Arturo Ui (nem annyira) felemelő feltartóztatása

Bertolt Brecht: Arturo Ui feltartóztatható felemelkedése - Örkény Színház

Nemzeti trikolór az egyik kezdőképben: a címszereplő jelmezét a piros uralja, besétál a színre, majd felmászik a színpad közepét elfoglaló gigantikus fehér karfiolra, melyet hatalmas zöld levelek tartanak alulról. Ezt leszámítva a rendezés nem is nagyon játszik rá a nyilvánvalóra: a brechti szöveg önmagában is belelóg napjaink Magyarországába.
Székely Szabolcs

Az előadás közben mindenki arra gondol. Ez pedig akkor is így van, ha az előadás nem feltétlenül arról beszél. Zsótér Sándor túllép az olcsó aktualizáláson, alapvetően a színpadi itt és most valósága foglalkoztatja; mégis, talán éppen ezért feleselhet az előadás valósága bármelyik idei magyar tévéhíradó világával. Bertolt Brecht 1941-es darabja a hitleri átmenet allegóriája, egy az egyben megfeleltethető figurákkal. Gazdasági válság van. A korrupt (vagy korrumpálható) politikai kurzusban erőre kapó maffiafőnök terjeszkedni akar a piacon. Ehhez előbb a politikát, majd a tömegeket zsarolja meg - manipulációi révén pedig az egész városi üzlet fölött hatalmat szerez.

Az emigrációba menekült német szerző Chicagóba helyezte figuráit, és a zöldségkereskedelmet választotta kerettörténetnek. A sztori általánossá absztrahálható, de a brechti színház technikái felkínálják a mű közvetlen, aktuális üzenetlehetőségeit is. Az Örkény Színház előadása mindkét tendenciát érvényesíti: nem veti el az áthallásokat, de elvont vizuális kompozíciót teremt. Stilizált mesejátékot komponál a színre, humorával és élénk színvilágával ellenpontozva a dráma sötét tónusait.

Ahogy a brechti színház, úgy Zsótér sem arról híres, hogy engedné a nézőt az előadással sodródni; a szituációkat most is elemeli-stilizálja a rendező, a színészi játék most is redukált. Ugyanakkor a frontális szövegmondásra épülő minimalista színházat ezúttal látványos összművészeti kavalkád fogja össze és építi le. A változatosság viszont csak látszólag könnyíti meg a néző dolgát; ha lemond a koncentrációról, a személyek is összekuszálódnak az események sodrában: egy-egy játszóhoz három-négy szerep is kapcsolódik a színlapon.

 

 

Kerekes Éva, Szandtner Anna - Fotó: Sulyok László

 

Polgár Csaba és Máthé Zsolt szerepük szerint segédgengszterek, máskor pedig egy-egy „úr a városházáról". Utóbbi virágkereskedőként kezdte, ebbéli minőségében ő a nyitány játékmestere: kék tündérkosztümben, blazírt arckifejezéssel vázolja az alaphelyzetet. Nemcsak a közönség felé beszél, hanem megszólítja azt - így tesz a többi szereplő is számos alkalommal; és játéktérré lépnek elő a zsöllyék akkor is, mikor kigyúlnak a nézőtéri fények, vagy mikor a főszereplő az egész termet körbejárja. Debreczeny Csaba, amikor nem védőt vagy vizsgálóbiztost játszik, akkor bukásra ítélt riporter, ruhátlanná kisemmizett hajómágnás vagy egyszerűen lepuffantott Ignatius Dullfeet. Barabás Richárd is Arturo Ui áldozatainak szerepében válik emlékezetesebbé: Dogsborough fiaként, majd a koncepciós pert elszenvedő Fish-t alakítva. Szandtner Anna Dockdaisy-je és Lady Dullfeetje neurotikus mártír. Blaszfém miniszoknyában, karácsonyi égősorral a derekán dacol, könyörög, lázad. A karfioltröszt képviselői esetlen szemlélői a címszereplő cikkcakkos hatalmi játszmájának: Dömötör András, Für Anikó és Takács Dóra Diána közül az utóbbi kettő bíró és ügyész is egyúttal, de hogy melyikük milyen szerepet tölt be, tulajdonképpen lényegtelen. A koncepciózus igazságszolgáltatás éppolyan esetleges és abszurd, mint az egész előadás atmoszférája.

Általánosságban is elmondható, hogy a szerepek szatelitszerűen tűnnek elő és süllyednek vissza - dramaturgiai és színészvezetési szempontból egyaránt. A forgószínpad egykedvű körkörösében fel-felbukkanó személyek mind az agy- és zöldségtröszt körül keringenek, egyszersmind pedig Arturo Ui személyiségrajzát ellenpontozzák vagy készítik elő.

Az Örkény előadásában leginkább még a sündisznó-jelmezes Dogsborough tűnik ki önálló drámai szerepként is. Csuja Imre játékában duplán is áldozat lesz a politikus: egyszerre látunk egy tisztességes, ám csapdába csalt embert, és valakit, aki először tapasztalja meg, hogy a korrupció leleplezhető - tehát bűn. A bukása előtti monológgal mindenesetre már ő is csak Arturo Ui feltartóztathatatlanságának illusztrációja lesz: őt is elnyeli a színpad közepén tornyosuló zöldségmonstrum.

Zsótér rendezését két tényező dominálja látványosan; a játékteret elfoglaló hatalmas karfiol multifunkcionális szimbólum, egyúttal a színészi mozgás struktúráját meghatározó tárgy (Ambrus Mária díszlettervező mellett egy egész csapat dolgozott a megalkotásán); ezen csúsznak-másznak a hatalmi harc szereplői, vagy körülötte forgatja őket a színpad. A maffia agyközpontja a karfiol belsejében gyűlik össze - és tényleg, a növény mintha az emberi agy szobra lenne, annak dudorodó-kanyargó tekervényeivel együtt. De mozivászonként is ideális: az Arturo Ui-t a közszereplésre felkészítő színész (Csuja Imre) arcát a karfiolra vetítve látjuk. Mintha a gnómmá torzult nagy testvér nézné a főszereplőt és a közönséget, miközben a tömegeknek tetsző hazugság mesterfogásairól értekezik. A karfiol viszont a jelmezeket is uralja, a nép, a zöldségkereskedők szoknyaként vagy buraszerű álarcként viselik, a karfiol mintha rákos burjánzás lenne a világon.

 

 

Fotó: Sulyok László

 

Ennek a groteszk színpadi rendszernek a csúcsára kapaszkodik - konkrét és átvitt értelemben egyaránt - a címszereplő, aki az Örkény előadásának másik pillére. A rendező másik fontos húzása Kerekes Éva kiválasztása Arturo Ui szerepére, amely az egész előadás atmoszféráját meghatározó döntés. Egyrészt eltávolítja a hitleri, totalitárius személyiségek sablonjaitól a szerepet. Kiemeli a figurát a történelmi vagy éppen nagyon is aktuális értelmezések sémáiból, és annak általánosabb, szimbolikus személyiségrajzára helyezi a hangsúlyt. Másrészt a klasszikus diktátori toposzok helyét átveszi a női princípiumok gazdagsága. Pontosabban: Kerekes Éva a vezérszerepet szeszélyes érzelemgazdagsággal tölti meg. Alakításában Arturo Ui kíváncsi a világra, mint egy felbontás előtti meglepetésre, és mikor megszerezte, örül neki, mint egy ajándéknak, miután kicsomagolta. Féltékeny, ha gyanakszik, és bizalmatlan, ha megsértik. Hol szenvedélyesen makacs, hol pedig megerősítést remél hatalmi terveiben - mintha csak bókot várna, mielőtt belép a bálba. Könyörtelen, nárcisztikus, hideg és gonosz, de önsajnáló zokogásban tör ki, ha megkérdőjelezik nemes céljait.

Játékában parádézik zsarnokság, működik a hatalomszerzés ezerféle finommechanikája. Ripacsul, negédesen, gyöngéden, kegyetlenül, méltóságteljesen irányítja a készülő rendszer szálait, ahogy az egész színpadot is belengi a színes-szagos gesamtkunst. Rózsaszín lepelfüggöny zuhan az előszínpadra, eredeti németben halljuk a betétdalokat, és az egész játék vizualitását meseszerű narratíva fogja össze. Eközben pedig csendben és statikusan tornyosul a tér közepén a díszletszörny: Arturo Ui és a Karfiol a brutális terror szimbóluma, de a fortélyos félelem megteremtésének jelképe is. Arturo Ui azt mondja: féljetek, mert veszély van, de ne féljetek, mi megvédünk titeket. Nem éltek biztonságban, mondja, és tesz is róla, hogy legyen mitől félni. Az előadás egyik legjobb pillanata az ebből fakadó önhazugság létrejötte: ahogy a zöldségesek talán már maguk is elhiszik, hogy védelemre van szükségük. A hazugság legalábbis közmegegyezéssé válik.

A darab címét a legtöbben annak imperatívuszos változatában ismerik: Állítsátok meg Arturo Ui-t! A színház (Ungár Júlia fordító-dramaturg közreműködésével) most mégis a szó szerinti fordítást választotta. Paradox módon épp a kétségbeesett felszólítás lenne hihetőbb, megnyugtatóbb és adekvátabb verzió az előadáshoz. Arturo Ui feltartóztatható felemelkedése, jelenti ki az Örkény Színház műsorfüzete, de a produkció végén továbbra is bántóan elbizonytalanít a címben szereplő feltételes mód. A zárókép persze korántsem megnyugtató igazolása ennek a feltartóztathatóságnak. Arturo Ui hatalma csúcsán sorolni kezdi a világuralmi törekvéseinek célállomásait: New York, Celldömölk, Tokió, Jászfényszaru, sorolja a városokat és falvakat, amelyek védelemre szorulnak. Kerekes Éva pedig szinte minden átmenet nélkül kivetkőzik szerepéből, „egy nő" lesz belőle, és kétségbeesetten hadakozni kezd a gigantikus karfiollal: hátat fordít a közönségnek és lassan, de biztosan hátrafelé tolja a tárgyat. Ha a lezárás gesztusa megoldást kínálna, annyira lenne hihető, mint mondjuk a Tartuffe végére illesztett „vörös farok" a szép és bíztató jelenről és jövőről, mely szerint az emberi és állami igazság győzedelmeskedik. Arturo Ui metamorfózisával ugyanakkor nem a végeredményt látjuk, hanem egy civil személyes erőfeszítésének kimerevített és végtelenített akcióját.

Sziszifusz egymaga taszítja a növénysziklát a hátsószínpad felé; a közönség pedig lelkes tapssal veszi ki saját részét a munkából.

 

 

Bertolt Brecht: Arturo Ui feltartóztatható felemelkedése

 

Fordító, dramaturg: Ungár Júlia

Díszlet: Ambrus Mária

Jelmez: Benedek Mari

Zene: Tallér Zsófia

Rendező: Zsótér Sándor

Szereplők: Kerekes Éva,  Csuja Imre, Für Anikó, Dömötör András, Ötvös András, Barabás Richárd, Debreczeny Csaba, Máthé Zsolt, Polgár Csaba, Szandtner Anna, Takács Nóra Diána

 

09. 12. 31. | Nyomtatás |