Mi kell a szerelemhez?

Eisemann-Szilágyi: Én és a kisöcsém - Színház- és Filmművészeti Egyetem

Az Én és a kisöcsémet játssza a végzős bábos osztály az egyetem Vas utcai padlásán. Előadásuk jól mutatja a társaság már meglévő kvalitásait, még úgyis, hogy a zongorával kísért ének esetenként kissé prózainak hat, és az ismert slágerek sokszor inkább csak csordogálnak, semmint hengerelnek. Igaz, utóbbit nem is várjuk el, hisz ez nem az az osztály, és ez nem az a hely. A rendező Bezerédi Zoltán vezetésével a darab prózai oldala erősödik fel, a szituációk játékos dramatikussága, a helyzetkomikum, és egyértelműen kiemelkedik az öniróniát és némi groteszket sem nélkülöző, árnyalt karakterábrázolás.

Nagy Gergely Miklós

 Csáky Móric híres monográfiájában (Az operett ideológiája és a bécsi modernség) az operettellenesek egyik legfőbb kritikájaként említi a műfaj komolyan vehetetlenségét, illetve a túl „komolyan vett értelmetlenség"-et. (Karl Kraus) Ha Bécsből Budapestre ugrunk át, és az Eisemann-Szilágyi duó 1934-es művét vizsgáljuk ebből a szempontból, akkor az opuszban minden könnyedsége és szellemessége ellenére bizony nem kevés mesterkéltségre és anakronisztikus műviségre lelünk. Kiagyalt szerepcserék, rohangálós szerelmi félreértések, műbalhék, a valójában nem létező, csupán vizionált akadályok elhárulásával szerencsésen elsülő, a  menekülésnek indult, detektívekkel tűzdelt buszos velencei társasutazás, minekután  (majdnem) mindenkinek lesz párja, kinek érthetőbben, kinek kissé erőltetve, de lényeg a lényeg: vége van, lehet megnyugodni. Megjött a szerelem, ez a nagyszerű gyógyír, a profán csoda, amely hipp-hopp orvosol minden evilági gondot a pénz uralta, számító világban, hisz „...a szerelemhez nem kell semmi...", pezsgőbontás, happy end.             

Ezt a bulvármélységű világképet szerencsére kellő iróniával kezelik a színpadon, amiből remek játékok kerekednek. Nyilván az osztály eddigi tanulmányaiból is fakad, hogy a figurák túlzó, ironikus-komikus karakterjegyei dominálnak a megformálásban, amit természetesen még külön segít, hogy mindegyik szereplőnek megvan a saját kis flúgja (nő- vagy munkagyűlölet, apai keménykedés vagy némi önsajnálat), és mindez annyi bájjal és kedves esendőséggel jelenik meg, hogy a csudát érdekli, hogy ki kivel miért, vagy hogy mitől kattant ez az egész bagázs, egyszerűen jól áll nekik a mese, „...és kész!"

Mindez csupán korlátozottan igaz a Kelemen Katót játszó Nagy Viktóriára, akit a fél világ üldöz, mert elmenekült az érdekházasság elől, hogy majd épp Velencében, fiúnak öltözve szeressen bele önérdekből a számára kijelölt, pont arra járó dán gyárosba, Andersenbe. A fiatal színésznő ízig-vérig drámai alkat, vehemenciája, tekintete és nem utolsósorban érzékisége - nem túlzás azt állítani - már most több nagy „női" szerepet előlegez meg neki. Mindezen remek képességei többek közt jó hanggal és játékossággal egészülnek ki. Kalappal, szemüveggel csinos lányból kedves kisfiú lesz, de úgy, hogy az összes „fiús" helyzetben mégis végig nő marad. Átütő egyéniségét, határozottságát bújtatni lehet, eltakarni nem. Barátnője Vadász Frici, aki - ahogy kell - épp ellentéte neki. Őszinte munkáslány, akinek megvan a magához való esze. Fabók Mariann még jobban kidomborítja a két karakter közti különbséget: kicsit szögletes, kicsit tenyeres-talpas, kicsit túlzó, néhol már-már paródiába hajló karakteralakítását nem mondom, az elején kicsit távolságtartóan fogadtam, de a későbbiek őt igazolták. Remek párost alakítottak, a darab motorjaként hol ellenpontozták, hol kiegészítették egymást, látványos különbségük duzzasztotta az előadás gazdagságát.

A dán Andersent alakító Janicsek Péternek noha nem volt akkora játéktere, mint kollegináinak (és ez a többiekre is igaz), visszafogott, szigorú játékkal hozta a racionális üzletembert - egyrészt. Másrészt viszont mosolya, humora segítségével gyorsan felvillantotta a karakter érzékenyebb oldalát is. Intellektusa, határozottsága imponáló, ráadásul azon kevesek közé tartozik, akinek még a bajusz is jól áll.

A röhejes nyomozóirodát (őket bérli fel Kató papája, hogy kövessék Velencébe szökött lányát) működtető triót elnézve az emberben felvetődik a kérdés, ha ilyenek a pandúrok, vajon milyenek a gazfickók? Talán nem járunk messze az igazságtól, ha a darab dilettáns, a detektív pályára nyilvánvalóan teljesen alkalmatlan, infantilis és hiperaktív amatőrjeiben a krimiirodalom újabb paródiáit látjuk, amit Gémes Antos (Sas) és Papp Zoltán (Vas) párosa remekül exponál. Mindegyik másképpen pont olyan, mint a másik, közös 'cha-cha-cha' táncuk az előadás zenei és koreográfiai csúcspontja. Gémes férfiasabb, igazi bevállalós, masszív fickó, viszont ha úgy adódik, remek balek. Papp a ravaszabb, a csalafintább hóhányó. Csődbe jutó tevékenységüket bizonyos Zolestyák finanszírozza, akinek kissé feleslegesnek tűnő szerepéből Gombai Nagy András egy mindenhol jelenlévő és mindenbe belekotnyeleskedő szellemet fabrikál. A fiatal növendék nevetése már most figyelemreméltó: ijesztő, abszurd, olyan téboly van benne, mintha az egész világot röhögné ki.

            Bercsényi Péter két teljesen ellentétes karaktert tudott teremteni: a merev-szemüveges, szigorú gyárigazgatót éppúgy hitelesen építi fel a mozgástól kezdve a gesztusokon át a beszédig, mint a lágy velencei énekest. Az olasz dal, amelyet a második felvonásban elénekelt, kifejezetten lazító hatású volt. Karádi Borbála egészen kis szerepet kapott, egyszer határozottnak, egyszer csábítónak kellett lennie. Vesztl Zsófia három apró szerepben villan fel más-más alakban. Kevés szövege van, de ha kell, öregecske behajtó, ha kell, szomorkás Bözsi, ha kell, mosolygós olasz pincérlány.

A különösen jó női szerepeket tartalmazó darabot Bezerédi Zoltán a színésznövendékeket középpontba helyezve, igazi játékmesterként rendezte meg. Az egyszerű díszletben (Győri Gabriella), világoszöld szobában (mely egy-két díszletelem elhelyezésével igazgatói szobából lett nyomozóiroda vagy olasz étterem, illetve hotelszoba) a kivágott, lyukacsos falakkal további játéklehetőségeket (leskelődés, hallgatózás, ki-be ugrálás) nyitott meg, amely végig könnyedséget és lazaságot vitt az előadásba. Aprólékosan dolgozták ki a helyzeteket, szellemességgel, gegekkel, színészi villanásokkal próbáltak ellépni az operett világától a frivol vígjáték irányába. Ebben a jó szereposztás, a jól felépített karakterek és a hol groteszkbe, hol bohózatba billenő drámai helyzetek is segítettek, no meg a kedves, szívet melengető önirónia, a játékos csetlés-botlás és a fiatalos derű. A habos süteményt csak a záró rap-jelenet csúfította kicsit, ami egyáltalán nem következett a korábbiak stílusából. Hogy valami kritikusat is mondjunk.  

 

 

Eisemann-Szilágyi: Én és a kisöcsém

Színház- és Filmművészeti Egyetem

 

Díszlet: Győri Gabriella

Rendező: Bezerédi Zoltán

Szereplők: Nagy Viktória, Fabók Mariann, Janicsek Péter, Bercsényi Péter, Karádi Borbála, Vesztl Zsófia, Gémes Antos, Papp Zoltán, Gombai Nagy András

08. 10. 27. | Nyomtatás |