A fehér mór

Shakespeare: Othello - Vígszínház

Bombaerős felállásban kezdi a Vígszínház az évadot: néhány éve még elképzelhetetlen lett volna, hogy Fekete Ernő és Nagy Zsolt máshol lépjen fel, mint a saját színházában, most azonban a Katona és a Krétakör színésze Újlipótvárosban találkozik. (Az ő egyenrangú társuk lett a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház művésznője, Béres Márta Desdemona szerepében.) Ám kérdés: mennyiben hozható idegenben is a korábban tőlük megszokott színvonal? És ha igen, ez mennyiben hat ki az előadás egészére?

Nagy Gergely Miklós

Még az első jelenet előtt fehér mór lép a színpadra. A nézőtérről, világosban. Nagy Zsolt köszönti a közönséget, jelezve a színházi szituációt, picinyke rést ütve a negyedik falon, játékra, sőt harcra hív. Ki lepődne meg ezek után azon, hogy Jago (Fekete Ernő) végig cinkostársként kezeli a közönséget? Vagy mi furcsa van abban, hogy a velencei haditanács öltönyös tagjainak nyakában narancssárga beléptető kártya lóg? Miképp azon sem akadunk fenn, ha néha világosítók tűnnek fel a színpadon. Ahogy az is természetes, hogy Márton László új fordítása is a mai nyers mentalitás(ok)ról  és - a nézőtéri reakciókból ítélve - leginkább a fiatalabbaknak szól. (Csak egy példa: „A férfi olyan, mint a WC: vagy foglalt, vagy le van szarva.") Így hát semmi meglepő sincs abban sem, hogy Othello fehér ember. Eszenyi Enikő rendező csak a legvégén színezi be sötétre a szereplőt, amikor az már nem tud - a Jago által Desdemona ellen fordított - pusztító indulatainak gátat szabni. Így az előadás alapvetően egy életerős férfi tragikus metamorfózisáról mesél: hogyan lesz dzsungelharcos a vagány mórból, hogyan veszti el korábbi civilizált (fehér) én-jét Othello?

Árvai György rácsokból és fekete fémlemezekből álló díszlete hideg, homogén közeget teremt az egyébként is sokszor sötétben játszódó jelenetekhez. A forgószínpad egyszer házat vagy laktanyát mutat, esetleg szobabelsőt, máskor meg tágas gyakorló udvart. A díszlet jól funkcionál (alkalmas gyors és egyértelmű szituációk teremtésére), de a történet lebonyolításán túl sajátos jelentésteremtő funkciót nem kap. Hasonló mondható el a katonai jelmezekről (egyáltalán a katona-feelingről), annyi különbséggel, hogy a velencei jelenetben Othello azúrkék katonai zakója határozottan jelzi másságát. Mint ahogy Desdemona egyedi szépsége is kiemelkedik a különböző ruháiban. A jelmezek (Ferenczi Réka, Kurdi Rebeka, Szabados Luca) azt sugallják: ők ketten mások. Kívülállásuk, odaadó és heves szerelmük Rómeó és Júlia kamaszosságát idézi, mint ahogy tiszavirág életű boldogságuk is.

 

 

Fotó: Dusa Gábor

 

Nagy Zsolt Othellója eleinte túl magabiztosnak, kissé macsósnak, már-már pökhendinek tűnik. Bár ki ne csordulna túl önmagán, ha ennyire a csúcson van? Megszerezte a legszebb nőt, övé a legjobb állás, ráadásul tekintélyes hatalma van. Nagy Zsolt nem egy robosztus mázlistát játszik, de nem is egy naiv figurát, hanem egy zömök energiabombát, egy szenvedélyes fiatal férfit, akiben fortyog a könnyen koordinálhatatlanná váló, kivételes erő. A karakter különböző arcai (a boldog, a megzavart, illetve a gyilkosság után nyöszörögve megtört) élesen különböznek egymástól, ám Othello bukása így sem katartikus, és nem megrendítő. Ebben nagy szerepe van annak, hogy az a kivételes szuggesztív erő, ami a kisebb terekben vagy egy lakásszínházban (Szörprájzparti) sugárzik Nagy Zsoltból, a hatalmas színpadon valahogy elvész. Jobban mondva tompulnak a kis gesztusok, a sokat mondó pillantások, a finom hezitálások, az egyszerre dühös és rezignált magába fordulások. Így a Vígszínházban csupán tört fényben látszódik színészetének különleges személyessége, amivel korábban az önpusztítást nyers líraisággal ábrázolta (Liliom, Woyzeck, Trepljov). Béres Márta természetesebben mozog és létezik a nagyszínpadon. Desdemonája remek kevercse a szerelmes kislánynak, az önálló nőnek, majd a kiszolgáltatott áldozatnak.

Jago kapcsán azonban eszünkben sem jut a színész és színpad diszharmóniájáról gondolkodni.  Fekete Ernő fellépésével, orgánumával uralja a teret. Alakítása igazán nagyszínpadi, ám ereje az Othellóval folytatott dominanciaharcban is megmutatkozik. Elsősorban a mindenek felett álló, kivételes intellektusával diadalmaskodik. Fekete azonban a karakter frusztrációit is hitelesen ábrázolja (karrier; megaláztatások; ő is féltékeny Cassióra, így a bosszú az övé is). Érezzük, mennyire fájó pontok ezek saját identitásában, így változtatja Fekete Ernő játéka kétarcúvá a figurát: egyben emberivé az egyébként ördögit, a sokszor taszítóan hímsoviniszta Jagót. Börcsök Enikő Emíliája sokáig szófogadóan csak asszisztál neki, a végén azonban fellázad. Nem is akárhogy...

 

 

Fekete Ernő, Nagy Zsolt - Fotó: Dusa Gábor

 

A Vígszínház évadnyitója színvonalas irányított előadás, ám többnyire szólószínház. Igaz, aligha meglepő az összjáték és az együttrezdülések hiánya egy olyan premieren, ahol mindhárom főszereplő vendég. Eszenyi Enikő legutóbb (Augusztus Oklahomában) sikerrel integrálta a külsősöket (Láng Annamária, Gyabronka József), noha akkor a tengelyt nem ők, hanem a színház társulata alkotta. Most azonban megfordultak az arányok: Börcsök Enikőn és Varju Kálmánon (Cassio) kívül jobbára epizód- vagy csak statisztaszerep jut a vígszínháziaknak. A kérdés adott: miért ez a feltűnő aszimmetria? Miért játszanak egy olyan darabot, melynek húzószerepeit házon belül nem tudják kiosztani? Pedagógiai szándék munkál (felrázni a társulatot a kintről jövő inspirációval), esetleg egy nyitottabb színház koncepciója lebeg a háttérben, netalán az okok üzletpolitikaiak? (Feketéért vagy Nagyért talán olyanok is eljönnek a Vígbe, akik rég esetleg még soha nem jártak ott.)

A produkció feltehetően nem egy középiskolással fogja megismertetni Shakespeare tragédiáját. Talán épp ők az ideális célközönség: az előadás könnyen érthető, szenvedélyes és megható történetként közvetíti a káromkodásokkal jócskán megtoldott textust. A rendezés a hosszabb monológokat sokszor gegekkel vegyíti, a jeleneteket elválasztó zenék (a forgószínpaddal együtt) filmszerűvé teszik a váltásokat. A produkció a bemutatón vitathatatlanul professzionálisnak, ám számos jelenetében kissé kidolgozatlannak hatott. De ha az utómunkálatok során az egyéni alakítások formátuma mellett a játék fűszerét is megkapja, akkor nemcsak a sajátos szerepválogatási elv miatt lesz emlékezetes kezdete a Vígszínház új korszakának. Diákoknak és felnőtteknek egyaránt.

 

 

 

Shakespeare: Othello

 

Fordító: Márton László

Díszlet: Árvai György

Jelmez: Ferenczi Réka, Kurdi Rebeka, Szabados Luca

Mozgás: Ambruzs Szabolcs

Dramaturg: Kovács Krisztina

Rendező: Eszenyi Enikő

Szereplők: Nagy Zsolt, Varju Kálmán, Fekete Ernő, Szemenyei János, Vallai Péter, Reviczky Gábor, Juhász István, Molnár Áron, Géczi Zoltán, Tahi Tóth László, Gyuriska János, Józan László, Béres Márta, Börcsök Enikő, Braghini Rozina

 

 

További írások az interneten az előadásról:

 

Sz. Deme László: A mór színeváltozása

Koltai Tamás: Zűr a körletben

Kovács Dezső: Fekete-fehér

M: G. P.: A vígszínházi mór

Tarján Tamás: O., a v-i-m.

Zsedényi Balázs: Popthello

 

 

Videóajánló

youtube

NOLtv

 

 

Videóbeszélgetés Eszenyi Enikővel

MTV Ma reggel

ATV

 


Videóbeszélgetés Béres Mártával és Nagy Zsolttal

ATV

 

 

Fórum az előadásról

Szinhaz.hu

 

 

09. 10. 23. | Nyomtatás |