Ami a kakas maga

Beszélgetés Goda Gáborral és az Artus társulatának tagjaival

Az Artus 25 éves történetében vannak bizonyos jól elkülöníthető korszakok. A Farkasok társasága után új korszak kezdődött az Artus életében, hiszen kicserélődtek a társulat tagjai. Azóta két előadást készítettetek, a Hermész 13 címűt és most bemutatott KakasKakasKakast. A második előadás után közönségtalálkozó zajlott a Trafóban, melynek szerkesztett változatát közöljük az alábbiakban. Goda Gáborral, illetve a társulat tagjaival Sándor L. István beszélgetett.

Sándor L. István

 

Újrakezdés?

 

- Nekem mindkét utóbbi előadásotok azt sugallja, mintha mindent újra akarnátok kezdeni. A Farkasok társaságában - és jó néhány korábbi előadásotokban - olyan színházi nyelvek kidolgozásáig jutottatok el, amelyekre előadások sorozatát lehetne építeni. Ehelyett mintha megint az alapkérdéseket tennétek fel újra. Szerintem ez történik az utóbbi két előadásotokban. Ti is az újrakezdés darabjainak szántátok őket?

Goda Gábor: Nekem meggyőződésem, hogy minden előadás újrakezdés. De az utóbbi két előadásban nem törekedtünk speciálisan erre. Legalábbis nem jobban, mint az összes többiben. Mindig máshonnan indulunk el, és soha nem tudjuk, hogy hova fogunk kilyukadni. Mindig azzal az érzéssel kezdek neki a munkának, mintha még soha nem csináltam volna semmit. Emiatt belülről minden új előadást újrakezdésként élek meg. Mintha nem rendelkeznék még semmiféle tapasztalattal, és valami teljesen ismeretlenbe vágnék bele. Persze ettől még megtörténhet, hogy végül teljesen ismerős terepre jutunk ki, de ezt igyekszünk mindig elkerülni.

- Az Artus kapcsán nemcsak maguk az előadások fontosak, hanem az előadások születésének története is. A Hermész 13-ban el is kezdtél arról mesélni, hogyan született az előadás. A most látott KakasKakasKakasnak is van efféle története? Ha kiállnál itt is középre, akkor mit mesélnél?

Goda Gábor: Biztos, hogy minden előadásnak megvan a maga története, de most nem akartunk erről mesélni. A Hermészben viszont ezt beépítettük magába a darabba is, így az előadás születésének folyamata meg az előadás összemosódott. A Kakas ebből a szempontból hagyományosabb előadás. Bár eredetileg itt is azt terveztük, hogy mászkálni fog a közönség, de aztán mégis letettünk róla, mert menet közben sok minden megváltozott.

- Mégis, mi a története a KakasKakasKakasnak?

Goda Gábor: A története nagy vonalakban ugyanaz, mint az összes többi előadásunknak: nagyon messziről indultunk el, sokféle utat jártunk be. Még valamikor tavaly decemberben kezdtük a munkát beszélgetésekkel, írásokkal, gondolkodással, improvizációkkal. Aztán egész évben ezzel a darabbal foglalkoztunk. Nincs különösebb nagy története, most nem utaztunk el messzi vidékekre inspirációkat gyűjteni. Kivéve azt, hogy szeptemberben Legnicében voltunk egy lengyel fesztiválon, ott kipróbáltuk a majdnem kész előadást. Igaz, akkor még félig lengyel, félig angol kotyvaléknyelven játszottuk, de azért fontos tapasztalatokat szereztünk.

 

 

Nagy Csilla, Oldal István, Téri Gáspár - Fotó: Dusa Gábor

 

- Ti nagyon gyakran valamilyen mítoszból, történetből vagy szövegből indultok ki. Most is volt ilyen alap?

 

Goda Gábor: Az alap egy japán festő, Hokuszai története volt, aki kapott egy megrendelést, hogy fessen egy kakast. Azonban sokáig nem készült el a képpel, hónapokig, évekig nem. Mindig jött a megrendelő, de Hokuszai azt mondta, hogy még nincs kész. Eltelt tíz év, ismét jött a megrendelő, és Hokuszai kitett egy üres vásznat, és egy perc alatt megfestette a kakast. Amikor a megrendelő megkérdezte, hogy miért kellett erre tíz évet várni, ha egy perc alatt is meg tudja festeni a kakast, akkor a festő megmutatta a műtermét, ami tele volt több száz festett kakassal. Tíz évig folyamatosan ezt festettem - mondta Hokuszai -, és most már megvan a kakas. Jó fél éve dolgoztunk az anyagon, amikor furcsa mód kezembe akadt egy kínai történet, amelyben a kínai császár megbízott egy Wang nevezetű festőt, aki szintén neves művész volt Kínában, és ő is évekig festette a kakast, és tíz év után - amikor a kínai császár már követelte a festményt - egy perc alatt elkészült a képpel. Persze a műtermében nála is ott állt a több száz festett kakas. Tehát ez a történet nem Hokuszairól szól. Ez egy olyan mítosz, ami már beépült a keleti népek gondolkodásmódjába. Valójában ez egy tanítás. Mi ezt próbáltuk meg a magunk eszközeivel megfejteni. Hogy mi ez a tíz év valójában? Vajon akadna-e ma olyan megrendelő, akinek a kedvéért bármelyikünk ennyi évig képes lenne dolgozni? Aztán eljutottunk oda, hogy ez a megrendelő valószínűleg nem kívül van, hanem belül. Valószínűleg az az igazi megrendelés, amikor olyasmiért dolgozunk, amivel saját magunkhoz találhatunk vissza.

 

Minden előadás rólunk szól

 

 

- Mindig az a kérdés, hogy miképp szól rólatok a történet, amivel elkezdtetek dolgozni.

Goda Gábor: Minden előadás rólunk szól. És ezt nem csak afféle szólamként mondom, mert az alkotó folyamatban valóban személyes történetek jönnek elő: vallomásszerű, önéletrajzi jellegű helyzetek, szituációk, mondatok. Erre rá is erősít a munkamódszerünk, mert nálunk az alkotó folyamatban mindenki beleteszi személy szerint saját magát az előadásba. Mi nem színpadra állítunk valamit, ami már kész van, hanem saját magunk hozzuk létre saját magunkból az előadást, így ez mindenképpen róluk fog szólni.

- És most hogy zajlott ez a gyűjtés, a történetek, képek, helyzetek összegyűjtése?

Goda Gábor: Először is nagyon sokat beszélgettünk a Hokuszai-történetről, hogy vajon kinek mit jelent. És aztán odáig jutottunk, hogy mindenki megírta egy esszében, hogy neki miről szól ez a történet. Aztán ezekből a szövegekből, vallomásokból folyamatosan különböző verseket írtunk, helyzeteket hoztunk létre, képeket alkottunk. Tehát az előadás alapanyaga gyakorlatilag abból áll, amit a társulat tagjai gondoltak személy szerint arról, hogy mi közük van ehhez a történethez. Természetesen ez alól kivétel Nádor Tibi története, aki a kezében forgatott bottal egész előadás alatt festi azt a képet, amit a háttérre kivetítünk. Amit Tibi csinál, az egy másik szegmensét, mondhatnám, a lényegét, az esszenciáját alkotja az előadásnak.

- És ebből a gyűjtésből - ami arról szólt, hogy kinek mit jelent Hokuszai története - hogyan születtek meg a helyzetek, játékok, szövegek? Mi volt a következő fázisa a munkának?

Goda Gábor: Ez mindig úgy történik, hogy rengeteg nyersanyag gyűlik össze, gondolatok, helyzetek, szövegek. Aztán elkezdjük keresni azokat a szálakat, amelyek ezt az egészet összetarthatják. Vajon mi lehet ennek az anyagnak a szövete? Azt gondoltuk, hogy talán az ítélkezés, az elvárások, az állandó megfelelni akarás lehet az összekötő szál. Így jutottunk el a zsűriző asztal ötletéhez, ami (talán kissé klisészerűen) össze tudja fogni a különböző részleteket.

 

 

Produkciókényszer

 

 

- A szereplők egyesével vagy csoportosan a zsűri asztala elé lépnek, és bemutatnak valamit. Aztán visszaülnek a helyükre, és ők is ítélkezőkké válnak.

Goda Gábor: Amit egy zsűri előtt mutatnak meg, abból azonnal produkció lesz. Ha leül veled szemben hat ember, hogy nézzenek, akkor bármit csinálhatsz, abból azonnal produkció lesz. Mert ők azért ülnek ott, hogy megítéljék azt, amit látnak. Így a KakasKakasKakasban nem egy előadás folyamatát követhetjük, hanem az állandó produkciókényszert, amelyben még a privát gesztusok is produkcióvá változnak.

- Az fontos, hogy ki mit mutat meg a zsűrinek?

Goda Gábor: Itt valójában megbízásokról van szó. Hokuszait is megbízták a kakast megfestésével. Nálunk is megbízzák a szereplőket, hogy csináljanak valamit. Például beszélgessen a másikkal. De jól beszélgessen. Vagy megbízzák azzal, hogy szidalmazzon valakit (Lásd újságírás.) Ezek megbízások, szerepek, amelyekhez különféle elvárások kapcsolódnak. Senki nem a saját szövegét mondja. Az előadásban ezért nem is mondja senki fejből, mert nem játsszuk azt, mintha ezek a saját gondolataink lennének. Ezeket odaadták a szereplőknek, hogy mondják el. Erre fel lettek kérve. Így hát nem az a lényeg, hogy megkérdezd a másiktól: hogy van, hanem az, hogy tudod-e százszori gyakorlás után egy kicsit jobban, kicsit hitelesebben mondani. Tehát a minőségváltozáson van a hangsúly, nem pedig azon, hogy miről beszélgetünk. A lehető legközhelyesebb beszélgetéseket, szavakat próbáltuk kiválasztani, hogy még csak véletlenül se bonyolódjunk bele tartalmi kérdésbe, pusztán a megbízást és az elvárásoknak való megfelelés kényszerét lehessen érezni.

 

 

Fotó: Dusa Gábor

 

- A produkciók azonban időnként nemcsak a zsűriasztal előtt, hanem az asztalnál is zajlanak. Ezek közül számomra az egyik legemlékezetesebb az az egyszerű mozdulat, ahogy Nagy Csilla felrakja a napszemüveget. Ez hogy jött?

Nagy Csilla: Nagyon egyszerű dolgokat kerestünk, amiket meg lehet csinálni az asztalnál. A többieknek nagyjából már megvolt ez, nekem meg nem. Volt nálam ez a napszemüveg, amit valakitől kölcsönkaptam, és akkor felraktam. Úgy látszik, annyira jól sikerült, hogy benne maradt az előadásban. Aztán elkezdtem kutatni a napszemüveget, és most látható a darabban az eredménye. Biztosan lehetne még tovább kutatni.

- Mit lehet egy napszemüvegben kutatni?

Nagy Csilla: Egy napszemüveget felrakni nagyon egyszerű, hétköznapi dolog. De épp ez benne a nagyon nagy kihívás. Mert fel lehet venni százezerféleképpen a napszemüveget. És érzem, hogy mikor veszem fel úgy, hogy produkáljam magam, és mikor veszem fel úgy, ahogy felvenném az utcán. Nagyon-nagyon nagy mélységek rejlenek egy napszemüveg felvételben. Számomra ez derült ki, még ha elég bután is hangzik, de igazából nagyon izgalmas dolog.

- És a kulcscsomó, amit Réti Anna többször kipakol az asztalra az előadásban? Az is egy ilyen kutatás eredménye volt?

Réti Anna: Hát mindenki ezt csinálja, nem? Természetesen én is megpróbáltam sokféleképpen megcsinálni.

 

 

Közös térben

 

 

- A beszélgetés elején az újrakezdés, az alapkérdések újbóli megfogalmazásának problémájára utaltam. Számomra azért is fontos a zsűriasztal mint „helyszín", mert többször volt az a benyomásom a különféle produkciókról, hogy olyan megmozdulásokat látok, amelyek a gyakorlásban, egy készség elsajátításának folyamatában fontosak, tehát belső jelentőségük van. Itt mégis külső nézőpontból, produkcióként ítélik meg, még le is pontozzák. Lehet, hogy ez a színházcsinálás alapparadoxonára utal? Nevezetesen arra, hogy ami belülről motivált alkotásként születik meg, azt vajon külső nézőpontból hogyan ítélik meg. Fel szoktatok magatoknak ilyenfajta kérdéseket tenni?

Goda Gábor: Természetesen számunkra is alapkérdés, hogy amit csinálunk, az mivé alakul akkor, ha nézik. Arról, hogy produktumokat gyártsunk, már régen lemondtunk. A Hermész ezért nem is lett előadás, mert nem akartuk előadás jellegűvé tenni. A KakasKakasban viszont éppen a produktumok vannak letéve, a dolog teljes iróniájával együtt. Mindig azt kutatjuk, hogy a „produkciónak" és a „nézésnek" a találkozásából mi születik meg. Én ugyanis azt gondolom, hogy az előadás nem a színpadon történik meg, hanem abban a térben, ahol mindannyian, alkotók és nézők együtt vagyunk. Elsősorban azzal foglalkozunk, hogy ott történjen valami. Nem állítom, hogy ez mindig sikerül, de erre törekszünk.

- Azt mondod, hogy az előadás nem a színpadon születik meg, hanem a nézőkkel közös térben. Én is azt hiszem, hogy minden előadás az aznap esti nézőkkel való közös történet is. És ma azt éreztem, hogy nagyon sokáig ingadozik az előadás, volt egy erős magja a mai közönségnek, amelyiknek - nem tudom, hogy a kisebbséggel vagy a többséggel vitatkozva - nagyon tetszett az előadás, és végeredményben ők győztek, a tapsokból ez derült ki. Nem tudom, ti ezt  hogy érzékelitek a színpadon, hogy van efféle mérkőzés a nézőtéren belül?

Téri Gáspár: Azt, hogy a közönség miképp van jelen, azt lehet érezni. De ilyen szempontból szerintem nincs jó és rossz közönség. Van egy közös helyzet, ami jó esetben ki tudja mozdítani a nézőket, mint ahogy ők is alakítják magát az előadást. Egy nagyon lelkes közönség el tudja vinni a darabot olyan irányba, amilyen talán még soha nem volt. De a nézőtér felől érezhető unalom is alkothat egyfajta inspirációs felületet. Ilyen szempontból a közönség jelenléte ugyanolyan alkotóelem az előadásban, mint bármi más, mondjuk a tárgyaink, eszközeink.

- A mai a második előadás volt. A bemutatón mi volt a közönséggel való mérkőzés eredménye?

Téri Gáspár: Nem tudom. Nem nagyon beszélgettem senkivel, a tapsból meg nem tudom megítélni. Mert sokszor akkor is tapsolnak az emberek, amikor valójában nem szeretnének.

Goda Gábor: Tegnap itt volt a szakma nagy része, és úgy érzem, többnyire az elvárások győztek. Az előadásnak valóban mindenki az alkotóeleme, a színpadon lévők éppúgy, mint a nézőtéren ülők. És ha mindenki igazán beleteszi magát az előadásba, az akkor kezd működni. Én azt éreztem, hogy ma mindenki sokkal nyitottabban volt jelen, mint tegnap. Nem azt mondom, hogy jobb volt a mai előadás, hanem azt, hogy mindenki sokkal inkább jelen volt ebben a közegben, ebben a folyamatban, mint tegnap. Tegnap minden más volt kicsit. Kicsit hűvösebb volt a közeg, ilyen premieresen idegbeteg volt a hangulat. Ma sokkal oldottabb volt a légkör. Emiatt sokat is változott az előadás. Apró és jelentős dolgok ezek, amelyek a tegnapi tapasztalatokból is adódtak.

- Szóba került az unalom. A KakasKakasKakas ugyanarra a néhány dologra rengeteg variációt mutat be. Aki nem akarja követni a kis elmozdulásokat, az bizonyára azt mondja, hogy unalmas ez a sok ismétlődés.

Goda Gábor: Az unalommal mi nem foglalkozunk. Ha valaki unatkozik, azzal nem tudok mit kezdeni. Az állandó ismétlés, a gyakorlás egyébként néha talán annak is unalmas, aki csinálja. De nem szabad abbahagynia, mert egyszer csak átléphet egy olyan ponton, ami egy újabb szintre, egy újabb minőséghez vezethet el. Lehet, hogy amikor Tibi 80 percen keresztül pörgeti hátul a botját, az számára is nagyon unalmas, belefárad ebbe, kiürülnek a mozdulatai. (Ezt nem állítom, csak lehetőségként feltételezem.) De aztán átlép egy olyan ponton, ami értelmet ad annak, amit addig csinált. Ha abbahagyná, soha nem érkezne ide. Ezeket az űröket, hullámvölgyeket át kell lépni. Nem lehet ezeknél abbahagyni a gyakorlást. Tovább kell menni, mert csak ez után válik tartalmassá, ami történik. Néztük azt a jelenetet, amikor Téri Gáspár bejön, kimegy. Ez egy elég kellemetlen idejű jelenet. Mondhatnám azt is, hogy unalmas. De hogy a csend megszülessen a végén, ahhoz az kell, hogy együtt kínlódjuk meg - mi itt közösen - azt a végtelen ismétlődést, aminek eredményeként a záró egy perc igazi csend tud lenni. Abban hatalmas feszültségek vannak. Ez csak így tud működni. Mi ezt most egy éven keresztül gyakoroltuk. De Hokuszai tíz éven keresztül gyakorolta. Az Artus 25 éve csinálja.

 

A kakas maga

 

- Másodszor utaltál arra, hogy Nádor Tibor egész előadás alatt forgatja a botját. Egy festő miért táncol?

Goda Gábor: Nem is táncol.

Nádor Tibor: Mert felkértek rá.

- Ki csinálta ezt a mozgást? Te rögtönözted vagy Goda Gábor koreografálta?

Nádor Tibor: Ez egy létező harcművészeti formagyakorlat. Csak az a mozdulatsor a saját kreációm, amivel a kakast felrajzolom a végén. De ez is az említett formagyakorlatra épül, ebből próbáltam bizonyos mozdulatokat kivenni. Néztem közben, hogy milyen rajzolatot eredményez.

- Milyen technikával alakulnak a mozdulatok a háttérre kivetített rajzolattá?

Nádor Tibor: Az a helyzet, hogy én csak rajzolok. A technikai részét inkább Gáspártól kéne megkérdezni.

Téri Gáspár: Ez egy szenzoros rendszer. Egy infrarendszer. Van egy kamera, ami a bot végén lévő jeladót folyamatosan követi, és ugyanúgy, mint ahogy a táblán is ott marad a kréta nyoma, a kamera digitálisan kivetíti azt az utat, amelyet a bot végén lévő infra jeladó bejár.

Goda Gábor: Tegnap több olyan emberrel találkoztunk, akik azt mondták, hogy az elején úgy látták, hogy Tibi valóban rajzolja a képeket, de a végén a kakast biztosan csak odavetítjük. Ha bárkiben felmerült efféle kétely, hogy Tibi tényleg fest-e, az a mi hibánk. Akkor nekünk kell ügyesebben tálalnunk ezt az egészet.

- A kakast sokat kellett gyakorolnod?

Nádor Tibor: Igen.

- Mikor kaptad a megbízást, hogy a formagyakorlatból végül rajzolj egy kakast?

Nádor Tibor: Május körül.

- Eleve ezzel a szenzoros technikával kezdtél gyakorolni?

Nádor Tibor: Nem. Először meg kellett tanulnom magát a botos formagyakorlatot valamennyire. Közben kész lett a szerkezet is, és akkor már párhuzamosan ment a két dolog: gyakoroltam magát a formagyakorlatot, és közben próbáltam kialakítani a kakas rajzát.

- Miközben „táncolsz", látod is azt, amit rajzolsz? Vagy csak a mozdulataidat érzékeled?

Nádor Tibor: A kakasnál nem látom, hogy mit rajzolok. Ez a lényege az egész előadásnak .

- És azt látod, amikor még az előadás elején az arcokat fested?

Nádor Tibor: Azt látom. És bizonyára az is érzékelhető, hogy ezek nem ebből a formagyakorlatból kivett mozdulatok, itt tényleg rajzolok.

- A zsűri első megnyilvánulása, hogy lepontozza a formagyakorlatot.

Goda Gábor: Igen, mert ott van bennünk az állandó megfeleléskényszer. Pedig a Tibi által végigvitt folyamat épp azt a határt lépi át, amikor erre már semmi szükség. Mert neki már nem kell odanézni, hogy a kakas megszülessen. Az ott van, ha végigjárta a kiürülés és újraépülés folyamatát, aminek eredményeként megszületett a kép. Neki már nem kell hátranéznie, nem is kell képet festenie, a kakas akkor is ott lesz, ha nem is akarja, hogy ott legyen. Sőt csak ekkor lehet ott, amikor a szerepek, az elvárások és a megfeleléskényszer már megszűntek. Paradox módon a Kakas csak akkor festhető meg, ha Tibi megszűnik festőnek lenni és legbelső cselekvő önmaga lesz. Már nem fest, csak szándék nélküli önfeledségben, de nagyon tudatosan mozog, aminek mi a képi vetületét látjuk. A Kakas, mint képi jel ezt az önmagáraébredést jelenti.  Ez a cselekvő folyamat van jelen, ami a kakas maga.

 

 

Ki a megrendelő?

 

 

- Szóba hoztál korábban egy fontos szempontot, amiről aztán nem esett több szó: ki a megrendelő, ki adja a megbízást?

Goda Gábor: Erről nagyon sokat beszélgettünk a munka elején, és egyáltalán nem értettünk egyet. Valaki azt mondta, hogy neki kell, hogy legyen külső megrendelő, belülről nem tud nekiállni. Valaki azt mondta, hogy kizárólag belső megrendelésre, belső motivációra van szüksége. Nem vagyunk ebben egyformák. Hogy egy darab elkészüljön, ahhoz szükség van kívülről jövő indíttatásra is. De az biztos, hogy senki nem dolgozik csak külső megrendelés alapján. Biztos, hogy a megrendelés nagy része belülről jön. De ez még nem egy lejátszott mérkőzés, még bennünk is zajlik a küzdelem.

- Számomra is az a legnagyobb kérdés a mostani művészeti életben (de egyáltalán az egész mai magyar társadalomban), hogy kihez kell igazodni. Hogy az ember, aki a belső megrendeléseinek meg akar felelni, milyen külső elvárásokkal kénytelen szembesülni.

Goda Gábor: A Hermész épp arról szólt, hogy vajon van-e határ a kint és a bent között? És annál az előadásnál eljutottunk odáig, hogy valójában nincs kint meg bent. Ha az ember a helyén van, akkor ugyanaz van bent, mint kint, és fordítva. Ebben az esetben megszűnik a megrendelő problémája is. Ekkor már nincs is értelme beszélni arról, hogy a külső, a társadalom felől érkező elvárásokhoz vagy a saját belső elvárásainkhoz igazodunk-e. A kettő összeolvadt egységéből születik meg az, amit az ember cselekszik. Akár egyetlen lépést tesz meg, akár egy egész előadást alkot.

 

09. 12. 31. | Nyomtatás |