Mozdulat-grammatika és mitologikus poézis

Orpheus and Eurydice - Compagnie Marie Chouinard

Marie Chouinard mitológiai ékszerdoboza hihetetlen látvány: a montreali koreográfus arany mellbimbójú, szőrös csizmájú, nyúlánk nimfa-testekkel és tűsarkakon imbolygó, szinte meztelen, lecsatolható falloszú faun-figurákkal, markáns sziluettekkel, ide-oda guruló arany golyókkal és gömbcsengettyűkkel tölti meg a magas fényű, fehér, minimalista színpadot. A dobozban pedig már a legapróbb koreográfiai instrukcióra is összekoccannak a furcsa lények, fintorogva csapódnak a földhöz és egymáshoz, orpehusok és eurydicék pottyannak a nézőtérre. Elképesztő.
Juhász Dóra

De a darab nem csupán a látvány, az esztétikai szép, az ironikus erotika síkján működik. Másról-többről van szó. Az antik narratívához, a mitológiai szerkezetekhez, az iróniához és mindenek előtt a - verbális és színpadi - nyelvhez való karakteres viszonyról. „Mert mitológia és poézis; ezek egyek és elszakíthatatlanok..."[1] Mindkettőjük alapanyaga, formája és kerete: a nyelv. Marie Chouinard pedig pontosan ezzel a konkrét és metaforikus nyelvvel, a nyelvvel mint fogalommal, jelenséggel játszik, és persze magával az Orpheus és Eurydice történettel. Kiváló arány- és humorérzékkel, rétegenként-szálanként bontva vissza a mitológiai anyagot koreográfiai matériává.

 

 

 

Mert mi is a költészet ősformája alapvetően, lényegileg? Szavak képzése - egy új valóságé - hangokból. És mi a hang? Áramló levegő, amelyet a tüdő izomzata présel hangzóvá. Lélegzet, amely átszűrődik a feszes hangszálakon. Akusztikai jelenség. Rezonancia, amplitúdó, izmok-szervek összehúzódása és ernyedése - esszenciálisan és mindenek előtt tehát: mozdulat. Orpheus költő-figurája koreográfiailag tulajdonképpen tökéletesen ábrázolható mint absztrakt és konkrét mozdulatokká sűrített artikuláció. A darab struktúráján belül így orpheusi minőséget képvisel a gargalizáló beszédképtelenség, a torz artikuláció, a ziháló lélegzés éppúgy, mint a hangtalan tátogás, a légszomjas hörgés, az éles és felszabadult sikoly, a dúdolás, a morgás, a nyögés, a dal. De orpheusi attribútum az időről-időre játékba vont mikrofon és mikrofonállvány is, meg az arany gömb-csörgő, ami a hang szimbólumaként (és afféle antik bűvésztrükk kellékeként) ajkak között tűnik el, majd bukkan elő. Tetszés szerint lenyelhető és - akár ágyékkötőből is - elővarázsolható. És persze ebben a komplex és koreográfiai értelemben orpheusi gesztus - szó szerint, pontosabban „mozgás szerint" - elharapni a mondat végét, elnyelni a hangot, szitkokat hányni, belefojtani valakibe a szót, kihúzni valakiből a véleményét. Igen, kihúzni-kitépni, biztos és erős mozdulatokkal az öklendező, csukló figura szájából a láthatatlan szálat, a hangot... Marie Chouinard biztos kézzel transzformálja mozgásformává az antik poéta-karaktert. Látványos variációkat kreál - különböző koreográfiai légzés- és hangzásmutációkat hoz létre a színpadi beszédmódok teljes skáláján mozogva az esztétizálótól a groteszkig.

Pontosan ugyanilyen alkotói analízis eredményeképp válik a priori színpadi alapanyaggá maga a mitológiai keret is. Egyrészt a mitológia mint kollektív tudás, mint közösségi élmény, másrészt a mitológia mint történetek sűrű szövete. A darabban szereplő táncosok ugyanis egy karakteres mikro-közösséget alkotnak jelmezt és mozgást tekintve egyaránt. Saját nyelvet beszélnek, saját rituálékban léteznek. Ha kell, nimfák ők persze, faunok, mitológiai fél-lények, orpheusok is néha, meg euridycék - egy kánonban mozduló fintorgó, nyelvöltő, fetrengő, gúnyolódó, tekeredő, grimaszoló féktelen faj.  Bacchanáliákon, röhögőgörcsből kangörcsbe forduló orgiákon edződött lény-sereg, karakteres kreatúra-kommandó, saját koreográfiai mikromitológiával, akik pillanatokon belül képesek kétdimenziós antik sormintát képezni önmagukból. Sorban vonulva lassan a színpad szélén ajkaik közül előtekeredő kígyókkal, mint afféle élő sordísz, lélegző antik ornamentika.

 

 

 

A narratíva szintén mozdulattá, jelzés értékűvé sűrűsödik a darabban, hiszen a mitológia lényege a közös tudás. Tudjuk jól, hogy szerelmi történet ez is. Tudjuk azt is, hogy szomorú a vége. Tragédia. Mert ott ez a szerencsétlen Orpheus. Meg a szépséges szerelme Eurydice, aki hirtelen - kígyó okozta - halála után ugye az alvilágba jut. Le. Ahová a hősszerelmes dalnok egyetlen út erejéig bebocsátást nyer halandó létére, hogy megmentse kedvesét. Egyetlen szabály van csupán. Amíg ki nem ér a napvilágra, egyszer sem (lenne) szabad hátrapillantania az őt követő Eurydicére. Utolsó pillanatban megteszi persze. Hátranéz. A tekintet végzetes, a bukás eposzi. Eurydice örökre eltűnik. A hátratekintés, visszafordulás mozdulata - mint afféle emberi kudarc-szimbólum - kulcsfontosságú, így kézenfekvő módon Marie Chouinard számára ez válik egy újabb, a harmadik hangsúlyos koreográfiai alapmotívummá, amelyből a korábban vázolt metodika mentén a lényeget tartja meg, a mozdulatot és a szituáció-vázat magát, amely a végtelenségig variálható és kombinálható. A tragikus egyszerűségében megmutatott visszapillantás-jelenetek, duettek után paródiaszerű, show műsor-hangulatú, csoportos hátranézés-verseny következik. Több Eurydice van és több Orpheus. Ez utóbbi (is) bármelyikünk lehet. Legalábbis ezt az élményt generálja a jelenet, amikor az aktuális Eurydice a színpadról a nézők közé veti magát, és euforikus mozdulatokkal elindul széksorokon, embereken át a nézőtér közepe felé. Táncol, mászik, kúszik, hajol - miközben a színpadról három táncos franciául-angolul üvöltve kér (minket), hogy ne nézzünk vissza (rá, a táncosnőre, a pillanatnyi eurydicére). Kvázi-teljesíthetetlen instrukció ez a súgott-sikított „Don't look back!", hiszen mindenközben a lány már a páholyok korlátján spárgázik. A tiltott tekintet ereje pedig mindennél erősebb. Így reprodukálható tehát precízen, mozdulatról mozdulatra a mitológiai végkifejlet.

A Compagnie Marie Chouinard apránként szórja elénk ennek a bizonyos mozdulat-kincsesládának a gyöngyszemeit. Hatásos képekben, fénnyel rajzolt sziluettek mentén, geometrikus formákat használva építi fel a darab látványvilágát, sajátos, erős humorba csomagolva a mitológiai ihletettségű szüzsét. A felismerhető variációs technika egy bizonyos pont után kiszámíthatóvá teszi az előadást, de ez az intenzív élményen nem változtat. Mert nyelv született. Komplex, tudatosan és professzionálisan konstruált, érthető. Egyedi és nagyszerűen működő színpadi, koreográfiai nyelv. Ironikus és pontos poézis.

[1] F. Schlegel: Beszélgetés a költészetről. A mitológiáról. Ford. Tandori Dezső. In August Wilhelm Schlegel és Friedrich Schlegel: Válogatott esztétikai írások. Bp. 1980, Gondolat, 358. o.

08. 10. 2. | Nyomtatás |