A hiány helye

Nádas Péter: Találkozás / Temetés - Bárka Színház, Gergye Krisztián Társulat

Gergye Krisztián táncos-koreográfus legutóbb Nádas Péter nagy jelentőségű, de viszonylag keveset játszott trilógiájának két darabjából a Találkozásból és a Temetésből készített iker-előadást. Az előbbit a Bárkán, az utóbbit a MU Színházban mutatták be. A produkció a Bárka Színház és a Gergye Krisztián Társulat közös vállalkozása.

Kimlei Katalin

Csak az történhet meg velünk, ami megtörténhet, lehetőségeink behatároltak. A számunkra adatott történés ennyiben a lehetséges kimenetelek valamelyike, senki sem képes annál többre. A hozzá való viszonyunk szerint lehet persze sorsszerűnek elgondolt vagy véletlennek titulált, attól függően, hogy beilleszthető-e életünk addigi menetébe, összeegyeztethető-e önazonosság-tudatunkkal. Ám létezhet, elgondolható egy olyan tér-idő is, melyben minden megtörténhető megtörtént már, az élet potenciái kiürültek, lehetőségei szétporladtak. Akkor ugye nem történhet semmi érdemleges, vagy ami ugyanaz, a semmi történik. Valaminek a hűlt helye, az irracionalitás maga, egy „abszurd jelen”, a hozzá tartozó múlt és a belőle fakadó jövő nélkül. Pilinszky János A teremtő képzelet sorsa korunkban című előadásában így jellemzi ennek az „abszurd időnek” a sajátos történéseit: „Ha egy deszakralizált és deinkarnált világban a verbum vertikálisát választom, ez a történés azonos lesz az öngyilkosság és a merénylet pillanatával, kiterjedés nélküli meredékével.” Úgy gondolom, egy ilyen „abszurd” világidő drámatrilógiáját írta meg Nádas Péter, Gergye Krisztián pedig a Budapesti Őszi Fesztivál keretében színre is vitte. (Két, egymással szervesen összefüggő előadásnak lehettünk tanúi, a Találkozásnak és a Temetésnek. A trilógia első darabja – a Takarítás – ezúttal kimaradt a repertoárból.)

 

 

Találkozás (Pásztor Tibor, Varjú Olga) - Fotó: Dusa Gábor

 

A következő „fátyolos” látvány fogadta a Bárkában helyüket kereső nézőket: egy fehér, áttetsző függöny egy steril, elemi funkcióira redukált szobabelsőt takar, akár egy kórteremnek is gondolhatnánk. A színpad legfeltűnőbb jellegzetessége, hogy a nézőtér felé lejt, erős – a mozgást is nehezítő – dőlésszöggel. Három középkorú, tétlenül várakozó, izgatott hölgy is a színpadon, kisminkelve, fekete estélyiben: ők lesznek nyilván a főszereplők, Máriák. Az előadás voltaképpeni kezdetekor – ha lehet itt egyáltalán kezdésről beszélni – egy ismeretlen fehér ruhás hölgy felfedi a színpadot, gondosan elhúzza a függönyt. Hogy nem lényegtelen a személye – „dramaturgiai” szerepe van –, az abból sejthető, hogy nézőként (felügyelőként?) végig jelen marad az előadásban, figyelemmel kíséri annak menetét. A Fiatalemberek – belőlük is három van természetesen – már a fátylak lehullása után érkeznek szép sorjában, ki-ki a maga Máriájához. Előtte azonban történik még valami említésre méltó: Mária (mind a három) a szekrényen veszteglő pohár vörösborába valamiféle port szór, nyilvánvalóan nem édesítő szert. Hogy mit, azt nem tudhatjuk pontosan, noha sejthetjük. Baljós lehetősége ez a találkozás (a Találkozás) végkimenetelének. Ám ne rohanjunk ennyire előre: a lehetőségek még nem zártak, nem szűkültek saját „semmisségükbe”. Mindhárom Mária más pozícióban fogadja látogatóját. Az egyikük ágyban fekve, a másikuk széken ülve, a harmadik pedig állva, a falnak támaszkodva. A három férfi egyszerű utcai öltözékben, jellegtelen külsővel érkezik. A későbbiekben sem kapnak karaktert: névtelenségük, múlt és jelen nélküliségük végig jellemzi őket, mondhatni ez a „szerepük”. Nem hús-vér személyiséggel van tehát dolgunk a fiatalember(ek) alakjában: egy szerep invariánsai pusztán. Ugyanazt az üres jellegtelenséget, tétovaságot képviselik háromféleképpen. Semmitmondó variabilitás, a semmit mondják ugyanis. Monológjaikban nincs eleven behatárolt élettartalom, mely valamilyenné tehetné őket. Olyanok, mint akik még innen vannak a születésen: nincsenek saját szavaik, nem adatott meg nekik a lehetőségek lehetősége. (Mária pedig azért nem képes dialógusra, mert túl van már saját életén, vagyis túlélte saját halálát.) Különös találkozás: az egyik innen van, a másik pedig túllendült már a létrejövés lehetőségén. Szavak, melyeknek nincs denotatív jelentésük, csak konnotációik.

Már az előadás kezdetén három zenész is helyet foglal a színpad előtt, a nekik kijelölt székeken. Szereplők ők is, az igazi főszereplők: a szemünk előtti találkozás disszonanciájának szószólói. Nem olcsó háttérzenét szolgáltatnak tehát, hanem ama nyelvi ínségnek kifejezői, mely itt (az egymással kölcsönhatásba kerülő testi jelenlétben) egyes-egyedül „történni” tud.

 

 

Találkozás - Fotó: Dusa Gábor

 

A „sztori” elvileg nem túl bonyolult: egy fiatalember meg szeretné tudni apja és annak szeretője történetét, melynek közegét az '50-es évek magyar (közép-európai) valósága adta. Voltaképpen apja haláláról szeretne biztosat tudni. Ám ezt az igényt, éppúgy, ahogy Mária gyónásszükségletét is teljességgel ellehetetlenítette az a történet, melyre a fiú kíváncsi, melytől a volt szerető szabadulni szeretne. Az elbeszélhetetlen elbeszélhetőségének (pontosabban: elbeszélhetetlenségének) problematikája ez. „Nem tudom elmondani. Már nem is tudom, miért akartam volna elmondani. Hogyan lehet valamit elmondani. Semmit nem lehet elmondani” – így Mária, aki éppen azért élheti túl saját „halálát”, mert képes volt távol tartani magától saját történetét. A saját múlt eltitkolása, minden lehetséges módon való elidegenítése, életben maradásának egyedüli záloga. Ilyen „körülmények” között aztán joggal tehető fel a kérdés: van-e egyáltalán „történet” a „narratív identitás” aktuális hiányában, mi (vagy ki) az, ami (vagy aki) történni tud?

A rendező, Gergye Krisztián munkája pontosan „felel” erre a kérdésre. Felel, hiszen épp ezt a „kérdést” rendezte meg, nyomatékosította. Azzal például, hogy folyamatosan egymás mellé beszéltette szereplőit. Nem egymás kérdéseire válaszoltak, időnként egymással párhuzamos monológokba kezdtek. Előfordult, hogy az egyik Mária kérdésére egy másik Fiatalember „válaszolt”, egy vele nem azonos légtérben lévő. A „beszélgetést” gyakran megzavarták idegen hanghatások, oda nem illő zaj. Nem is beszélve arról, hogy a nézőpróbálóan sok csend és hosszú szünet még az illúzióját is elvette annak, hogy rekonstruálhassunk valamiféle történetet, fölépülhessen számunkra az, ami a szereplők számára tiltott gyümölcs. Meg aztán mi másról szólhat az a rendezői ötlet is, mely az előadás dramaturgiájában meghatározó szerepet kapott: a szerepek megháromszorozása. A történethiány itt nem valakiké, hanem bárkié, akárkié. Intencionális ugyan, minden történés tartozik valakihez, de amennyiben ez a valaki nem tudja azt legsajátlagosabban a magáénak, úgy elveszik annak alanya, miközben „ő” névtelenné válik, akárkivé. A három fiatalember és a három Mária találkozása ugyanannak a történetnek (értsd: történethiánynak) dokumentuma, de úgy, hogy találkozásuk is esetleges, véletlenszerű maradt, nem tudni pontosan, hogy kik között valósult meg. A „történet” idézőjeleit Gergye a szóban forgó megháromszorozással ugyancsak idézőjelbe rakta. Az idézőjelbe tett idézőjel – s éppen ez Gergye leleménye – radikalizálni látszik Nádas „szünet nélküli tragédiáját”, végképp aláásva ezzel a színpadi történés „átélhetőségét”. A „kiüresedés” tapasztalatát az „üresség” személytelenségében mutatja meg. (A koreográfus Gergye kísérletezett már hasonló tematikával: a Gaia című produkcióban Tárnok Maricával mutatta meg a „történetnélküliség” szakadékait, a Zyklon-B-ben pedig a „személytelenség” alvilágába idegenvezetett, szembesített magunkkal.) Ez tehát a hosszú csendek, a megfagyott mozdulatok, a „lehetetlen” párbeszédek „lehetséges” értelme. Az előadást felépítő elemek egymás ellen dolgoztatása következetesen átgondolt, minden ízében tudatos rendezői koncepciót takar tehát. Még a színészi játék egyenetlenségei is beleférnek, nem zavarnak.

 

Találkozás (Varga Anikó, Szabó Gábor) - Fotó:

 

A trilógia másik, Gergye Krisztián rendezésében színre vitt darabja a Temetés, melyet a MU Színházban láthattunk. A szerző szünet nélküli komédiaként aposztrofálta. A drámának két szereplője van: a Színész és a Színésznő. Még az előzőnél is „személytelenebbek”, ha lehet így fogalmazni. Nincs nevük, és mást sem tudhatunk róluk: abszolút „történet- és identitásfogyatékosak”. A díszlet nagyon hasonló a Találkozásban látottakhoz, de itt a fehér térben nincs különösebb berendezés, utalás valamiféle kórteremre. Inkább „boncasztal” a színpad, puszta testekre hangolt: a kétoldalt elhelyezkedő, koporsóra emlékeztető, téglalap alapú, csapóajtóval zárható nyílás biztosítja az asszociációt. Két szereplő látható a fehér térben: egy nő és egy férfi (Virág Melinda, Gergye Krisztián). Ők most a főszereplők, a Színész és Színésznő. A Találkozás szereplői úgyszintén jelen vannak, de csak a színpad előtt, ott, ahol korábban a zenészek. A Színész és a Színésznő időnként megszólalnak ugyan, de a szöveg (a páros monológok sora) itt a „zenekari árokba” szorul. A mozgás, a „tánc” jut tehát főszerephez, hiszen mindvégig a fehérre festett, meztelen felsőtestű, fehér nadrágos alakok állnak reflektorfényben. A „szövegmondó szereplők” – úgyszintén hatan – a színpadon látható testek „magyar hangjai”; hangadók tehát. A Máriák estélyi öltözékben – s a Fiatalembereken is öltöny, nyakkendő. A kottaállványokra most szövegkönyv kerül. A „ceremóniamester” ezúttal is a Találkozásból már ismert szőke, fehér ruhás hölgy, aki most is széthúzza a fehér függönyt. A „szöveg” konnotatív (zenei) affektus tehát: mindannyiunké. Mindannyian Színészek és Színésznők, akik megpróbálnak „eljátszani” valami a darabból „szöveg szerint”, ám a világot jelentő színpad nélkül, az most nem az övék. Itt a szó semmi más, mint szó, jelentés nélküli, kiürült beszéd. A „beszélgetés” tematikája többször is irányt vált. A temetés, a koporsó, a halál, a szerelem: a színpadi előadás létrehozásának elemi igénye munkál a szövegben. Bármiről is beszél a három „Színész” és a három „Színésznő”, mi alapvetően és többnyire csak a színpadon létező Színészt és Színésznőt láthatjuk, amint táncolnak, küzdenek, szeretnek, udvarolnak, flörtölnek egymással.

 

 

Temetés (Virág Melinda, Gergye Krisztián) - Fotó: Dusa Gábor

 

Mozgás és szöveg itt teljesen egyenértékű: nincs az egyik a másiknak alárendelve. A kettő egymást alátámaszthatja, de érvénytelenítheti is. Mindegyik előfordul, hiszen autonóm elemei az előadásnak. Autonómak, vagyis öntörvényűek. A rendezés ezt úgy oldja meg, hogy a kettőt külön „mozgatja”, leválasztja egymásról. A táncosok (többnyire) nem beszélnek, a színészek (többnyire) nem mozognak. Időnként bemerészkednek ugyan a másik „felségterületére”, ám ezek csak átmeneti / eseti „határsértések” lesznek. A helycsere úgyszintén meghatározó elem tehát, a variabilitás, az esetlegesség szolgálatában.

A mozgás különben is komikus és képtelenség a szöveges színészek számára: „Akkor mit csináljunk a kezünkkel? – Én főleg a lábamat érzem olyan fölöslegesnek.” Olyan idegenül hangzik a szereplők szájából testi mivoltuk felemlegetése, mintha egy másik világ lenne saját fizikai valójuk. Mivelhogy egy másik „világtalan” világ. Pontosan így ábrázolható egy morbid beszélgetés „halottak” között. A szótól távol áll a mozdulat, a beszélőktől a magukat mozdulattal kifejezők.

A kommunikáció tehát itt már nem csőd: eleve lehetetlen. Halottak beszélgetnek, vagyis nem létezők. Itt már a kommunikáció lehetséges tartalma, nyersanyaga is hiányzik. Nincs feszítő kényszer, hogy artikuláljanak valami lényegeset. Itt már csak a puszta elemi vágy marad, hogy érezhessenek valamit, hogy létezhessenek.

A történet és ami ugyanaz, annak biztosítása, elmesélése már szintén nem eleme a lehetőségek tartományának. Felismerhetetlen, beazonosíthatatlan történetfoszlányok hangzanak el a teljes súlytalanság állapotában. A Színésznő és a Színész szerelmi vallomása erőteljes hanghatások és végletes, elrajzolt túlzások segítségével igyekszik az élet látszatát kelteni. Az előadás, melyet a darabbeli Színész és Színésznő oly nagy igyekezettel akar létrehozni, szintén hamvába holt vállalkozás. „Nem akarom, hogy úgy csináljuk, mintha. Mintha lenne mintha. Nézzük egymást, ez szép és egyszerű. Semmiféle alakoskodást. Legfeljebb semmit nem fogunk játszani, csak ezt.” Elnézve próbálkozásaikat, még ez is túl merész programnak tűnik. Az utánzás utánzását imitálni (amennyiben Platón művészetfelfogásának szellemében szólalunk meg) nem működőképes ötlet. „Csak állunk itt hülyén. – Akkor talán ezt kell eljátszanunk.” Minden erőfeszítés ellenére még ez sem megy. Talán a görcsös igyekezet miatt nem működik a játék. „A hangom hamis, belátom. Bármennyire is igyekszem, nem jön természetesebben.” A hang nem cseng tisztán, a testrészek idegenek, nem engedelmeskednek. A történeteket elfelejtették, ha egyáltalán valaha is voltak történetek.

Tegezésből időnként indokolatlanul magázódásba vált a párbeszéd, ami egy újabb átmenet nélküli váltást, sokadik törést eredményezi az előadásban. Egyetlen dologban szeretnének biztosak lenni: hogy itt vannak, hogy jelen vannak. Itt és most – időben és térben. Ám ez sem tűnik a körülmények ismeretében sokkal hitelesebb megállapításnak, mint bármely más állítás a szövegben.

Mindent összevetve: Gergye Krisztián a két előadásban értően viszi színre a Nádas-darabokat. A Találkozás tragédia, hiszen a Fiatalember(ek) még-nem-léte, a Máriá(k) már-nem-léte fájdalmasan feszül az előadás szövetére. Tragédia, mert a „szereplők” potenciákat hordoznak, meg-nem-valósultságokat, amelyek bennük rekedtek és elhaltak. A történelmi-társadalmi háttér itt még fontos, hisz a „történet” elmesélésének kényszerével és lehetetlenségével nézünk szembe. A Temetés komédia, hisz a poén épp az, hogy már nincs is mit temetni: csőd- és hiányleltár látható a színpadon. Tulajdonképpen a koporsó is üres marad. Bár a végén a Színészt és a Színésznőt elnyeli a csapóajtós üreg, nem változtat a tényen, hogy ők már előtte sem „éltek” igazán. Egyfolytában az előadásról beszéltek, amiben szerepelniük kellene, ám ami sohasem jön – jöhetett – létre. A nézőpróbálóan hosszú csendek és szünetek, félbemaradt mozdulatok garantálták azt az üresség-érzetet, ami a „szöveg” voltaképpeni tartalma. Létrejött tehát, megvalósult az előadásban a „létrejöhetetlen”. Köszönet érte Gergye Krisztiánnak, és az összes szereplőnek, hogy volt bátorságuk és tehetségük értőn nyúlni a magyar drámairodalom talán legnehezebb (az előadhatóság határán „táncoló”) darabjaihoz.

 

 

 

 

Nádas Péter: Találkozás

 

Díszlet, látvány: Gergye Krisztián

Jelmez: Béres Móni

Zenei szerkesztő: Philipp György

Dramaturg: Miklós Melánia

Rendező-koreográfus: Gergye Krisztián

Szereplők: Spolarics Andrea, Varga Anikó, Varjú Olga, Pásztor Tibor, Szabó Gábor, Dévai Balázs
Zenészek: Bartek Zsolt, Szakács Ildikó, Philipp György

 

Nádas Péter: Temetés

 

Díszletlet, látvány: Gergye Krisztián
Jelmez: Béres Móni
Dramaturg: Miklós Melánia
Rendező-koreográfus: Gergye Krisztián

Szereplők: Gergye Krisztián, Virág Melinda, Spolarics Andrea, Varga Anikó, Varjú Olga, Pásztor Tibor, Szabó Gábor, Dévai Balázs


 

Továbbí krtikák az interneten a

Trilógia tanulmányról:

Boronkay Soma: eltáncolt esték

Csáki Judit: Testünkkel kísértünk

Jászay Tamás: Megtalált jelentés

Molnár T. Judit: Ők ott sem voltak

Sebők Borbála: Con amore

 

 

A Találkozásról:

valuska lászló: A kommunizmus megerőszakolja a szerelmet


A Temetésről:

Molnár T. Judit: Ők ott sem voltak

Tóth Ágnes Veronika: Paradox siker


 

Gergye Krisztián bevezetője és korábbi Nádas-előadások felidézése:

Nádas-trilógia


 

Képgaléria az előadásról:

Kővágó Nagy Imre

kultissimo.hu

port.hu

theater.hu

 

 

 

Videórészletek:

Temetés

Találkozás:

 

09. 11. 5. | Nyomtatás |