Pára, eső, tenger

Az eső labirintusa – Színház- és Filmművészeti Egyetem

Az idén végző bábszínész-osztály utolsó vizsgaelőadása Az eső labirintusa, melyet Bartal Kiss Rita  rendezett Marquez novelláiból. A produkciót Szoboszlai Annamária mutatja be.

Szoboszlai Annamária

Férfiak kockáznak a földön ülve-elterülve, nevetgélve; asszony mossa-dörzsöli óriás fehér vásznát némán, zajtalanságban. Csak egy-egy földön pattanó vízcsepp neszét hallani olykor. Aztán kipp, kopp, kipp, kopp. Újabb emberalakok lépnek előre a színpad árnyékából, egyiknél vödör, másiknál bögreszerűség, kancsó, s a plafont kémlelik. Kipp-kipp-kopp. A tetőn keresztül maguknak utat találó cseppek, mint egy megzavarodott metronóm, mint tucatnyi óra, monoton, megállíthatatlan játékba kezdenek. Az egyre halmozódó dézsák, vödrök, bögrék és kancsók, melyek egybe gyűjtik az esővizeket, mindenfelé, jobbra, balra, elöl, hátul, bójáknak tűnnek egy láthatatlan tengeren. Útjelző karóknak, eligazodási pontoknak az eső (az élet) végeláthatatlannak tetsző labirintusában, Marquez világtól elzárt világában.

Az előadás öt novellát fűz egy szálra (Isabel monológja, miközben az esőt nézi Macondóban; Vénséges vén apóka hatalmas szárnyakkal; A világ legszebb vízi hullája; Az eltűnt idő tengere; A kísértethajó utolsó útja), s színészek és bábok váltott szerepeltetésével teremt víziókkal, álmokkal telt misztikus teret, magába szippantó, de a halálból való újjászületés reményével kecsegtető útvesztőt.

Az előadás a beköszönő monszuntól elcsigázott, furcsán melankolikus hangulatba került Isabel monológjával indul, aki ember-szereplőként egyfajta narrátor is, a novellákat összekötő kapocs. Az ő jelen idejébe ágyazódnak, az ő képzeletében, ébrenlét (ember) és álom, vízió (báb) határán, asszociációk mentén elevenednek meg, szövődnek egybe a valószínűtlen, csodás Macondo-történetek. Ember és báb egy - még csak nagyon különbözőnek sem mondható - tudatállapotban részesedik a létben, az állandó jelenbe vetettségben, elmosva a határokat reális-irreális között. A „reális" dimenzió kalitkában tartott madara a kert végében talált szárnyas, érthetetlen nyelvet beszélő, angyali öregemberről szóló mesében elevenedik meg; a rózsaillat pedig víz alatti, egykor elsodort faluba vezérel, ahol mindenfelé rózsák nyílnak, s ahol a búvárként alámerülő férfiak egyike meglátja felesége fiatalkori mását.

A játéktér központi, dramaturgiai eszközként is működő eleme egy hatalmas, a plafonról a földre uszályszerűen leomló, hosszú, áttetsző fehér szövet. Ebbe, mint gubóba, tekeredve ül székén Isabel, ez szolgál később halotti lepelként, belőle lesz kis papírhajót úsztató s a nézők feje fölé feszítve tornyosuló élet-tenger, a jelenetek váltásakor mögüle varázsolódnak elő a szereplők és mögötte tűnnek el. Az egész előadáson végigívelő tenger- és hajómotívum, mely egyszerre szimbóluma életnek, szabadságnak, kalandnak, de alvilági ladik formájában a halállal, az eltávozó lélekkel is kapcsolatba hozható, melankolikus beavatás-történet felé mutat, s a darab végén, Isabel más-állapotában nyer értelmet, aki folyton „a" hajó érkezésére vár, az oldalára írt nevét is látni véli: „Csillag" vagy „Halálcsillag" - az lesz megszületendő gyermeke.

Ember és báb nem cserélnek helyet, pusztán egy alkalommal kerül emberszereplő az álmok dimenziójába: a világ legszebb vízi hullájaként embertestet állnak körül a falubeli asszonyok, mely az adott jelenetben - a partra vetett alak hatalmas férfiasságán ámuldozó fecsegés mellett - a komikum fő forrása lesz, hisz a mesei tér terrakottaszerű, cserzett arcú bábfiguráinak szinte csak fejük van. Vonásaik különbözőek, mégis összekeverhetők, akár csak pasztelles árnyalatú öltözékeik. Húsukból mintha minden életnedvet kiszívott volna a Nap, ruháik, ingujjaik mögött nincs test, egészen szellemszerűek. Pedig a jelenetben ők az élők, míg a szép, testes vízi hulla „Esteban" tehetetlen halott.

A báboknak efféle „testetlenségével" jóval szabadabb, közvetlenebb mozgás-mozgatás valósulhat meg, ami miatt szinte nem is bábként, sokkal inkább maszkként szolgálnak a nekik kezet, lábat, hangot kölcsönző színészek számára. Mégis, az előadók mintha visszavennének a színekből, nem alakulnak ki igazán karakterek. A „reális" világ - ember-, illetve álom, víziók világa - báb-jelenetek tónusukban közel azonossá mosása, bár fokozza a végtelenség és időtlenség nyomasztó állandóságát, hiányérzetet hagy maga után. Egy „párányit".

 

 

Az eső labirintusa

Díszlet és bábtervek: Sipos Katalin, Sisak Péter
Zene: Alpár Balázs
Dramaturg: Gimesi Dóra, Kocsis Rozi
Osztályvezető tanár: Meczner János, Csizmadia Tibor

Rendező: Bartal Kiss Rita
Szereplők: Bercsényi Péter, Fabók Mariann, Gémes Antos, Jankovics Péter, Karádi Borbála,
Gombai-Nagy András, Nagy Viktória, Papp Zoltán, Vesztl Zsófia

08. 10. 27. | Nyomtatás |