A táltos malac és a többiek

Kormos István: Az égigérő fa - Mesebolt Bábszínház

Kormos Istvánnak 23 évesen, 1946-ban jelent meg első könyve, Az égigérő fa, amely verses meséket tartalmazott. Ezek közül most a címadó művet vette elő a Mesebolt Bábszínház. A szépen gördülő verssorokat könnyedén alakította komplex színpadi játékká Rumi László rendezése.

Sándor L. István

Kormos István verses meséjének számtalan erénye van. Ezek közül az egyik legfontosabb talán az, hogy nem hivalkodik benne a vers. Miközben természetes zenéje van a soroknak, valami elemi játékosság is érződik bennük. Aki olvassa, hallgatja, azt érzi, hogy nem köznyelvi szöveget hall, de egyáltalán nem követel magának külön figyelmet a megformáltság, stilizáltság. Egyrészt köszönhető ez annak, hogy magától értetődően gördülnek a jambikus lejtésű sorok. Nincsenek bennük áthajlások, így a verstani és értelmi egységek szétválása nem követel külön figyelmet. Egyáltalán nem tolakodó, mégis figyelmet keltő a versek rímelése is. A hatsoros versszakokban az első négy sorban félrímek találhatók, amelyeket asszonáncok alkotnak, az utolsó két sor páros rímei viszont tiszta rímek.

Leginkább a versbeszéd erényei teszik Az égigérő fát alkalmassá arra, hogy színpadi változat készüljön belőle. De a választott alapanyag tisztelete nem azt jelenti, hogy színpadidegen szószínház születik Szombathelyen a műből. Épp ellenkezőleg: egy olyan előadás, amely a más előadásokban oly gyakran színháziatlannak ható elbeszélést is a színpadi játék részévé teszi.

Ehhez már az előadás felütése is megadja az alaphangot: két hegedűs jelenik meg a színen, és friss dallamokkal invitálják a gyereket az előadás világába. A kontrás ugyan leteszi a hegedűjét, hogy bábokat vehessen majd a kezébe, de a prímásnál többnyire ott marad a hangszer, így nem mesélőként, inkább népi énekmondóként kalauzolja a nézőket a mese világában. Ennek a hangsúlyváltásnak természetes következménye, hogy a szombathelyi előadás szerves alkotórésze lesz a zene. Ifj. Horváth Károly értő válogatásában szinte végig szólnak a népi dallamok, s nem díszítő elemként, hanem dramaturgiai funkciót nyerve: néhol a cselekményt segítik meg, máskor a feszültséget erősítik, megint máskor az érzelmeket vezetik. Az elmondott vers és a vele összefonódó muzsika közösen mesélik el a történetet. Így hát az előadás zárásaként magától értetődően forr össze Kormos István verse egy népdal dallamával.

Az előadás képzőművészeti világa is azt a benyomást kelti, mint a zenehasználata: a hagyományból táplálkozik, de a jelenkorból fogalmaz. Ehhez a közvetítőt a kreativitásban találja meg.
Boráros Szilárd nép bútorokat idéző tárgyai természetes módon változnak át egy bábjáték díszletelemeivé, helyszíneivé, kellékeivé. Középen egy lócát idéző szerkezet, amelynek megnyíló ülőkéjéből kerülnek elő a királyi koronát idéző díszek, amelyek a pad támlája fölött megtalálva a helyüket, kerti virágokká alakulnak át. Később a pad támlája könnyedén változik át létrává, amelyen a kiskondás küszködve tör az égig érő fa teteje felé. Balra egy ládaforma, kerekekre szerelt szerkezet, amelyből természetes módon varázsolódik elő a kiskondás táncot lejtő „nyája". Csak azt sajnáljuk, hogy nem közülük kerül elő a legkülönb: a „táltos malac", aki majd az égigérő fához repíti a gazdáját. Kormos István szellemes ötletéhez (hogy disznót léptet a táltos ló helyére) illő a bábtervező ötlete: egy csörgődobbal fonódik össze a malac teste, így nemcsak repülni tud, hanem varázslatos hangokat is hallat. (Némi hiányérzetet kelt, hogy a három tárggyal szimmetrikusan berendezett színpadon a jobboldali szerkezetnek nem jut feladat azon túl, hogy a hegedűket tartja. Így többnyire a lócára koncentrálódik a játék, ami a színpadmérethez képest meglehetősen szűkös játékteret eredményez.)

Bár formájukat tekintve a hagyományt idézik a színpadi tárgyak, csíkos festésük inkább kortárs hangulatot teremt. Ezzel szemben a fából faragott, rusztikus bábfejek a tradíciót idézik. Ugyanakkor ők is természetes módon válnak a játék résztvevőivé. Még az sem zavaró, hogy többféle bábtechnika ad életet nekik: a királylány és a kiskondás kesztyűs báb, a király pálcás báb, a sárkányt viszont egy sárkányfej jelképezi, amelynek a szereplő teste ad teljes életet.  A legszellemesebb a táltos ló, amely egy pörgettyű, így egyetlen mozdulattal tud átváltozni gebéből táltossá.

Vers, zene és képzőművészet előadásban megteremtett természetes összhangjából magától értetődően következik a produkció játékstílusa, amely kicsit a képmutogatók módszerére emlékeztet: a szöveg fordulatai idézik meg a képeket (helyszíneket, helyzeteket), amelyek azonban Rumi László rendezésében nem egyszerűen illusztrálnak, hanem önálló életre kelnek. Játékok bomlanak ki belőlük, amelyek a történet olyan rétegeit is képesek elmesélni, amelyet a narrátor szöveg nem hangsúlyoz. Ez a legizgalmasabb a szombathelyei előadásban: miközben látszólag Kormos István szövegére épül, valójában szuverén színpadi világot teremt. Ez részben kibontja, részben értelmezi a verses mesét.

Az előbbire példa az a részlet, amelyben megjelennek a királylány kérői. Kormos István szövege csak a „burkus cár fiá"-t említi meg, más kérőről nincs szó benne. Az előadásban ehhez képest az egyik bábjátékos különféle figurákat tűz a lóca oldalára: megannyi elképesztő alakot, érthető, hogy a királylánynak egyikhez sincs kedve hozzámenni. (Ezen a ponton - mivel nincs rá külön Kormos-szöveg - Gimesi Dóra dramaturg nagyon finom beavatkozásokkal tágította a játék lehetőségeit.)

A történet sajátos értelmezését jelzi, hogy akárcsak a királylányt, a királylányt elrabló sárkányt is Kovács Zsuzsanna játssza, vagyis a kiskondásnak azzal kell megküzdenie, akit tulajdonképpen meg akar szabadítani. És amikor a végső küzdelemben a kiskondás összerontja a sárkány erejét őrző lódarazsakat, a bábjai nélkül maradó lány ránéz a fiúra, és szomorúan kérdi: „megölted az erőmet, igaz-e?" És a lány tekintetét látva - felnőttként - nemcsak a sárkány pusztulására gondolhatunk, hanem arra a státuszküzdelemre is, amit egy párkapcsolat rejthet.

A kreatív ötletekből szellemes játékokat kibontó előadást meggyőzően közvetítik a szereplők. Czirók Tamás szuggesztíven mesél, ugyanakkor a szomorú király mozgatójaként is megejtő játéka. Kovács Zsuzsanna különböző színekkel jellemzi a királylányt és a sárkányt, ugyanakkor valahogy mindkettőbe a sorsával elégedetlen lány figurája vetül bele. Kovács Bálint odaadóan formálja meg a kiskondás alakját. Különösen meggyőző, amikor „beszédmódot" vált, és szavak helyett tánclépésekkel fejezi ki magát.

 

Kormos István: Az égigérő fa

 

Dramaturg: Gimesi Dóra

Zenei szerkesztő: ifj. Horváth Károly

Tervező: Boráros Szilárd

Rendező: Rumi László

Szereplők: Czirók Tamás, Kovács Zsuzsanna, Kovács Bálint mv.

09. 11. 9. | Nyomtatás |