A magunk világa

Beszélgetés Pilári Gáborral és Vajda Zsuzsannával

Vajda Zsuzsanna és Pilári Gábor 1987-ben alapították vándorló családi bábszínházukat, a MárkusZínházat, amely azóta az egyik legfontosabb gyerekszínházi műhellyé vált. Ezt többek között megszámlálhatatlan fesztiváldíjuk is jelzi. „Vándorlásaink közben etetjük-terelgetjük gyermekeinket, állatainkat, varrjuk, faragjuk a bábokat, díszleteket, és játszunk kicsiknek és szülőiknek egyaránt, ahova csak hívnak bennünket” – írják magukról.

Sándor L. István

 Innen ered a patak

 

– Hogy kerültetek kapcsolatba a bábozással, milyen úton jutottatok el a báb-színjátszáshoz?

Pilári Gábor: Számomra az alapokat Kós Lajosnál, a Bóbita alapítójánál eltöltött évek adták. Szinte még gyerekként kezdtem, ’70-71-ben. Aztán otthagytam a Bóbitát egy rövid időre, Budapesten érettségi után kitanultam az asztalosságot, antik bútorokat restauráltam, abból éltünk. Aztán visszamentem Pécsre a püspökségre, de Lulu visszacsábított a Bóbitába. Ott ismerkedtünk meg egymással 1986-87-ben. Innen ered a patak…

Vajda Zsuzsanna: Én az idősebb Bagossy László vezette pécsi Egyetemi Színpadnak voltam tagja, még kamaszkoromban és a főiskolai évek alatt. Egyszer csak megszületett a fejemben egy gondolat, a bábszínház gondolata, s vonzott magához ez a világ. Mindenki számára létezik egy titokzatos világ, amit meg kell ismernie, meg kell hódítania.

Pilári Gábor: Amikor egymásra találtunk, hamar eldöntöttük, hogy megkeressük a magunk világát. Így váltunk ki 1987-ben a Bóbita Báb-színházból.

– Azóta létezik a MárkusZínház?

Pilári Gábor: Igazából csak két-három év múlva kezdtük a saját utunkat járni. A köztes időben különféle társulatoknál dolgoztunk. Zsuzsa elment a Cirókához, a Kovács Géza vezette alapítás időszakában játszott Kecskeméten. Én Bécsben játszottam egy nemzetközi produkcióban két évig. Vajda Zsuzsanna: Jártuk a fesztiválokat, megnéztük, hogy a világban hogyan működnek a bábszínházak. Kíváncsiak voltunk a szervezeti felépítésére és az alkotói munkára egyaránt. És mást láttunk a világban, mint idehaza. Ez is megerősített bennünket abban, hogy lehet másként is szerveződni és alkotni. Mást akartunk, új utakat kerestünk.

– Miért nem tudtatok bent maradni a Bóbitában vagy a Cirókában? Miért akartatok önálló utat keresni?

Vajda Zsuzsanna: Hogy is kezdjem? Nagyon szeretjük és tiszteljük Kós Lajost, aki nemrég halt meg. Akkoriban ő vezette a Bóbitát. Ő kiváló képzőművész volt, gondolkodó, nagy műveltségű a zene, irodalom és a képzőművészet területén. Talán kevesen tudják róla, de grafikusként kezdte pályáját, s később hódította meg a báb. Őrzünk néhány metszetet, illusztrációt a munkáiból. Az ő színházában kezdtük. Ám ez is egy állami báb-színház volt, az előírt értékrendekkel, az adott rendszer ideológiájával, az erkölcsi tanításaival és gigantikus jellegével. Mindig ugyanazok írták és rendezték a darabokat. Belterjes volt az egész szakma. Bár ennek ellenére születtek Lulu bácsi keze alatt nagyszerű előadások – köszönhető a báb metaforikus-költői nyelvének is.

Pilári Gábor: Akkoriban nagyon-nagyon erős volt az Állami Bábszínház befolyása. Amikor beindultak az első bábstúdiók, ahol bábszínészetet, bábjátékot lehetett tanulni, oda is az Állami Bábszínház tagjai mentek rendezni, tanítani. Ezek közt egyébként kiváló emberek is voltak: Bánky Róbert árnyjátékot tanított, a nagyszerű Vízváry Laci bácsi (aki korábban astrás volt) marionettet, Gruber Hugó kesztyűs bábot. Sokat lehetett tőlük tanulni, de leginkább „csak” technikát. Hál’ Istennek már jó pár éve új utakon indult el a képzés Budapesten a színművészetin.

Vajda Zsuzsanna: Különös állapot, ha a próbákon már nem tudod elfogadni fenntartás nélkül a rendezői utasítást, ha már nehezen azonosulsz vele, vagy rájössz, hogy egészen másként gondolod…, de megcsinálod, mert színész vagy. Ám van egy határ, hogy maradsz-e, vagy van erőd túllépni. Rajtad múlik, rajtad áll. Mi ketten vagyunk, s kettőnek talán könnyebb saját utat keresni-találni.

 

Így indult a szekér

 

– Mennyire voltak meg akkoriban egy ilyen önálló vállalkozás feltételei?

Pilári Gábor: Gazdaságilag semennyire. Talán te is ismered a hetes adó-szám szigormányos útjait.  Anyagilag tényleg nagyon nehéz volt.

Vajda Zsuzsanna: Rengeteg bemutatkozó levelet írtunk különféle művelődési házaknak. Úgy próbálkoztunk, ahogy a programszervezőktől láttuk a színházakban, de a négyszáz levélből egyetlen egyre sem jött válasz. Akkor még nem volt internet, nem lehetett e-mailezni, honlapot készíttetni. Hát elkezdtünk játszani 3-4 előadást, A helység kalapácsát, a betlehemes játékunkat, a meséket, Az égigérő fát meg a másik Benedek Elek „darabot”, a Laci királyfit. Egyszer csak csörgött a telefon, és soha többet nem írtunk egy levelet se.

Az első fesztiválos bemutatkozásunk Sárospatakon volt a Zsákomban a Bábom nemzetközi fesztiválon, s a következő évben off programban bemutatkozhattunk a békéscsabai bábfesztiválon. Ez egy UNIMA fesztivál, ahol nagyon sok külföldi bábszínház is fellépett. Ott sokan látták a játékunkat, s néhányan még a színházunk nevét is megjegyezték a bábos szakmában… Akkor valahogy megindult a szekér.

Pilári Gábor: Békéscsabán meghívást kaptunk Bielszko Bialába, egy nagyon rangos bábfesztiválra. Mind a mai napig nagyon jól lehet tanulni a lengyel, szlovák vagy a cseh bábszínházaktól. Szeretünk oda járni, és hál’ istennek hívnak is bennünket. A Bielszko Biala-i fesztiválon látta játékunkat Irina Uvarova, egy nagyon kedves orosz színházkritikus asszony, az ő meghívására még az év szeptemberében jártunk Moszkvában, utána eljutottunk Charleville-ba a bábos világfesztiválra, majd mentünk játszani az Uralhoz… Hát így indult el a szekér.

– Egyébként honnan van ez a név, hogy MárkusZínház?

Pilári Gábor: Onnan jön, hogy van egy Márk fiunk, aki akkortájt született, amikor nevet választottunk a színházunknak.

Vajda Zsuzsanna: Ez egy titkos dolog, nem is biztos, hogy szabad róla beszélni. Márk nagyon beteg volt – súrolta a túlsó partot. Akkor úgy gondoltuk, hogy akármi is lesz, őrizzük a nevét. Ő egészséges, és a színház is működik.

Pilári Gábor: 23 éves és 192 centi magas.

– Van valami köze a színházhoz?

Pilári Gábor: Nem, más területre került. A nagylányunk, Darinka 24 éves, ő a Magyar Nemzetnél újságíró, a két kicsi, Lili és Áron 17 és 16 évesek.

Vajda Zsuzsanna: Őket befogtuk a színházi munkába…

Pilári Gábor: …Nagyon ügyesen muzsikálnak A Jánosvitézben.

 

 

Előadások

 

– Melyik volt az első előadásotok?

Vajda Zsuzsanna: Szerintem a legelső előadásunk a Betlehemi történet volt.

Pilári Gábor: Akkor kerültünk össze. Néhány évig Ádám-Éva napján családos barátainkat látogattuk, ahol pár bábbal eljátszottuk Jézus születésének történetét – a mi olvasatunkban. Egyszer csak azt vettük észre, hogy ez már egy előadás.

Vajda Zsuzsanna: Improvizációra épült teljes egészében.

Pilári Gábor: Illetve a dalokra.

Vajda Zsuzsanna: Archaikus, népi imádságos énekekre. Így megvan benne a humor s a témához illő kellő áhítat is.

Pilári Gábor: Utána következett A helység kalapácsa.

– Mikor?

Pilári Gábor: Nem tudom. 15 éve talán.

Vajda Zsuzsanna: Mielőtt Áron született.

Pilári Gábor: Szentirmai Lacinál utána lehet nézni, mert ott játszottuk először Sárospatakon.

– A helység kalapácsa után mi következett?

Pilári Gábor: A mesék. A Laci királyfi, később Az égigérő fa. Benedek Elek meséket dolgoztunk fel, amit nagyon szeretünk. Az eszközhasználat miatt, az anyaghasználat miatt, hogy gyapjút, fát használunk. És hát a nyelv nagyon fontos mindegyiknél.

– A Laci királyfi mikori?

Vajda Zsuzsanna: Olyan 2-3 évesek voltak a gyerekek. Két évvel A helység kalapácsa után született talán.

Pilári Gábor: Mondjuk 13 éve.. Utána következett Az égi érő fa.

Vajda Zsuzsanna: Azután jött a Paradicsomjáték...

Pilári Gábor: Ez nagyon fontos állomás. Ez az egyetlen darabunk, amit nem játszunk, mert a bábjait szétrágták az egerek… meg… ki is öregedtem már belőle. Felnőtteknek játszottuk pantomimmel, tárgyanimációval, marionett bábokkal. Egy kicsit talán Az ember tragédiájára emlékeztetett.  Egy óriási platánfán álltam fehér ruhában, mint a Teremtő, aki a játék kezdetén leszáll a magasból, földet ad a nézők kezébe, virágot ültet bele, öntözi, formálja, melengeti. Aztán megteremti Ádámot, Évát. Jót lakmároztunk a nézőkkel együtt az almákból… és a történelem viharain keresztül eljutunk a mindennapjainkig. Akkor dúlt a délszláv háború, így a végén nagyon erős, ordító szerb zenére láncfűrésszel kettévágtuk ezt a platánfát, amit a vállán kivitt a Gondviselő. Ezt az előadást, örömünkre, sokan emlegetik is, de ez olyan játékunk, aminek csak az emléke van, elveszett. Ritkán játszottuk, többször külföldre is vittük. Az egyetlen volt, ami csak a muzsika, a játék és a látvány erejére épült.

Ezután következett a Csongor és Tünde. Sokat dolgoztunk vele. Sajnos keveset játsszuk, de nagyon szeretjük. Az elmúlt évadban többször játszottuk középiskolásoknak Debrecenben. Örültünk, hogy szeretettel fogadták, bár felnőtt közönségnek szántuk.

Vajda Zsuzsanna: Igen, feltételezi, hogy a nézők ismerik az eredeti művet.

Pilári Gábor: Ez a mi nagy keserűségünk, hogy Magyarországon nehezen hozza be a bábszínház a felnőtt nézőt. Nagyon-nagyon nehezen. Mert tudod, nekünk az a szándékunk, hogy felnőttnek, gyereknek egyaránt hazavihetőt játsszunk. Akik az évek, évtizedek alatt megismerték munkánkat, stílusunkat, és szeretik is, próbálnak felnőtt közönséget is toborozni az előadásainkra. Abból, hogy bábokkal dolgozunk, nem következik az, hogy minden előadásunk gyerekeknek szól. A Csongor és Tünde míves játék képi világában is… a türelmesebb gyermek is végigüli… A helység kalapácsa se gyereknek való.

Vajda Zsuzsanna: Még a Csongor és Tünde előtt volt a Fülemüle címűAndersen-mese meg a Kasperl-játék, amit német nyelven is szoktunk játszani.

Pilári Gábor: Vitéz Lászlózunk is, de nem olyan sűrűn. Nálam sokkal jobbak vannak. Hál’ Istennek, még köztünk van Kemény Henrik. Pályi János, Kovács Géza is kiváló kesztyűs játékos, mindegy, hogy Vasilachét játszik vagy éppen Akárkit, mindegyikben igen jó.

Vajda Zsuzsanna: 2005-ben mutattuk be a Mátyás király szárnyait. Idén készült el A Jánosvitéz.

 

A saját utunk

 

– Felvázoltátok a saját utatok állomásait. Amikor elindultatok, tudtátok, hogy mit akartok? Megfogalmaztátok a szándékaitokat? Sejtettétek, hogy milyen világot akartok felépíteni?

Pilári Gábor: Akkor még biztosan nem. Mindig klasszikusokhoz nyúltunk. Vagy egy meséhez, vagy Petőfihez, Vörösmartyhoz. Ez egy nagyon hosszú tanulási időszak volt. Sokat tanultunk népmeseelemzőktől, történelmet, irodalmat is, annak ellenére, hogy Zsuzsa magyar–népművelés szakon végzett, még volt mit tanulni. Közben a színházi megvalósulás keretei, bábszínházi formái is alakultak. Amit itt-ott láttunk, megpróbáltuk valahogy jótékonyan beépíteni a saját játékunkba.  Mert lehet, hogy csak technikákat tanulsz, de ez is közelebb visz a saját világod megtalálásához. Elmész Chrudinba, ahol a cseh amatőr bábosok jönnek össze évente, kétévente, és az első órában többet tanulsz, mint előtte itthon tíz évig. Ott olyan erős ez a színházi forma, annyira mások a hagyományok, amelyekre támaszkodnak, hogy elképesztő élmények érnek. Hazajöttünk Chrudin-ból, építettem egy marionettszínpadot és azon játszottunk egy éven keresztül. Kérdezed, hogy a saját világunk hogy alakult ki – hát így: szépen lassan. Nyilván közben mi is érettebbek lettünk, hozzá értünk a szín-padhoz, meg egymáshoz is. És mindezt megszépítették a gyerekeink is, akik ott nőttek fel az egyre nagyobbodó autóinkban. Úton voltak velünk, nem jártak óvodába, amikor kicsik voltak, iskolába is ritkán. Most már azért törekszünk arra, hogy keveset hiányozzanak, hisz a kicsik is köze-lednek az érettségihez. Ezek mind fontos testi-lelki-szellemi adalékok ah-hoz, hogy miképpen alakult a színházunk.

Vajda Zsuzsanna: Közben dolgoztunk más, állami bábszínházakban is Győrött, Pécsett, Debrecenben, Veszprémben. Nagy kihívás volt mindegyik, és jó munka… és kimerítő is. Intenzív 4-6 hét improvizációs játékokkal, írással, báb- és díszletépítéssel, színpadra állítással. Kiszakadni egy időre saját mindennapjainkból, s átadni gondolatainkat, terveinket. Megtisztelő feladat, s nagyszerűen éreztük magunkat ezekben a közös munkákban. De nem voltunk igazán elégedettek, itt, belül éreztünk valami bennrekedtet… egy érzést… talán azt, hogy nem mi játsszuk? A közönség szerette az előadásokat, mi is…

Pilári Gábor: ...csak mi ketten tudtuk, hogy ez nem a mi utunk. Már jó pár éve nem vállalunk ilyen „külső” munkát. Pedig a Vaskakasban van olyan előadásunk, ami nyolc évig műsoron volt.

– Most már sehová sem mentek?

Pilári Gábor: Nem… De így is bőven akad feladat, munka…

– A MárkusZínházban mindent Ti csináltok, a dramaturgiától kezdve a bábok tervezésén és elkészítésén keresztül a színpadépítésig mindent.

Pilári Gábor: Igen. Sőt még autót vezetni is kell.

– Mennyit játszotok?

Pilári Gábor: Éves szinten 120 előadásunk van. Van, amikor 140.

– Ez nem kevés! Ezzel fenn tudjátok tartani magatokat, a családot?

Pilári Gábor: Most már igen, de nagyon sokat segítenek a szüleink. Hál’ Isten egészségben vannak mind a négyen. Néznek nagy szemekkel még mindig rám – az én ügyvéd apám és az építész másik nagyapa –, hogy fiam, hogy lehet ebből négy gyereket eltartani… Még mindig szkeptikusok. De nem baj, most már nagy örömmel jönnek ők is az előadásokra.

Vajda Zsuzsanna: Általában kétévente születik egy új előadás. Nem is bírunk el többet. Ahhoz, hogy mindent kitaláljunk, a jeleneteket, szöveg-könyvet, dramaturgiai szálat, elkészüljön a hozzávaló összes kellék, szcenika, báb, hogy rendeződjék, rögzüljön a játék, az arányok meglegyenek, hogy mindenki tudja a helyét, ahhoz idő kell.

Pilári Gábor: Nagyon sokat dolgozunk egy előadással. Amíg Bonfinit átrágod, mert a Mátyáshoz átrágtuk Bonfinit, a korabeli történetírók néhány írását, a mai kor történelmi elmélkedéseit, a Mátyás király korabeli ország területén élő népek irodalmában fennmaradt történeteket, elmélkedéseket, az hosszú idő. Aztán az a legkevesebb, elkészíteni a bábokat és a díszletet.

Vajda Zsuzsanna: Mert akkor már mindent tudunk, akkor gondolatban már minden jelenetet kidolgoztunk, lejátszottunk belőle több változatot is.

Pilári Gábor: Aztán jön a próbafolyamat, játékok, mozgások kitalálása.

– Hol próbáljátok az előadásokat?

Pilári Gábor: Elég nagy a ház, a nappali ilyenkor a színházunkat szolgálja, de a garázs is kitűnő helyszín – nagy tágasságával. Van egy kis művelődési ház Pécsett, az Alajos utcában. Ott próbálunk a folyamat utolsó szakaszában.

 

Nyelv, humor, párbeszéd

 

– Több mint húsz év után már bizonyára jobban meg tudjátok határozni, hogy mi is fontos a saját színházi világotokban.

Vajda Zsuzsanna: Nagyon fontos számunkra a nyelv, a magyarság szellemi öröksége. A népköltészetünk, a népmeséink, a klasszikus magyar irodalom s a közönség visszajelzése, sőt párbeszéd velük – akár az előadás alatt is. Ritkán megyünk külföldre, csak szakmai fesztiválokra, vagy olyan területekre, ahol magyarok élnek, mert ragaszkodunk ahhoz, hogy elő-adásainkat magyar nyelven játszhassuk. Ám nagyon-nagyon szeretünk menni a határon túl élő magyarokhoz: Moldvába, Székelyföldre vagy a Felvidékre. Gyakran járjuk Európa magyar intézeteit, sőt voltunk az amerikai kontinensen is. Most a Bánát déli részére készülünk, az al-dunai székelységnek játszunk tíz napos vendégjátékon.

– Az irodalmat említettétek, a klasszikus nyelvi örökséget. De a humor is nagyon fontos összetevője az előadásaitoknak.

Vajda Zsuzsanna: Ez Gábor sajátja.

Pilári Gábor: Kedves örökség jó apámtól.

– És hogy jöttél rá, hogy ezt a családi örökséget használni is lehet?

Pilári Gábor: Ez akkor alakult ki, amikor elkezdtünk játszani, még a Betlehemi történetben. Ez is a magyar nyelvből fakad. Azt a báját, szépségét és primérségét próbáltuk visszaadni, amit akkor érzel meg, amikor egy kicsi leányka útba igazít egy Kovászna megyei faluban, mert eltévedtél. De a humort is elképesztően eredeti módon használják Székelyföldön. Nagyon kedves barátunk, Berecz Andris ebből sokat visszaad. Tőle is sokat tanultam, ízt, muzsikálást, éneket. De András egészen más utat jár. Mi ezt megpróbáltuk berakni a színházba. Úgy, hogy jelen legyen az élő játékokban, de meglegyen a báboknál is. Mert nyilvánvalóan arra törekszünk, hogy szervesüljön a kapcsolat a báb és mozgatója között. Eleinte sokan tiltakoztak ellene, hogy nálunk nemcsak a báb látszik, hanem a mozgatója is.

Vajda Zsuzsanna: Tényleg nagyon fontos az előadásainkban a humor is. Ez híd – összeköt minket a nézőkkel, a cselekménnyel és a szereplőkkel. Ez ad lehetőséget nekünk, hogy meghalljuk a néző véleményét, s ez lehetőség a nézőnek, hogy beleszóljon a történetbe, s elmondja vélekedését egy adott helyzetről is. Így tud aktuális lenni az előadásunk, s így meg tudjuk szólítani a felnőtteket is előadásaink során. Épp úgy, ahogy egy vásári bábjáték működik. A közönséggel való állandó párbeszéd, azt hiszem, alapvető jellemzőnk.

– Az indulásotok idején az mennyire számított unikumnak, hogy csak ketten játsszátok az előadást?

Vajda Zsuzsanna:Talán Siklósi Gáborék voltak előttünk, a Figurina Báb-színház.

Pilári Gábor: Gáborék Pécsett végeztek bábszínészképzőt, talán egy évvel előttünk. Felszeghi Tiborék is abban az időben hozták létre a Fabula Bábszínházukat. Ők is vándor társulat, bár, ha jól tudom, ők működtetnek egy kicsi bábszínházat Budapesten.

Vajda Zsuzsanna: Siklósi Gáborék tárgyanimációval kezdtek, s nagy-szerűen csinálták. Nálunk nemcsak a báb kapott hangsúlyos szerepet, hanem a báb, a tárgy, a mozgató színész-játékos és a közönség közötti viszony is. Próbáltunk létrehozni, teremteni egy olyan játékmódot, ami lehetőséget ad az előadás bármelyik pillanatában a nézőkkel való kommunikálásra. Szükségszerű volt ez, hiszen ketten kellett, hogy játsszunk minden szerepet, s nem a paraván mögötti elbújást választottuk, hanem vállaltuk a bábokkal a nyílt színi fellépést, kiállást. Minket ez izgatott, kilépni 40-50 percre ebből a világból egy másik térbe, s más időbe, – amikor mindenki, elfelejtve hétköznapi hovatartozását, feloldódik egy történetben. Mi is, s a nézők is. Együtt, közösen játsszuk a mesét.

Számunkra a színház létforma. Ez az életünk, s nem tudunk kilépni belőle. Ha reggel felébredek, a bábok közé ébredek, innen indítom iskolába a gyerekeket. Nincs hova hazamenni, mert ez az otthonom. Nincs hova munkába menni, mert ez a munkahelyem. Ha utazik a színház, akkor utazik a család is.

 

Egy életforma

 

– Szóval nem bábszínházat, hanem életformát hoztatok létre 1987-ben?

Pilári Gábor: Valahogy így.

– Most is együtt utazik a család?

Vajda Zsuzsanna: Nem, most szigorúság van az iskola miatt. Csak mi utazunk és Radák Jani barátunk. Reggel megyünk, s este már otthon vagyunk.

Pilári Gábor: A Jánosvitéz az egyetlen kivétel, mert ebben zenél a két kicsi. Vagy ha Radák Jani, a zenészünk éppen koreografál valahol (mert kiváló táncos, és megy mindenhová csapatokhoz), akkor jöhetnek ők muzsikálni. Különben hármasban megyünk mindenhová: Jani muzsikál, mi ketten játszunk, együtt építjük a díszletet, együtt pakolunk össze.

Vajda Zsuzsanna: Tudod, a bábjaink és tárgyaink teljesen hozzánk nőttek. Olyanok, mint egy testkinövés. Kenyeret ad nekünk. Rájuk vigyázni kell, nem javítgatni. A nagy színházban a bábjátékos addig kerül csak kapcsolatba a bábbal, amíg próbál, és lejátssza az előadást. Aztán jön a díszletező, aki elpakolja őket.

Nem könnyű a szabadságban élni. Ha nincs kötöttség, a szabadság mértékét sem tudod. Saját magamnak építek korlátot, adok feladatot. Merthogy nem mondja meg senki, hogyan osszam be az időmet, mikorra készüljön el az új darab stb. Az sem egyszerű, hogy a színházi kérdésekben kialakuló vita egyszer csak a kettőnk személyes vitája lesz… s nem mondhatom, majd folytatjuk holnap, mert a következő pillanatban egy asztalhoz ülünk le vacsorázni.

Pilári Gábor: Jó ez így.

 

Hol tartunk?

 

– Mennyire vagytok elégedettek azzal, ahová eljutottatok a húsz év alatt?

Vajda Zsuzsanna: Az ember sosem lehet teljesen elégedett. Visszapillantva mindig lehet találni javítani valót. Sokan ismerik a színházunkat, határon innen s a tengeren túl is. Úton vagyunk. S nincs más lehetőség, mint úton maradni. Ez maga a cél. Járjuk az országot-világot, szerencsére sok helyre hívnak bennünket. Az nagyon jó, amikor egy-egy szakmai fesztiválra meghívást kapunk… megmérettetünk.

Pilári Gábor: Néha szoktak díjakat is adni.

Vajda Zsuzsanna: Nem a díjakért csináljuk. Tagadhatatlan, hogy jól esik az elismerés. De igazán itt belül valami visszafoghatatlan erő működteti. A semmiből is teremteni. Hiszen így indultunk. Elszántak voltunk, rengeteg ötlettel és gondolattal. S ha a megvalósításhoz nem volt pénz, és pedig nem volt az elején, akkor is csináltuk. Mert volt úgy, hogy nem tudtuk, másnap miből veszünk kenyeret és tejet a gyereknek. De mindig meg-oldódott. Nem várhattunk arra, hogy majd valaki támogatni fog bennünket, arra sem, hogy pályázatokon pénzt „nyerünk”. Fiatalok voltunk, vitt a lendület.

– Létezik-e a bábos szakmán belül megosztottság aszerint, hogy ki hol dolgozik, a struktúrán belül vagy függetlenül?

Pilári Gábor: Mi nem érezzük ezt a megosztottságot, hál’ Istennek. Lehet, hogy azért nem, mert már öregek vagyunk. És olyan sokat dolgoztunk mindegyik bábszínházban, hogy a legtöbb embert még abból az érából ismerjük, amikor még nem volt bábszínház-igazgató vagy kőszínházban játszó. Ezért bárhová megyünk, én azt tapasztalom, hogy jó szívvel fogadnak bennünket.

 

09. 03. 15. | Nyomtatás |