Szorosra kötve

Kovács Gerzson Péter: Triptichon - TranzDanz

2009 októberében Triptichon címmel tartott bemutatót Kovács Gerzson Péter, aki rögeszmés, konok elszántsággal, de hihetetlen könnyedséggel járja alkotói útját . Művészetének ismerői jól tudják, miféle - emberi - minőség várja őket az egymást követő sorozatok vagy önmagukban álló megmutatkozásai alkalmával.
Halász Tamás

KGP bemutatóit ugyanis egészen sajátos találkozásoknak tartom: egy konzekvens, szikár és kivételesen stabil értékrenddel, világképpel rendelkező gondolkodó megmutatkozásainak. A táncos-koreográfus-látványtervező - ha egymagának készített munkáit nézzük - a hozzávalók szűk köréből dolgozik. Mozgásanyaga régesrég kiforrott, jellegzetes, összetéveszthetetlen. E mozgáskincs maga a reagens: az életben, a színpadon őt érő impulzusokra megfogalmazott, kiérlelt szó-, avagy eszközkészlet, személyes és sajátos, mint egy jeles festő ecsetkezelése, színskálája. Ha a Magenta V.-öt nézem, abban benne van az Astral, a CO-AX, a Járvaszecskázó... és számos más, korábbi KGP-mű. A folytatás, a meglelt, kiérlelt, kitaposott, megkínlódott, saját testéből, gondolataiból, teste, elméje tapasztalásaiból évtizedek alatt felépített szótár állandósága, biztossága, bizonyossága és bizonyos fokú biztonsága. Amint itt ez a három szó, micsoda végtelen, eltérő, finomhangolt jelentéstartománnyal, ugyanígy sorakoznak a táncos Kovács Gerzson Péter egymásra „emlékeztető" mozdulatai, e jellegzetes gerzsonizmusok egymás után, jelen esetben itt, a Magenta V. színpadán.

 

 

Fotó: Dusa Gábor

 

Heroikus és kivételesen tiszteletre méltó a kísérlet, mely e sorozatot - de persze bízvást állítható: az életművet - jellemzi. „A néptánc és a kortárs tánc a tánctörténeti, a népzene és a kortárs zene a zenetörténeti - még és már megismerhető - skálák végpontjai. Az est táncosa és zenészei ezen - csupán a kulturális kánonok által szembeállított - pólusok egyesítése által hoznak létre új, aktuális minőséget: magyar kortárs táncot és zenét. A Triptichon egy produkcióban egyesíti az eddigi tapasztalatokat és lép tovább megújítva" - olvashatjuk a színlapon. KGP egész munkásságát remekül összefoglaló, jellemző kulcsgondolatok a szövegben. „Csupán a kulturális kánonok által szembeállított..." A Labirintus című remeket Mihályi Gáborral a Magyar Állami Népi Együttesnek létrehozó Kovács Gerzson Péter e ponton Bartók szellemét, harcát, örökségét idézi. A kánon itt a begyöpösödöttség szinonimája, az alkotó legádázabb ellenségéé. KGP nem ellenkánont állít, egyszerűen csak járja a maga megbizonyosodottan választott útját, távol közhelyektől, a művészet organikusságát fiókokba rendezgető, könyökvédős, riadt, „rendpárti" felfogástól. A magyar kortárs (nép)táncnak, a „pólusok egyesítésének", minden szembeszél dacára, roppant hagyománya van: ennek az alkotói küzdelemnek írásunk alanya jeles, mai hőse.

A Magenta V., ha úgy tetszik, három szkander, három találkozás, légyott, expedíció. Utazás egymás, egymás tudásának mélyére. Szellemes, érzéki kaland, szikár és férfias, máskor picit szemérmesen elgyengülő, megrendülten egymásba feledkező találkozás, triptichon-formában. E műbe három zenészt hívott partnerül Kovács Gerzson Péter: Szandai Mátyást (nagybőgő), Dresch Mihályt (furulya) és Lukács Miklóst (cimbalom). Az egymást követő jelenések színtere két folt és egy tengely. A játék Szandaival nyit a baloldalon, átlón halad végig aztán Dreschsel, majd jobboldalt zár Lukáccsal. Szandai és Lukács hangszere „alkati adottságai" miatt nem mozdítható. Hangszerük körüldongott méhkaptár, meleget ontó kemence, míves, izgalmasan váltakozó fénykörök-foltok közepén. Dresch mezítlábas, mozgékony alakja nem csupán muzsikában feleselget, incselkedik, vetélkedik a táncoséval.

A szikár, magas, fekete ruhás Szandai lassan nyíló, lassan hömpölygő zenét ad a mintha dermedtségből kiolvadó testű táncosnak. Hangszerét a legmeglepőbb módokon szólaltatja meg. Surrog a vonó a húrok alatt, a hangszer fatestén. Nyög, búg a bőgő, incselkedik, vonz, átölel. A padlóra vetülő, koncentrikus fénykarikák közepén áll zenész és hangszere: a fény jobbára csak őrájuk vetül. Tág teret kap a csend, a lassan vékonyodó, halkuló hangzás, neszek kifutása, majd megszólalása. Életkezdő, játékkezdő egyharmad ez. A szinte mozdulatlan Szandai és a hatalmas hangszere méltóságteljes, nemes és bűvös látvány a színpadon.

 

 

Fotó: Dusa Gábor

 

Dresch Mihály kíséri útján a táncost: a színen, átlósan húzódó, szétnyíló, fokozatosan kiszélesedő fénypáston húzd meg, ereszd meg, egy lépés előre, kettő hátra játékkal lépdelő, küszködő figura társa a muzsikus. Kettősük drámai és szellemes, olykor hangos nevetésre ingerli a publikumot. Kovács Gerzson Péter groteszk stílusparódiát, borgőzös, tántorgó honfibút ad a fénymezőben. Teste összeroskad és kitágul, tagjaiból elillan az erő, majd visszatér, nyílik-csukódik, lélegez. Zihálja az utat, lélegzi a muzsikaszót. A tragigroteszk terének végén, már a közönség lábainál erős fénykörrel világított, keleties díszítésű cseréptál a földön. A fény-lénia a tányérban végződik. A képlet világos: a két játékosnak addig kell eljutnia. A második „szín" az út, az emberi erő és gyengeség, akarat és megtorpanás, elszántság, kétely, indulatok terepe. Életút ez, persze, egyfajta céllal - ha tetszik: lezárással - a végén. Amikor a táncos eljut a tálhoz, lehajol, és megemeli. Az erős fényben egyszerre megmozdul a benne álló, sekély, tiszta víz, a mozgatástól válik láthatóvá: a cserép nem üres. A vízfodrokon megcsillanó fény varázsos reflexeket vet a táncos arcára, aki a tálat arcához emeli, és magára dönti. Iszik? Megtisztul? A víz végigömlik bő ingén, a mellkasán. A tágas térben most csak a tálat és az azt tartó arcát látjuk. Egy pillanatra megszűnik minden, ami e képen kívül van.

A fényváltás után Lukács Miklós hangszere mögött ülve „fogadja" a táncost. Káprázatos játéka, táncszólónak is beillő mozgása, a bűvös asztal működésének, hangorkánjának élvezete a cimbalmozó Lukácsot a produkció kulcsélményévé teszi. Virtuóz - ízlelgetjük a szót. E kettősben kissé elmozdul zenésznek és táncosnak az előző háromnegyed órában beállott-beállított viszonya. Éteri, nem evilági e jelenet hangulata: mozdulat és hangzás egymás mellett élésének, párbeszédének, vívásának tiszta, páratlan élményét kapjuk. A pengető fonákjával a cimbalom „ritkán járt" felületeit is megdolgozó Lukácsot az az extázis járja át, mint a táncoló Kovács Gerzson Pétert. A cimbalom basszusgitárrá, orgonává, dobbá válik: hangzásának gazdagsága, sokrétűsége magához szippant minden figyelmet. A táncos játéka is visszafogottabbá válik, le-lecsendesül, teret ad a hangnak, a jelenésnek. Már ott, akkor érezzük: kivételes találkozás tanúi vagyunk. A megérkezés, eggyé válás, az egyén kozmikusba lépésének megkapó ábrázolatát nyújtja e harmadik tétel, az evilági, a profán képei után a szentet tapasztalhatjuk meg általa.

 

 

Kovács Gerzson Péter: Triptichon

Magenta V.

 

Látvány, koreográfus, táncos: Kovács Gerzson Péter

Zenészek: Szandai Mátyás (nagybőgő) Dresch Mihály (furulya, szoprán szaxofon) Lukács Miklós (cimbalom)

Helyszín: MU Színház

Időpont: 2009. október 7-8.

 

További írások az előadásról az interneten:

Tóth Ágnes Veronika: Gerzsonissimus

09. 10. 11. | Nyomtatás |