Táncos a sötétből

Kakaskakaskakas - Artus

gy táncos jön elő a sötétből, Nádor Tibor, aki az előadáson kívüli világban az Artus Stúdió festője. Alig látszik a félhomályban, beleolvad a környezetébe. Egy világító végű botot mozgat, amelynek nyomán a háttérben kifeszített vászonra vonalak rajzolódnak föl, keresztül-kasul, kuszán.

Sebők Borbála

Először mintha két egymás felé forduló arcot festene, aztán csak szaporodnak a vonalak, és ellepik, betakarják az ábrát. Az ábrázolás felett átveszi az uralmat a burjánzó kuszaság. A Shen Dao kínai botgyakorlatokat végző festő adja az előadás keretét, amely a Hermész 13 után ismét magáról az útkeresésről szól.

A színpad nagy részét egy hosszú asztal foglalja el, ide vonul be egy fehér ruhás társaság - az előadás kezdete előtt a Trafó büféjében szigorú tekintettel ültek körül egy asztalt. Az asztal előtt piros szőnyeg, három oldalról körbevéve székekkel. Az általam most zsűrinek titulált táncosok (akik az előadás során váltakozva vannak a zsűri és az előadó szerepében) első gesztusa, hogy pontozzák a valós és virtuális vonalakat húzó festőt, méghozzá nem túl magas pontszámmal. A táncos hátrahúzódik a sötétbe, és rendületlenül folytatja, amit elkezdett: a mozgásával fest. Innentől kezdve két egymástól függetlenül, mégis egy térben párhuzamosan létező világot látunk, amelyek kiegészítik és ellenpontozzák egymást. Szép a festő organikus, folytonos mozgása, amellyel egy másik idő folyását jelöli ki. A fekete ruhás táncos csöndje, botjának suhintásai és a folyamatos, finom motoszkálások a vásznon jól ellenpontozzák az előtérben zajló fehér ruhás táncosok darabos, etűdszerűen szerkesztett és mindig szigorúan pontozott akcióit.

Az előadás előzetese egy legendát idéz Kacusika Hokuszai japán festőről, amelyben a hosszú, küzdelmes munka és évekig tartó kísérletezés után a már nagyon türelmetlen megrendelő szeme láttára skicceli fel az ígért kakast a festő. S mikor a megrendelő számon kéri rajta a hosszú éveket, amíg várnia kellett a képre, ami végül a szeme előtt, másodpercek alatt elkészült, csak annyit felel: „most már bármikor meg tudom festeni". Nem olvastam el előre a történetet, és inkább Balzacnak Az ismeretlen remekműve jutott eszembe, amelyben az öreg mester, Frenhofer évekig dolgozik a tökéletes nő képén újabb és újabb festékrétegeket kenve vásznára. Ám amikor végre megmutatja, csak összemaszatolt színfoltok látszanak, és egy a kép sarkában előbukkanó döbbenetesen élethű kislábujj. Csak ő látja a lányt a képen, senki más.

Az ihlető legendát ismerve kissé túl direkt módon kitett az előadást a háttérben végigkísérő festő parabolisztikus, mottószerű jelenléte. Nem ismerve viszont furcsának tűnik az utolsó jelenet, amelyben a festő a tiszta táblára felrajzol egy kakast. Nem tudom komolyan venni, fricskaként hat. „Tessék, itt van a címben megígért kakasotok, legyetek boldogok vele" - és visszahat az egész előadásra, amelyben szintén elmosódik az irónia és a komolyság határa.

Az előadás fő frontján szólókat, duókat, triókat és kvartetteket látunk. Virág Melinda, aki a festő utáni első számot adja, még folytatja a Shen Dao mozgásvilágát, tánca tartalmaz hasonló elemeket, mint amilyeneket az előadást indító festőtől láttunk. Az őt követő versenyzők azonban egyre inkább elszakadnak ettől. Igen változatos formavilágú etűdök követik egymást: szólók és duók, formagyakorlatok, sőt előkerül a realista színjátszás valamiféle paródiája is. Mondom félve, mert nem nagyon tudom máshonnan értelmezni Téri Gáspár székes számát.

 

Fotó: Dusa Gábor

 

Téri Gáspár egy széket hozva bejön a színpad közepére. Leül, a cselekvését egy kihangosított monológ követi, amely az ő gondolatait mondja el Goda Gábor hangján. A gondolatok kuszák és szórtak. A legbanálisabb dologtól, mint egy szőrszál becsípődése a farmer alá a térdhajlatnál, a gyerekkori emlékekig. Ezután csönd. Éppen annyi ideig, amíg a monológ tartott. A színész eljátssza, hogy elgondolja azokat a dolgokat, amik elhangzottak? A cselekvés sokszor ismétlődik, mindig eggyel több mondat hangzik el, és egy kicsit hosszabb csend követi. Valahogy egyre unalmasabbá válik. Miközben tudom, hogy a kísérlet lényege, hogy belemenjünk az időbe, a gondolataink (még akkor is, ha éppen nem tűnnek túl izgalmasnak) idejébe, hogy nyíljon valamiféle időlyuk az etűdökkel tördelt előadás darabos felületén. Talán a saját gondolataink kihagyott helyei ezek a csöndek, hiszen mi is éppen úgy ülünk ott becsípődött nadrággal, mint Téri Gáspár a széken. A helyzet ismétlődése, a monológ és a csendek hosszabbodása egy idő után mégis unalmassá válik. Maga a szöveg nem tartja fönn a figyelmet, a helyzet pedig kiszámítható. Goda és táncosai egyre több szöveggel dolgoznak, és ha ez így marad, nem ártana, ha keresnének maguk mellé valakit, aki segíti őket ebben.

Az egész előadásról elmondható, hogy a színházszerű etűdök erőtlenebbek, mint azok, amelyeket inkább mozgásból fogalmaznak meg a táncosok. Különösen izgalmas a három lány (Nagy Csilla, Réti Anna, Virág Melinda) baromfiudvart megidéző tánca és Virág Melinda szólója.

Az előadás szerkezete mondatonként épül. A jelenetek, rövid koreográfiák bonyolódnak, ismétlődnek és összekapcsolódnak. Az egy-egy táncoshoz tartozó attribútumoknak - legyen az akár egy kulcs, egy hajszárító, egy mondat vagy egy formagyakorlat mozgáseleme - megvan a saját útjuk, egyik táncostól a másikig vándorolnak, olykor megsokszorozódnak, mint a levegő kapkodása a zúgó, erős és forró levegőt fújó hajszárítóból. A kétségbeesés szép képe, ahogy az asztal mellett ülő táncosok mindegyike egymás mellett megvívja a harcát a maga hajszárítójával.

Lassan mintha valami egység, koreográfia épülne az elemekből. Ez az, amiben a festészet és a tánc (vagy színház) igazán különbözik. A festő önmagában, elmélyülten vagy koncentráltan fest, húzza a mozdulatokat, míg az előtérben emberek mozdulatainak, történetelemeinek, személyiségüknek kellene valami egységben összeforrni, találkozni, hogy megszülethessen a kakas.

A kakas felrajzolása előtti jelenetben a padlón levő vörös szőnyeg virtuális képe vetítődik az eddig kusza vonalakkal teli vászonra. Letörölve ezzel az eddig meghúzott vonalakat, amelyek oly lassan kerültek föl az előadás ideje alatt. A táncosok erős mozdulatokkal csapkodják a virtuális szőnyeget, amelyen képek sejlenek fel, korábbi jelenetek pillanatképei. Szép vizuális megoldás, ám mégis olyan furcsa érzetet kelt, mintha valami helyett lenne. Mintha a hiányérzet szülte volna, vagy az összegzéskényszer. Így erre a látványelemre, és nem az előadásra rajzolódik majd rá a kakas.

 

 

 

Téri Gáspár, Réti Anna - Fotó: Dusa Gábor

 

Az Artus előadásaiban, illetve Goda rendezéseiben mindig döntő kérdés, hogy a néző mennyire tud lemondani a saját ritmusáról, és mennyire tud ráhangolódni az előadás lassú és párás levegőjére. Goda lelassítja az időt, megállítja vagy feltorlaszolja. Így volt ez a sepsiszentgyörgyi Törékeny esetében is, és így van ez most is. Ám fokozottan múlik az alkotókon, hogy milyen alapállással, hogyan teremtenek viszonyt a nézőjükkel. Nem meglepő számomra az az érzet, hogy megint valami képlékeny anyagot látok a workshop és az előadás határán. Kicsit kitisztított, de kócos, összerakott, de bizonytalan valamit. A Trafó színházi terében ez valahogy jobban zavar, mint az Artus Stúdióban vagy a Ludwig Múzeumban. Maga a tér megy ellene ennek a fajta létezésnek. A workshop izgalma, hogy látom a folyamatot, a keresést és az egyszeri alkalom adta csodákat. Az előadásé pedig, hogy valami olyat kapok, amiről már át van gondolva, hogy megmutatják-e nekem, és ha igen, hogyan. Itt valahogy egyik sem teljesül. Az előjáték a büfében szintén bizonytalanságot sugall. A táncosok láthatóan szerepben ülnek egy asztal körül, nem köszönnek az ismerősöknek, mégsem történik köztük és a nézők között igazából semmi. Túlságosan szélen ülnek, sokak számára észrevehetetlenül. Nem pontoznak még, ami később talán jelentést nyerhetne az előadásban, ám kétség kívül ellőne valami meglepetést. A fikció és a valóság szerint is fellépésre készülnek. Erősebb lenne, ha a kinti jelenlét szervesebben tudna kapcsolódni a bent történtekhez. Így csak valamiféle készülődés, koncentrált állapot marad. Az a furcsa helyzet teremtődik, hogy a színészek egyszerre kezdik előbb és később az előadást, mint a nézők.

 

 

 

Kakaskakaskakas

 

Jelmez: Lőrincz Kriszta

Fény: Kocsis Gábor

Video: Bodóczky Antal, Korai Zsolt, Téri Gáspár

Speciális kellékek: Oldal István

Zene: Nagy Ágoston, dghzwalk

Rendező-koreográfus: Goda Gábor

Alkotó-előadók: Bodóczky Antal, Goda Gábor, Kocsis Gábor, Nagy Csilla, Nádor Tibor, Oldal István, Réti Anna,

Téri Gáspár, Virág Melinda

 

Helyszín: Trafó

Időpont: 2009. október 15-16.

 

 

Más írások ugyanerről:

Antal Nikolett: A legenda továbbél

Nánay István: Mivégre?

Karsai György: Szájba rágva

Maul Ági: A csirke meg a kakas

Halász Glória: Tehetségkutató

09. 10. 20. | Nyomtatás |