Most elszántnak kell lenni...

Beszélgetés Máté Gáborral

Az Ellenfény legújabb száma nagy terjedelemben foglalkozik a Katona József Színház jubileumi évadával. Elemezést közlünk a Macbethről, a Nótoriusok sorozatról, írunk a Sáskákról, A néger és a kutyák harca és a Mit csinál a kongresszus? című előadásokról. Interjút közlünk Hajduk Károllyal és Máté Gáborral. Az alábbiakban ez utóbbiból emelünk ki egy fontos részletet.

Sándor L. István

 

 - Lezajlott egy struktúra-vita, amely - úgy tűnik - nem lendítette elő a magyarországi színházak ügyét.

-  A Notóriusok-sorozatban készítünk egy előadást a struktúravitáról. Nagyon mulatságos, hogy amikor ezt kitaláltam, akkor még úgy tűnt, hogy a struktúravitában az az ábrázolandó, hogy az emberek, akik ott hangot kaptak, hogyan gondolják széttrancsírozni azt, ami létezik. Ez lett volna megfogalmazható számomra teátrálisan. Meg az, hogy miképp rímel mindez korábbi évekre, előző színházi helyzetekre. Most meg az a helyzet, hogy teljesen felesleges volt a struktúravita, mert máshol dőltek el az ügyek. Olyan, mintha rengeteg ember tépte volna a száját, gondolt volna ezt meg azt, de teljesen fölöslegesen erőlködtek. Ez derül ki a mostani színházvezető-választásokból. Persze a korábbiakból is, mert hülyeség lenne azt mondani, hogy azóta van baj, amióta a jobboldal kapja a színházakat. Már régóta baj van. Szeged, Veszprém már a kilencvenes évek elején „elesett", Békéscsaba sose volt jelentőséggel bíró! Sopron színházi szempontból tét nélkülinek számít. Itt mind cinikus és tájékozatlan döntések születtek, amelyek egyáltalán nem a szakmáról szóltak. Most nem egy politikai kirohanást hallasz tőlem. Egyszerűen arról van szó, hogy korábban attól féltünk, hogy mi lesz akkor, ha az a sok hülyeség, amit a struktúrával kapcsolatban összehordtak, egyszer tényleg egy politikus asztalára kerül, és elkezd azok alapján dönteni. Mostanra meg kiderült, hogy  egyszerűen csak az erősebb kutya vagy az urambátyám kutya baszik elve érvényesül mindenhol.

- Mi a biztosítéka annak, hogy ha megváltozik a főváros vezetése, akkor a Katona József Színház változatlan maradhat?

- Igazából semmi.

- Tehát nem biztos, hogy meg lehet védeni azokat a színházi értékeket, amelyek az elmúlt évtizedekben létrejöttek? 

- Miért, Kaposvárt meg lehetett védeni?

 

Fotó: Dusa Gábor

 

- Hogy látod, mi fog most Kaposvárott történni?

- Hát sok jót nem remélek. A Schwajdát támogatók mindig a Nemzeti Színház felépítésére hivatkoznak mint kulturális tettre. Ebben nem az a baj, hogy az az épület csúnya, erről nem szólok, ez lehet ízlés kérdése. Tudhattuk előre, hogy sokáig a Nemzeti lesz az egyetlen olyan épület, amivel üzenhetünk az utókornak, hogy mi mit gondoltunk arról, hogy mi felé fog menni a színház a 21. században, milyen épület kell a jövő színjátszásának. Egy ilyen épületet felhúzni pénzkidobás. Ezek után merő nemtörődömség ennek az embernek felajánlani azt a színházat, ami azért Magyarország elmúlt 20-30 évének egyik legkorszerűbb műhelye volt. És azon sem lehet túl sokat vitatkozni, hogy az utóbbi 10-15 évben Mohácsi János volt az egyik legfontosabb színházi alkotója az országnak. Arra nincs gond, hogy ez az ember dolgozhasson, hogy megadják neki a lehetőséget, hogy addig, amíg ő úgy látja jónak, Kaposvárott dolgozzon. Ehelyett inkább megpróbálják ellehetetleníteni. Ez nem egyszerűen kulturálatlanság. Durva politikai beavatkozás!

- És a kaposvári közönség mit szól mindehhez?

- Valószínűleg a kaposvári emberek többsége a Társulatot és az István, a királyt látja szívesebben és nem a kaposvári operett előadásokat, amelyek kicsit ironikusak, idézőjelesek, piszkálódóak, amitől az ember kényelmetlenebbül érzi magát, és nem pedig kényelmesebben. Az István a király után meg lehet venni a Blikket, a Borsot meg a Hölgyvilágot meg a ki tudja mit még, amiből el lehet olvasni, hogy aki Istvánt énekelte ebben a színdarabszerűségben, annak hány gyereke van, mivel kenegeti otthon a kilincseit, és milyen ételeket szeret. A mai világban ezek komoly információk. Ezt a fajta kíváncsiságot ki fogja elégíteni a Társulat, az biztos. A kaposvári ember tudatában nincs benne, hogy mi is az a jó színház. Neki az nagyon jó, és boldog lesz tőle, ha Törőcsik Mari évente kétszer megjelenik ott a színpadon. Csak közben visszasétálunk abba az időbe, amikor lementek vidékre a különböző pesti művészek, és 3-4 alkalommal beálltak a kész előadásokba. Akkor felemelték a helyárakat, egyébként meg mentek a helyi előadások, sokkal alacsonyabb színvonalon.

- Tulajdonképpen azt mondod, hogy Kaposvárnak véget kellett érnie, hisz megváltozott a világ?

- Hallani is, hogy örülnek a kaposváriak a változásnak. Nem azt láttad, hogy Kaposvár városa kivonult az utcára, és követelte, hogy vissza nekünk a színházunkat! Sőt még az '56-os darab kapcsán is Pestről autóztak le, hogy megvédjék az előadást.

- Egyébként abban teljesen igazad van, hogy minden a kommercializálódás irányába löki a színházakat, különösen a vidékieket. Épp ezért érzem tarthatatlannak, hogy a finanszírozás nem tesz különbséget a művészet és a szórakoztatás között. Sőt úgy érzékeltem, hogy ez a jelenlegi színházi struktúra egyik legnagyobb tabuja. Ne beszéljünk színházi profilokról, hogy ne kelljen megkérdezni, hogy valóban államilag kell-e fenntartani azokat az intézményeket, amelyek akár profitot is termelhetnének. (Lassan a magyar viszonyok is megérnek erre).

- Ennek a felvetéséhez kellett volna egy nagyon bátor, koncepciózus ember. És valóban egy olyan színházi törvényt kellett volna létrehozni, amelyben ezek a gondolatok valamilyen módon benne vannak. Ehelyett történt az, hogy körbeadták mindenkinek a törvénytervezetet, és afféle Önök kérték jelleggel beleírhatta mindenki, amit ő szeretne. Mindenki csak arra figyelt, hogy ő ne járjon rosszul. Hogy az a kis mondat belekerüljön, amivel biztosítottnak látja, hogy amit addig csinált, az valamilyen módon folytatható legyen. Akkor lenne értelme egy törvénynek, ha lenne mögötte egy határozott koncepció. De ilyesmiről szó sincs.

- Akkor most határozottabban kérdezem: te milyennek látod a színházművészet jövőjét?

- Azért nem látom olyan sötétnek a helyzetet, mint ami az eddigiekből kiderült. Mert valahogy azt érzem, hogy annyira lehetetlen a mostani helyzet, hogy ebből még valami jó is kisülhet. Jól fel kell szívnunk magunkat. Most lehet harcolni dolgokért, most elszántnak kell lenni...

 

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható.

 

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu

Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):

Az aktuális szám 395 Ft

Az adott évfolyam számai: 345 Ft

Korábbi évfolyamok számai: 295 Ft

08. 10. 31. | Nyomtatás |