Ellenfény Offline - Archívum - 2009 - 2009/10. - Reflektorfényben - A Budapest Bábszínház - Szószínház Vagy Bábszínház?

Szószínház vagy bábszínház?

Goethe: Faust - Budapest Bábszínház

Kritikai szemle

A Balázs Zoltán rendezte Faustról több recenzió jelent meg, mint a Budapest Bábszínház egész elmúlt évadáról. Olyan lapok foglakoztak az előadással (Magyar Narancs, Élet és Irodalom, Népszabadság), amelyek gyerekszínházi társulatok munkájáról egyáltalán nem írnak. A Faust bábszínházi változatáról kritikai szemlét közlünk.

Bíró Kristóf

 

A szövegváltozat

 

A vállalkozás bátorságát több recenzens is kiemeli. Csáki Judit szerint már az „bátor választás", ha „Goethe Faustját bármilyen formában színpadra" viszik. Ehhez Sz. Deme László azt teszi hozzá, hogy „a bábos műfaj egyre merészebben lép ki a gyerekszínházi skatulyából".

Tarján Tamás „a világirodalom egyik remeké"-nek, „a vándortéma legjelentékenyebb kidolgozásának" tartja a darabot, aminek „rangjához a terjedelem, a súly méltósága is hozzátartozik. Indokolt tehát a Budapest Bábszínház szép bemutatójának százkilencven perces hossza." Bár „ebből negatívumok is származnak" - teszi hozzá. (Az előadás hosszúságát így vagy úgy majdnem minden recenzens szóvá teszi. A második évadra azonban jelentősen rövidült a produkció, már nem tart negyed 11-ig, hanem ¾-10-kor véget ér az előadás.)

Koltai Tamásnak azonban más a véleménye Goethe darabjáról: „A Faust az a könyv, amelyet mindenki ismer, de senki sem olvasta. Ez túlzás. A német szakosok egy részének megvolt. Pláne, németül" - írja. („Lehet, hogy a Bábszínházban is németül megy...  Mehetne úgy, nem zavarná a megértést, kicsivel több küzdelem alig számítana" - teszi hozzá ironikusan. Ezzel az előadás kritikai fogadtatásának egyik legfőbb problémáját veti föl, nevezetesen azt, hogy mennyire érthető, követhető az előadás.

Az előadás ugyanis jelentős módon beleavatkozik Goethe eredeti textusába. Nyilván ez szükséges is, hiszen a nyomtatva legalább 500 oldalas mű-komplexum aligha játszható eredeti formájában. De a Faust esetében nem egyszerű húzásokról van szó. „A rendező s az előadás dramaturgja, Zsótér Sándor széttördelt és némiképp átszerkesztett-tömörített változatot készítettek a monstruózus tragédia két részéből" - írja Kovács Dezső. „A Sturm und Drang hevében keletkezett első [rész]be, a fiatalkori "közelnézetbe" beledolgozták a világharmónia jegyében fogant tágas második rész jó néhány darabját, és ilyenformán beleölelték ők ketten a Goethe által a Faust-legendába "beletitkolt" (Goethe saját szava ez) monumentális és legbelsőbb emberi problémákat" - teszi hozzá Csáki Judit.

 

 

 

Sz. Deme László szerint az a „dramaturgiai struktúra lényegi változása az eredetihez képest, hogy Heléna alakja hamarabb és többször megjelenik, míg a Margit-motívum hátrébb csúszik. Ezzel a tragédia két részének megmaradt passzusai szervesebben kötődnek egymásba, s a szerelem áhítása kiemeltebb, az emberi vágyakozás exponálása pedig kiegyensúlyozottabb és összetettebb lesz." Sztrókay András szerint „az előadás - ahogy Faust maga is - a két nő világa között ingázik."

Az új szövegváltozat követhetőségéről megoszlanak a vélemények. Az előadásról végig elismerően író Kovács Dezső is megjegyzi, hogy „a cselekmény fordulatainak, a mitológiai utalások rendszerének követése kivételes figyelmet, s valamelyes műismeretet kíván". Csáki Judit is úgy látja, hogy a rendező és a dramaturg a mű két részéből vett részletek egymásba illesztésével „alaposan megnehezítették a saját dolgukat, a színészekéről nem is beszélve. És nehéz dolgunk van nekünk is - már ha bevállaljuk, hogy végigmegyünk a Balázs Zoltán által kínlódva vágott úton." Koltai Tamás viszont - a cikke egészét jellemző szarkasztikus hangnemben - egyenesen tévedésnek nevezi a két rész kompilációját. („Balázs Zoltán - Polonius után szabadon - azt gondolhatta, Goethe nem elég nehéz a színészeknek - és nekünk -, jó lesz megnehezíteni.") Koltai túlságosan ideologikusnak és elvontnak tartja az előadás alapjául szolgáló szöveganyagot (ha jól értem ironikus utalásait). Először ugyanis Claus Peymann és Peter Stein Faust-rendezéseire utal, az előbbi „blaszfém komédiát", az utóbbi „pedig látványos népszínházat csinált a darabból, szép sorban, első rész, második rész, de ők a nehézfejű németeknek dolgoztak, akiktől közismerten idegen a bonyolultabb és főleg az ideologikus gondolkodás. Nálunk viszont kiköveteli a közönség az elvontságot, főleg ifjúsági előadásokon, tudom, többet is láttam mostanában.")

 

Szószínház, szövegmondás

 

A szövegváltozat kapcsán azonban nemcsak a Faust két részének egymásba építéséről érdemes beszélni, hanem a rövidítések, húzások technikájáról is. Erről azonban nem esik szó a kritikákban. Pedig az előadást az a kortárs színházban gyakori eljárás jellemzi, amely teljes egészében kiiktatja a kontextust teremtő elemeket, nem bíbelődik a jelenetek hagyományos felépítésével (amivel Goethe még igen), nem vázol fel szituációkat, nem bontja ki a szereplők kapcsolatait. Ehelyett a legfontosabb szöveghelyek kiemelésével mintegy a darab történéseinek esszenciáját adja. (Koltai talán ezért is tarthatja ideologikusnak a szövegváltozatot.) Így a szöveg lényegre redukálása az eseményről még inkább a verbális közlésre irányítja a figyelmet. Nyilván ezért írja Csáki Judit azt, hogy „történni persze elsősorban a szöveg történik." Tarján Tamás az előadás kapcsán egyenesen a „posztdramatikus színházi korban sokszor kárhoztatott szószínház" regnálásáról beszél.

 

 

 

De Kovács Dezső szerint „a szószínház nemes veretű dikciója... alaposan feladja a leckét" a játszóknak is. Több kritikus is az előadás egyik legfőbb problémájaként a szövegmondást nevezi meg. „Főleg az első részben sok gond van a szövegmondással, a követhetőséggel, az érthetőséggel. A színészek alázattal, fegyelmezetten, de sokszor alig érthetően - és olykor úgy tűnik: alig is értve - mondják Jékely Zoltán és Kálnoky Zoltán csodás sorait" - írja Csáki Judit. M. G. P. szigorúbban fogalmaz: „Jó, hogy nem gurgulázzák a verset, de betegek a zöngés mássalhangzók, lúgkő marta hangon, modulálatlanul beszélnek." Tarján Tamás „a tónus tudatosan vállalt egyhúrúságá"-ról, illetve „pontos, hűvös artikuláció"-ról beszél, ami nyilván a rendezői koncepcióval függ össze. „Inkább sorok, rímpárok hallatják magukat, mint terjedelmesebb egységek. Arra is kell húsz perc, hogy a darab megtalálja saját hangerejét. A halkság itt esztétikai tényező, a túl fojtott beszéd viszont bosszantó." Koltai a színészek teljesítményéről is szarkasztikus megjegyzéseket tesz: „Elismerem a színészek teljesítményét, sőt őszinte csodálattal - és együttérzéssel - fejet hajtok előttük, megtanulták a sok szöveget, és fegyelmezetten végrehajtják, amit mondtak nekik."

 

Szerepváltások

 

Többen megjegyzik, hogy nemcsak a szövegváltozat bonyolultsága, illetve a szövegmondás problémái miatt nehéz követni az előadást, hanem a „figurális váltások" (Tarján) miatt is.  „Először az érdekelné a nézőt: ki kicsoda egyáltalán a színen a játszók tömegében - jegyzi meg M. G. P. - „Nem könnyű válaszolni rá: fekete egyenruhában vannak nők-férfiak. Többen játszanak egyazon szerepet." „Faustot, Mefisztót és Margitot a rendező megsokszorozza: egy idős, egy fiatal és egy báb Faust, öt Margit és legalább ugyanannyi Mefisztó váltja egymást. A színészek mind öltönyben játszanak, az azonos szerepet alakítók nem viselnek megkülönböztető jelmez-jegyeket, így nem mindig követhető, hogy ki mikor kit játszik" - mondja Sztrókay. Koltai szerint „ez újabb nehézségi fokozat, ne lehessen pontosan tudni, ki kicsoda, mert akkor képesek lennénk az alakhoz társítani a szöveget, ez nem vezetne jóra, esetleg megértenénk, amit mondani akarnak."

Kovács Dezső szerint viszont „az alakok áttűnése, megsokszorozódása a rendezői elképzelés egyik pillére." Ebből ő azt emeli ki, hogy az előadás kezdetén „Erdős István játssza az öreg Faustot. Kortalan, rezignált, bölcs gondolkodót jelenít meg, aki egy mozgalmas élet tapasztalatait összegzi monológjában. Később fiatal alakokban ölt testet, mint ahogy Mefisztó és Margit figurája is megkettőződik." „Megtörténik a szerződés a bűnbeesés szimbólumának, egy almának a szertartásos falatozásával, ám nem a Margit-szál kezdődik el, hanem Heléna jelenik meg szintén idősen, Szakály Márta alakításában, s majd csak ez után veszik kezdetüket az eredeti szöveg első részének történései, mégpedig az addigi fiatal Mefisztó fiatal Fausttá változásával - írja Sz. Deme László." Az Ács Norbert játszotta fiatal Mefisztó helyére viszont a szintén fiatal Pethő Gergő lép, aki „sötét mélységekbe" viszi el a figurát, „rideg belsővel felruházva az ördögöt" (Nyulassay).

 

 

 

A korok váltását, illetve egymásra kopírozódását Kovács Dezső is fontos motívumnak tartja: „az érzéki szépség és szerelem megtestesítője, szép Heléna figurája hangsúlyosan jelenik meg a játékban. Festett fátyol mögül dereng át az álomszerű nőalak, s megformálója, Szakály Márta magára húzza a leplet s beleburkolózik: a fiatal és az idős arc egymásra kopírozódik."

Az életkorokkal való játék a női főszereplővelis folytatódik. „Margit is több színész váltogatott megelevenítésében áll előttünk" - mondja Tarján Tamás, de egyik kritika sem elemzi azt, hogy a Margit-szerepváltásokban a figura különböző életállapotait különböző életkorú (és habitusú) színésznőkkel játszatja el a rendező. Ennek az útnak csak a kezdetét és a végét látja Nyulassy Attila (Karádi Bori adja a fiatal, gyönyörű és szűzi Margitot, míg Blasek Gyöngyi már a belső megfontoltságot és az igaz szerelmet emeli ki a karakterből), és csak a végső fázist emeli ki Csáki: „a második részben a börtönbe zárt Margit és Faust jelenete áll a középpontban: a gyermekét megölt anya elméje szinte bomlott, és kétségbeesett vonakodással veti magát felbukkant szerelme karjába. Blasek Gyöngyi Margitja és Ács Norbert Faustja még egyszer megtalálják egymást."

 

Báb- és látványvilág

 

A szereptöbbszörözéseket tovább bonyolítja az előadásban, hogy a figurák „aprócska alteregói pici marionettbábként ismétlik, szemlélik, kommentálják cselekvéseiket, gondolataikat." (Kovács Dezső) „Az igazi szereplők marionettmásai hol a karakterek lelkeként, hol pedig egyszerű (ha úgy tetszik: bábszínházi) humorforrásként funkcionálnak - mondja Sztrókay. A legtöbb kritika mint az előadás egyik legemlékezetesebb részletéről emlékezik meg a pálcikaemberről, de azt senki nem jegyzi meg, hogy a Homunculus megtestesítéséről van szó.

Arra több írás is utal, hogy a Faust-történettől nem idegen a bábszínházi megjelenítés. A téma bábos hagyományaira M. G. P. utal, de azt hangsúlyozza, hogy „a Budapest Bábszínház Faustja előkelőbb előadás vásári elődjénél." Csáki szerint is „a bábjátékos forma természetes közege a Faust-történetnek..., de ebben az előadásban „mégiscsak a szöveg, a dikció játssza a főszerepet" s nem a bábok.

Az előadás megélénkül mindig, ha a bábok nagyobb hangsúlyt kapnak a szövegmentésnél - állítja M. G. P. A bábok száma az előadás „második rész[é]re szaporodik meg..., nő meg a termetük" - figyeli meg Tarján. „A bábukat Gombár Judit különböző kultúrák bábjátékaiból (vajang báb- és árnyjáték, marionett) és képzőművészeti hagyományaiból merítette" - jegyzi meg M. G. P. „Ahogy halad előre s hatol egyre mélyebb és mélyebb (metafizikai) tartományok felé a játék, úgy telik meg egyre mesésebb fantáziaszüleményekkel, kisebb-nagyobb ember méretű vagy még hatalmasabb bábfigurákkal a játéktér" - mondja Kovács Dezső. Csáki szerint „Gombár Judit fantáziadús és definiálhatatlan bábvilágot teremt." Szerinte „a bábok abban segítenek, hogy ennek az életutazásnak, az ördöggel kötött szövetség árnyékában a tudást, a szenvedélyt hajszoló Faust boldogságos szenvedéstörténetének egy másik perspektívát is kölcsönözzenek." „Nem is bábok tünedeznek föl, hanem mitikus-játékos-szürreális lények, akárha Hieronymus Bosch képei vagy valamely modern filmes sci-fi teremtményei elevenednének meg előttünk" - állítja Kovács Dezső.

 

 

 

Ezt a képzőművészeti indítatást több kritika is megemlíti. „Valóságon túli báblények"-ről, „a Walpurgis-éj és Hyeronimus Bosch pokolbéli teremtményeinek kereszteződéséből származó, gótikus mutánsok"-ról beszél Sz. Deme László is. „Balázs Zoltán rendezése annyira szakít a naturális bábjátszás hagyományaival, hogy a bábos elemeket mindjárt a legkortársabb színház stilizált és átforgatott, de nehezen kódolható világába illeszti, és szürreális gesztusokkal építi körül" - teszi hozzá. Kovács Dezső viszont úgy látja, hogy a bábszínház műfajának tágítása komplex műfajokat teremt az előadásban: „Goethe lételméleti dimenziókat felölelő drámai költeményét vizionárius költői játékként vitte színre a Budapest Bábszínházban. Játszók és bábok összjátéka fantasztikumba hajló rituális látványszínházat hozott létre." Szerinte „Gombár Judit pazar látványvilágot teremtett."

Ezzel szemben Koltai Tamás úgy látja, hogy mindez „csak dekoráció, nem játszik, és a [különféle bábok] sem kerülnek be a játékfolyamatba. Sztrókay szerint „Balázs Zoltán akciót és dikciót is elnyomva teljesen statikus képeket rendez." Sz Deme László ehhez azt teszi hozzá, hogy „minden szépsége ellenére a színpadi világ olyannyira konstruált és szerkesztett", hogy a vele való „találkozás élvezete valahogy túlontúl elrejtőzik... A színpadra látomás kerül, amely inkább valamiféle érzéki gépezetként működik, mintsem emberi hangulatok víziójaként." (Ezzel összecsengve Paár Tamás, azzal kezdi írását hogy „csak akkor írhatnék dicsérő kritikát [az előadásról], ha figyelmen kívül hagynám élvezhetőségét.")

 

Mérleg

 

Úgy tűnik hát, hogy erősen megosztotta a kritikusokat Balázs Zoltán bábszínházi Faust-változata. Van, aki egyértelműen elutasította az előadást, unalmasnak, elvontnak, követhetetlennek tartva azt. Van, aki épp ellenkezőleg: „gazdag fantáziájú Faust-variáció"-ról beszélt. De többségben azok voltak, akik a két vélemény között foglalnak állást. „A befogadás nehézségei ellenére az előadásban számos hatásos mozzanat van" - írja egyikük. „Nehéz követni, könnyű elveszni benne, de nem szabad föladni" - állítja más valaki. Majd hozzáteszi: az előadás „második rész[e] sokkal kiforrottabb, letisztultabb". Ezzel más is egyet ért: „Ami a kétórás első részben modoros minimál színjátszásnak érződik, a játék második felében feszült szövegalatti-képalatti. Kimondatlanságában gazdagon közlő."

 

 

Goethe: Faust

 

Tervező: Gombár Judit

Dramaturg: Zsótér Sándor

Rendező: Balázs Zoltán

Szereplők: Ács Norbert, Bánky Eszter, Bercsényi Péter, Blasek Gyöngyi, Erdős István, Gyurkó Henrik, Juhász Ibolya, Karádi Borbála, Kazinczy Ildikó, Kemény István, Kovács Marianna, Pethő Gergő, Ra­dics Rita, Rusz Edit, Simándi Anna, Szakály Márta, Tatai Zsolt, Teszárek Csaba, Vesztl Zsófia

 

 

Az idézett kritikák:

Csáki Judit: Rohanás a világon át

Sz. Deme László: Tükörképek bábozása

Koltai Tamás: Faust de Sade

Kovács Dezső: A képzelet szeszélyes játékai

M.G.P.: Dr Faust

Nyulassy Attila: Az ördög üzlete

Paár Tamás: I can get no

Sztrókay András: Nagyvárosi fények

Tarján Tamás: A költészet szent tüze


10. 01. 3. | Nyomtatás |