Judit Tükörországban

Bartók: A kékszakállú herceg vára - Magyar Állami Operaház

Kékszakállú kétszer. Két történet. Ugyanaz és mégis más. Az Operaház új bemutatójának szokatlan koncepciója a meglepetés és újdonság örömével kecsegtet. Az első rész után mindenki izgatottan várja, hogy mi történik másodszor. Több-e a kettő, mint az egy?

Kelemen Orsolya

Bartók egyetlen operájának kétszeri eljátszása zseniális elképzelésnek tűnik. Fischer Ádám ajánló sorai felvázolják a koncepció egy-egy értelmezési aspektusát: a két rész hasonlóságának és különbözőségének játékában plasztikusabban megjeleníthető a két ember egymáshoz való viszonya, mélyebben megérthetjük a történéseket, és akár azt is, hogy általában egy művész milyen hangsúly-dilemmák közepette állít színpadra egy művet.  Ez a színpadi megoldás - mivel kiemeli az időbeliséget - a történet végtelenségére, állandó ismétlődésére, általános jellegére, a férfi-nő viszony, illetve a másik megismerhetőségének örökké megoldhatatlan problémáira is felhívja a figyelmet. A kétszer játszás ténye már az előadást megelőzően kijelöl bizonyos interpretációs irányokat a néző számára, nem csoda hát, ha a kíváncsiság és várakozás még nagyobb, mint bármely más bemutató esetén.

A hazai közönség számára a Budapesti Wagner-napok előadásai alkalmával ismertté vált rendező-díszlettervező, Hartmut Schörghofer ezúttal is monumentális képekben gondolkodik, rendezése erősen koncentrál a látványra. A hatalmas, csúsztatható és forgatható üvegfalakra vetített képek és motívumok, illetve ezeknek a tükröződések által létrejövő variánsai szürreális víziók, melyek a szereplők belső világát, elfojtott gondolatait vagy épp a tudattalanjukban kavargó érzeteket is láthatóvá teszik. A mozgó üveglapok egyaránt működnek falként, ajtóként és tükörként: lezárják, vagy épp megnyitják a teret, alkalmanként pedig a nézőtér és a szereplők arca látható rajtuk, olykor éles kontúrokkal, máskor elmosódó homályban, megsokszorozva. Az üvegek és tükrök játéka labirintus-jelleget kölcsönöz a térnek. Folyamatos érzéki csalódást keltve szinte beszippantják a két szereplőt: nem tudjuk, a képek reálisak, valósak-e vagy csupán Judit és Kékszakállú fantazmagóriái, nem tudjuk, kinn vagyunk-e vagy benn.

 

 

Fotó: Dusa Gábor

 

A két rész valóban teljesen más. Judit az első részben szinte még gyermek, törékeny leány, aki kíváncsiságból, kalandvágyból csöppen a Kékszakállú várába. A félelem egyre jobban hatalmába keríti, de - bár egyre inkább érzi, mi vár rá - a játékot végigjátssza, nem menekül el, hanem dacosan szembenéz végzetével. Kislányos ruhájának csak szoknyája és mellrésze piros színű, míg a második rész enyhén népies ihletésű, ám kifejezetten nőies jelmeze már teljesen tűzpiros. Vagyis a második részben egy érett, a női vonzóerőnek tökéletesen birtokában lévő, sőt, kissé túlfűtött és Judit csábítgatja Kékszakállút. Ugyanakkor e fizikai kitárulkozás mindinkább kiszolgáltatottá és sebezhetővé teszi. Vizin Viktória minden tekintetben üde színpadi jelenség, bár az első rész kétségbeesett föl-alá rohangálásaiban picikét túlzásba viszi a naivitás megjelenítését, a második részben lépései és mozdulatai teljesen a helyükön vannak: kiválóan sikerül érzékeltetnie az öntudatos nőiség démoni energiái mögött rejtező félelmeket és belső bizonytalanságokat is. Jó őt hallgatni, hajlékonyan és érzékenyen formálja a dallamíveket, kár, hogy zeneileg épp a második részben tűnik kevésbé erőteljesnek.

Juditnál sokkal rejtélyesebb Kékszakállú figurája. Az első rész fekete öltönyös, kopasz hercege meglehetősen rideg és kissé kegyetlen alak, aki egy szeretni való férfinál sokkal jobban emlékeztet különféle thrillerek pedofil sorozatgyilkosaira. Nyilván épp önelégültsége és elérhetetlenséget sugárzó, hűvös és szenvtelen vonásai teszik különösen izgatóvá a nő számára. A Szabó Bálint által megjelenített figura titokzatos jelenség, nem tudni, mikor mi járhat a fejében, olyan férfitípus, aki nem igazán képes érzelmei artikulálására, verbalizálására. A második rész során galambszürke öltönyében még inkább zárkózottnak tűnik, gyakran elgondolkodva, fejét karjába temetve üldögél, mintha Judit lénye teljesen hidegen hagyná őt. Mintha már túl lenne a nőkön, és valami súlyosabb, mélyebb és összetettebb probléma, talán saját létezéséhez kapcsolódó kérdések nyomnák a vállát. Zeneileg Kékszakállú nem szenvtelen alak, Szabó Bálint alakításában az önelégültség és makacsság mellett furcsa rezignáltság, enyhe közöny és mélabú jellemzi, hiányzik belőle az intenzitás és az érzéki erő, mely Kékszakállút Don Giovannihoz hasonló ellenállhatatlan figurává tehetné. Hangja kicsit száraz, nem elég izgató és vonzó. Ő is elfárad a második részre, a zenekar fortéit gyakran nem sikerül túlharsognia, és a fáradtság a szövegmondáson is érezhető.

 

 

Fotó: Dusa Gábor

 

A herceg világát (várát) szimbolizáló piros bőrkanapé a második részre a színpad bal oldaláról a jobb oldalra kerül. Míg az első rész végén Judit tűnik el a tükörfalak mögött, a második részben Kékszakállú előtt csukódnak össze az ajtószárnyak. A vetített képekben és montázsokban különféle hangulatok jelennek meg, az erősen asszociatív jellegű képek azonban másképp működnek a két részben. Az első részben inkább illusztratívak, gondoljunk csak a számítógépes játékokra emlékeztető, különféle irányokban ívelő téglafalakra és lépcsősorokra, a fegyvereket jelző terepszínű mintákra vagy kék éggel és zöld fűvel amolyan makettszerű legóországra emlékeztető háttérképre. A képek gyakran testekből és testrészekből állnak össze, és a második rész vizuális motívumait az ilyen test-képek uralják. Vannak még férfi testre taposó, tűzpiros tűsarkú cipők, combhajlatok és térdek, Judit és Kékszakállú elmosódó arcai, zavaros tükörképei mellett víz alatt kapálódzó vagy éppenséggel bohócarcú Kékszakállú-figurák, és egy ölelkező pár mellett előkerül egy Nemes Nagy Ágnes versszak is.

Az előadás vizuális struktúrája sokféleségében is egységes, a színpadi koncepció kidolgozott és következetes, az előadás mégsem olyan ütős, mint vártuk. Két előadást kapunk, a második újra- és átértelmezi az előzőt, a rendező elképzelése precízen (talán túlontúl is) tiszta és világos, mégsem jutunk közelebb Kékszakállú figurájához, ellenállhatatlanságának mibenlétéhez. Az alkotók a vetítés segítségével igyekeznek kimondani (megmutatni) a kimondhatatlant, mintha a Kékszakállú-történet minden titka pusztán ezekben a képekben rejtőzne. Judit és Kékszakállú viszonyát a képek értelmezik, kapcsolatuk a vetített motívumok által válik jelentésessé, nem pedig a színpadi játék, a köztük megvalósuló viszony és energiák, vagyis a két ember közötti történések mentén. Pedig az érzéki energiák vizuális tartalomba oldása, a látvány nem helyettesítheti azt, aminek a két ember között kellene megtörténnie. Így a második előadás által a történet egyszerre több is, kevesebb is.

Nem kell csalódni azonban a zenében, Fischer Ádám keze alatt a zenekar félelmetesen jól szól. A zenei szövet hangzása néhol elfojtott és érzelmes, a hömpölygő zenei folyam csúcspontjainak feszültségébe pedig még a föld is beleremeg. A zenekarnál csak alig-alig hallható bármiféle fáradtság a második részben. Az az érzésünk, hogy ha kell, akkor - picit más hangsúlyokkal - ismét képesek lennének eljátszani harmadszor, sőt akár negyedszer is. Fischer interpretációit szívesen hallgatnánk újra és újra.

 

 

Bartók: A kékszakállú herceg vára

 

 

Zene: Bartók Béla

Szöveg: Balázs Béla

Vezényel: Fischer Ádám

Látvány: Andreas Grüter

Videó: Mömme Hinrichs, Torge Moller

Jelmez: Corinna Crome

Díszlet, rendező: Hartmut Schörghofer

Szereplők: Vizin Viktória, Szabó Bálint

 

 

További írások az interneten:

 

Kovács Sándor:A bőrfejű herceg bőrkanapéja

Koltai Tamás: Jelenetek egy házasságból


Interjú az előadókkal:

 

Szabó Bálint

Vizin Viktória

09. 10. 19. | Nyomtatás |