„Nálam majdnem mindig szétrobbannak a színpadon""

Beszélgetés Krisztina de Châtellel

2009. szeptemberében Pécsett fellépett a Dansgroep Amsterdam is. A magyar származású Krisztina de Châtel elkísérte immár új, Itzik Galilivel közösen vezetett együttesét a III. Pécsi Nemzetközi Tánctalálkozóra. A holland modern tánc nagyasszonyát a múltról, jelenről, jövőről kérdezte az előadás előtt Gaál Mariann.

Gaál Mariann

 

 

- A magyar táncosokat, bár minden korban máshogy, de mindig foglalkoztatta a külföldre való távozás kérdése. Ön miért döntött úgy, hogy külföldre megy? Egyáltalán mennyire ismerte a külföldi viszonyokat?

- Szerettem volna megkeresni azokat a lehetőségeket, amelyek itthon nem voltak meg. Különböző táncformákat és technikákat akartam tanulni. Mindent: klasszikust és modernet, spanyolt és más népek táncait... Alaposan utánanéztem, hogy milyen lehetőségek, iskolák vannak. Édesanyám holland volt, nagyapám és nagymamám kint élt, ők segítettek. Annak idején, negyven éve nemigen volt más választási lehetőség, mint a Folkwangschule.

- És miért választotta a minimalizmust mint kifejező eszközt?

- Többek között azért, mert olyan mesterem volt, aki nagy mértékben befolyásolta a szemléletemet. Koert Stuyfnél tanultam, aki koreográfus és építész is volt. Rettentő nagy befolyással volt rá a japán művészet és a keleti letisztultság. Ő nagyon tisztán a térrel dolgozott, nagyon kevés eszközt használt, ez érvényes volt a testhez való viszonyára is. A Graham technikát, ami eredetileg nagyon emocionális és expresszív technika, teljesen letisztította a lényegre, mégpedig arra, hogy az ember hogyan tudja a testét fejleszteni egy technikával. Addig analizáltuk a mozgást, míg eljutottunk addig, hogy miképp lehet a térben létezni, egyszerűen csak úgy állni, miközben mindened megfeszül. Koert Stuyf mondta is nekem, hogy a stúdió és a színpad között nincs olyan nagy különbség. Szerinte már a stúdióban meg kell tanulnia az előadónak a koncentrációt, vagyis azt a képességet, hogy a térben nagyon kevés mozgással is maximálisan tudja kifejezni magát.

 

 

 

- Sokan úgy gondolják, hogy azért választotta a minimalizmust, hogy valamiféle kordában tartsa a magyarságát, ami aztán időről időre kitör Önből. Mennyire helytálló ez a megfogalmazás?

- Alapvetően dinamikus karakter vagyok, és mint magyar, robbanékony. Az az igazság, hogy az embernek néha harcolnia kell a saját karakterével. Ezért igyekeztem valamilyen formába önteni, valamiféle esszenciává sűríteni a robbanékonyságomat. Mert ha valaki csak expresszív, egyszerűen csak kidobja az energiáit a színpadra, és minden más eszközt elvet, az engem nem érdekel. Nálam majdnem mindig szétrobbannak a színpadon. De az ember nem dobhatja ki egyszerűen az energiáit, hanem ki kell fejeznie vele, hogy itt vagyok, nézzetek, majdnem fölrobbanok, de mégsem robbanok fel. 30-40 éve ez munkáim lényege, hogy miképp tud az előadó jelen lenni a színpadon úgy, hogy közben alig csinál valamit. De tényleg ott van, nagy-nagy koncentrációval, teljesen összepréselt energiával. Amit ki akar fejezni, az benne van, az belső energiákat mozgat meg, ezáltal válik titokzatossá, érdeklődést keltővé.

- Tehát elsősorban a térbeli jelenlét érdekli?

- Azért arra is nagyon odafigyelek, hogyan mozognak az előadók a színpadon. Minden nagyon fontos, ami mozgás. Az emberi testnek nemcsak a térbeli jelenléte számít, hanem az is, hogy miképp mozdul meg a térben, mert enélkül csak szobor lenne. Csak az él, ami mozog. De nemcsak az a fontos, hogy valaki jól mozogjon, hanem az is, hogy természetes is legyen. Szeretem figyelni, ahogy az emberek mozognak az utcán, mert ennek van egy izgalmas ritmusa. A jelenlét mellett a ritmust tartom alapvetőnek. Ugyanakkor az emberi test sem csak arra van, hogy mozogjon, hanem arra is, hogy másik embernek vizuális élményt adjon. A formában mindig annak a magját kell keresni, hogy miért és mitől izgalmas egy test.

- A minimalizmusra való törekvés ezt jelenti?

- A minimalizmus azt jelenti, hogy le kell mennünk egészen addig, amíg nem tudunk már mást előásni. Van olyan darabom, amely arra épül, hogy valaki forog a saját tengelye körül. Itt olyan mélyre kell lemenni, hogy kiderüljön, mit tudsz kezdeni azzal, hogy csak forogsz a tengelyed körül. Itt igazából nincs is szükség a térre. Persze, ezek is fontos ellentétek: a dinamikát választani, sokat mozogni, a tér minden sarkát felderíteni vagy épp ellenkezőleg: nem csinálni semmit, csak lenni. De paradox módon ez is a mozgás lényegére kérdez rá. Mint ahogy John Cage is magára a zenére kérdezett rá, amikor csendet „komponált". Mert a csönd is zene, ott is van valami. Szóval a letisztulás, a semmihez, a nullponthoz való eljutás fontos számomra. Az embert ösztönözni kell arra, hogy erre is odafigyeljen. Az emberi szellem, de főleg a magasan képzett emberi test sajnos tele van akarattal. Ez a szomorú, mert szerintem nem akarni kell, hanem gondolkozni azon, hogy a semmi is milyen sok. És hogy milyen relatív maga a mozgás is. És hogy mi is a lényege az emberi lénynek. Mert mitől volt például Mensáros László olyan nagy színész? Azért, mert nem csinált semmit. Persze, gyönyörű hangja volt, de olyan kevés eszközt használt, hogy az egyszerűen lenyűgözővé tette e jelenlétét. És a minimálisban az esszenciát volt képes megmutatni.

 

 

 

- Nyitott a holland közönség erre a kevésre?

- Szerintem igen. Ma este például bemutatjuk a Variációk egy témára című darabot, amit harminc év után csináltunk újra. Hogy őszinte legyek, most úgy érzem, jobban érti a közönség, mint 1979-ben. Valahogy az idő is jót tett ennek a darabnak. Annyi minden történt harminc év alatt, az emberek tele vannak mindenféle impresszióval, benyomással, éppen ezért talán jobban törekednek arra, hogy letisztuljon az a sokféle hatás, ami éri őket. Talán jobban tudnak koncentrálni arra, hogy alig történik valami. Hogy csak egy szín vagy egy sor van. Mint például a Lines-ban, ami egy klasszikus darabom: egyetlen egy lépés 40 percen át, kicsi kis elmozdulásokkal a térben. Nagyon-nagy sikere volt, mert rendkívül egyszerű. Persze oda kell rá figyelni a nézőnek, érzékelnie a variációkat, a dinamikai különbségeket.

- A magyar közönség nem feltétlenül szereti azokat a színpadi darabokat, amelyek a nézőtől efféle koncentrációt kívánnak meg. A nézők nagy része gyors, könnyű élvezetekre vágyik. Mi a magyarázata, hogy a holland közönség értékeli az Ön művészetét?

- Amit a közönségről mondott, az nálunk is pontosan ugyanígy van! A populáris darabok nálunk is nagyon kelendőek. Ugyanakkor az tény, hogy nekem megvan a magam közönsége. Fölneveltem őket, és talán értékelik azt, hogy következetes vagyok. Az a fontos, hogy nem szabad túl sok kompromisszumot kötni. Ez nonszensz. Folytatni kell azt, amit elkezdtél, és hinni kell benne. Ez a legfontosabb.

- Tehát Hollandiában érzi otthon magát művészként?

- Igen, mert itt építettem fel a társulatomat, itt neveltem fel a közönségemet, akik szeretnek engem. Az gyönyörű dolog, amikor találkozom az utcán különféle emberekkel, akik elmondják, hogy mennyire szeretik a munkáimat. Ez azért is jó érzés, mert nagyon különböző dolgokat csinálok. Absztrakt darabokat, amelyek mögött mégis van érzelem. És figyelem kell a befogadásukhoz, akkor meg lehet találni a hozzájuk vezető utat. Igazi belső érzés van egy absztrakt tánc mögött is. Nem kell mindig túláradni a színpadon, nem szabad hajszolni a drámai hatásokat.

- Lát különbséget a holland és a magyar közönség között?

- A hollandok nagyon nyitottak, mégis távolságtartóak, ők egy nagyon visszafogott nép. Nyilván ebben benne van a hajós múltjuk, az állandó küzdelmük a természet ellen, a szél és a víz ellen. Talán a színpadon én is visszafogott vagyok, de a viselkedésemből, a szavaimból egyértelműen kiderül, hogy milyen vagyok. Ez általában jellemző a magyarokra, ők valahogy közvetlenebbek. A hollandok kevésbé őszintén viselkednek, talán kicsit képmutatóak is. Hatalmas a két kultúra közötti különbség is. A magyar kultúra és irodalom egyszerűen gyönyörű és főleg egyéni. Ezért is szeretek Magyarországra járni.

- Miért magyar vonatkozású darabokat mutatnak be a pécsi táncfesztiválon?

- Főleg azért, mert ezek a legutóbbi műveim. Az est két darabja is Ligeti György zenéjére készült. Már dolgoztam az egyiken, amikor Ligeti meghalt. Nagyon érdekes, nagyon jó, nagyon merész zene az övé. És nagyon magyar zene. És ha az ember ennyi évesen eljön Magyarországra, akkor nemcsak a saját munkáit, hanem magyar zenével való kapcsolatát is szeretné megmutatni.

- Mit jelent az, hogy harminc év után most már nem egyedül vezet egy együttest?

- Ó, hát ez nagyon érdekes, mert azért nem volt könnyű mindig mindent egyedül eldönteni. Meg kell szoknunk egymás munkáját Itzikkel, de most sokkal változatosabb az, amit csinálunk. Más fajta táncosokat kaptam. Mindkettőnk számára nagyon fontos, hogy magas nívójú legyen a munkájuk. Sajnos nagyon nagy divat manapság, hogy a táncosok nem vesznek órákat. Szomorú, de így van. Az egész világon tendenciává vált lezserül csinálni a modern táncot. Ez botrány...

- ...Hogy nincsenek a táncosok napi tréningben?

- Itt a pécsi fesztiválon láttam a pozsonyi csoportot, és látszott a fiúkon, hogy nem tréningeznek. Ezt én nem fogadom el, az én táncosaimnak muszáj mindennap órát venniük. Az emberi testet folyamatosan nevelni kell, ez nélkülözhetetlen ahhoz, hogy maximális dolgokat tudjunk vele elérni.

- Visszatérve az Itzik Galilivel közösen vezetett együtteséhez, mit jelent az, hogy változatosabb lett az élet?

- Például azt, hogy vendégkoreográfusokat is hívunk. Tehát Itzik Galilin és rajtam kívül mások is dolgoznak a Dansgroep Amsterdamban. Fontos, hogy fiatalok is lehetőségekhez jussanak. Ezt mindig is fontosnak tartottam, és egyre inkább erre fogok törekedni, már a koromnál fogva is... Persze, ez nagyon érdekes probléma, hogy mi történik akkor, ha az ember ennyi éven át keményen dolgozott... Nehéz visszavonulni úgy, ha az ember még mindig úgy érzi, hogy nagyon sok energia van benne.

- Úgy érzi, hogy vissza kell vonulnia?

- Hááát, nem. Nem egészen... Persze, ez tipikus helyzet, az embereknek át kell adni a helyét a fiataloknak, lehetőséget kell nekik biztosítani. Ez számukra is esélyt teremt, mert a nevünk által, a nevem által nagyon jól el lehet adni az előadásokat.

- Többnyire nagyon fiatal táncosokkal dolgozik. Azért, mert dinamikus és pontos technikai tudású táncosokra vágyik? Vagy valami más oka van ennek?

- Nagyon érdekes idősebbekkel is dolgozni, elsősorban az izgalmas karakterük miatt. De tény, hogy elsősorban fiatalokkal dolgozom. Nagyon sok főiskola van Hollandiában, és én húsz éven át tanítottam ezekben az iskolákban, így azt is feladatomnak éreztem, hogy megteremtsük a lehetőséget a fiataloknak, hogy bemutatkozhassanak mint művészek. Nagyon érdekes dolog a tanítás: hogyan tudsz valakit átalakítani, felnevelni. Nagyon sok táncosom nyert különféle díjakat, és erre rendkívül büszke is vagyok. Azért is nagyon jó dolog tanítani, nevelni, mert akkor el kell felejtenie az embernek a saját kis egóját, és le kell mondania a művészkedésről. A növendékekre kell koncentrálni, és ezt én nagyon jól tudtam kombinálni a saját munkámmal. Egyensúlyban tart, ha érdek nélkül foglalkozom az emberekkel.

- A közeljövőben tervez új darabot készíteni?

- Igen, november 16-án kezdem el.

- És mi volt az új inspiráció?

- Egy film, a Walz with Bashir (Libanoni keringő). A háborúról szól. Nagyon inspirált.

09. 12. 29. | Nyomtatás |