Kegyetlen játékok, sztaniolba göngyölve

Wim Vandekeybus: nieuwZwart - Ultima Vez+ dEUS

Wim Vandekeybus legutolsó bemutatóját - saját bevallása szerint - a megújulás szándéka hozta létre. Érthető ez 23 év után (ennyi telt el az Ultima Vez megalapítása óta): új csapatot toborzott hát (köztük két magyar), s „összeállt" egy zseniális flamand rock-együttessel, amely aztán uralta is rendesen ezt az előadást.

Lőrinc Katalin

Igen, a zene erejéből kifért másfél óra, a mozgásban, rendezésben (és főként az alászavalt szövegben) ennél jóval kevesebb volt benne. Az előadás teljességgel „random" szerkezetű, ami annyit jelent, hogy bármelyik jelenet jöhetett volna bármelyik után, a kvázi-összefüggő kísérőszöveg ellenére, mely színtiszta líra, s mint ilyen, hangulati aláfestés. Önmagában természetesen ez a vonalvezetés nélküliség nagyszerű is lehet. Itt azonban nem alakult ki olyan ritmus, amely nem engedi meg a nézőnek mintegy 50 perc után azt az érzetet, hogy már tulajdonképpen minden „megvolt", itt akár vége is lehetne. (S aztán még legalább háromszor-négyszer.)

Mi az tehát, ami kitölti ezt a másfél órát? Itt van természetesen Vandekeybus márkavédjegye: a virtuóz vízszintes pörgések és lendülések sora - akár levegőben, akár a talaj mentén. Úgy kezeli a mozgást, mintha a gravitáció nem is függőlegesen, hanem oldalirányban hatna a testekre. Mindenki gurul, söpör, s ha megtaszajtja a másikat, az lódul tova. Testek csapnak össze: egymással, a talajjal, környező tárgyakkal, de még a levegővel is. Csupa kegyetlenség ez a testjáték: ebben a darabban legalábbis ilyen összefüggést kapnak ezek a kontakt-tánc elemek. Az elhagyatottságnak, a gyermekkor félelmeinek és kiszolgáltatottságának iszonyatosra nagyított pillanatait kapjuk itt olykor: egymás taszigálása, az egymással való „kicseszés", olyan semleges konoksággal, ahogyan szinte csak gyerekek tudják... Kegyetlenség itt a játék, kegyetlenek a mesék, a csecsszopás pedig erőszak.

 

 

Forrás: trafo.hu

 

A végig rettegő színésznő világos nadrágkosztümben járkál - menekül ezen a színtéren, kisebb-nagyobb megszakítással deklamálva Peter Verheist költeményét. Néha belesodródik a forgatagba, néha háttérbe kerül. Igazából viszont akkor járunk jól, amikor nem őt, hanem a dEUS elnevezésű társulat kőkemény, bámulatos mennyiségű hangszert a helyszínen megszólaltató zenekíséretét halljuk. A 3 fős banda (vezérük és zeneszerzőjük Mauro Pawlowski) a színpad fölött lebeg szó szerint: föl van ugyanis függesztve oda zsinórokon egy dobogó: oda pakoltak fel minden eszközt, oda másznak fel hágcsón a darab bevezető része után, s ott inog velük az egész tákolmány végig. Előbb azonban még bejönnek, s a csillámló, sztaniolszerű fóliákból kicsomagolt vonagló testeket bántalmazzák a legkülönb, hidegvérű módozatokon.

A darabindítás amúgy nagyon erős: a legerősebb kép a darab során: fekete függöny mögül sejlenek át a fóliatömkelegen, mint avarban álló meztelen testek, alig-alig megvilágítva. Mint fák egy éjjeli ligetben. Szép és erős, ahogyan az is, amikor egy-egy lassan elindul közülük: mesebeli séta egy homályos erdőben.

Az általam sztaniolként emlegetett fóliatömeg pedig (nyilván rafinált anyagról van szó, hatása mindenesetre egy lágyabb alumínium papíré) végig olyan funkciókat kap a darab során, mely a természet jelenlétét hivatott hangsúlyozni. Néha forgószél, néha vízáradat, néha tűz. Mindenképpen kegyetlen kontextusba emelve.

 

 

Forrás: trafo.hu

 

Ahol viszont a keménység, a testi szenvedések e tűzijátéka alábbhagy, ott kicsit unalmas a darab: leereszt, ahelyett, hogy megnyugvást, valódi pihenést adna. Egyszer - a vége felé megszólal az egyik zenész énekhangja - ekkor érezzük, mennyivel erősebb, mennyivel adekvátabb ehhez a darabhoz egy férfihang. (A szövegmondást eredetileg férfi színészre bízta az alkotó, de ki akarta próbálni nőivel is. Valószínűleg nem kellett volna. Nem bizonyítható persze, hogy a hangfekvés a zavaró. Lehet, hogy a szöveget melodramatikusan túllihegő előadásmódtól kapta a dolog a női hiszti színezetét.)

A táncosok keményen végigdolgozzák a művet, senki nem enged ki egy pillanatra sem (a két magyar: Mészáros Máté és Vass Imre a maguk helyén állják a sarat keményen): nem rajtuk múlik, hogy Wim most többet ismételteti mozgásrepertoárjukat a kelleténél.

Mindazonáltal egy ihletett képi világú, rengeteg lenyűgöző pillanattal szolgáló estében volt részünk az Ultima Veztől: hiába, egy nagymestertől rosszat nem, csak a tőle már előzőleg megkapott óriási élményekhez képest kaphatunk kevésbé jót.

 

 

nieuwZWart (újFekete)

 

Zene: Mauro Pawlowski

Jelmez: Lieve Meeussen, Heidi Erhardt

Rendező, koreográfus, látványterv: Wim Vandekeybus

Táncos alkotók és előadók: Tanja Marín Fridjönsdottir, Dawid Lorenc, Bénédicte Mottart, Olivier Mathieu, Mészáros Máté, Ulrike Reinbott, Vass Imre

Színésznő: Kylie Walters

 

Helyszín: Trafó

Időpont: október 9-10.

 

További írások az interneten:

sisso: Nem minden arany

09. 10. 10. | Nyomtatás |