A harmadik évfolyam

MU Terminál B est

A MU Terminál előadásairól nem igazán lehet kritikát írni. Folyamatokat, módszereket, kísérleteket mutatnak be nagyon fiatal táncosok, többségüknek bátorítás járna ítélkezés helyett. Azonban minden nyilvános előadás maga követeli a véleményt. A harmadik évfolyam B estjét Mestyán Ádám elemzi.

Mestyán Ádám

Nem először írok a MU Terminálról, melyet a Goli mellett a kortárs tánc egyik nagyon fontos oktatási és utánpótlási intézményének tartok, a MU Színházat pedig minden elismerés megilleti, hogy befogadja és menedzseli az oktatókat és a gyerekeket. Mégis nehéz szó nélkül elmenni amellett, hogy sokszor maguk a koreográfusok nem veszik komolyan a feladatukat, amit nemritkán maguk róttak magukra.

Mi is volna egy ilyen kortárs táncműhely funkciója a kortárs táncosok képzésében? Először is az, hogy technikát tanítson, másodsorban az, hogy magasabb alapokon tanítsa a táncot magát, vagyis azt, hogy nem elég, ha valaki jól mozog vagy ügyesen esik, a kortárs tánc egyik alapvető lényege a személyiség testen keresztüli kisugárzása. Harmadszor számítana a mindebből következő műhely-lét, vagyis az, hogy az adott évfolyam tagjai a mesterekkel együtt megtanulnak közösen gondolkodni.

A Fejes Ádám és Hámor József által vezetett és részben alapított Terminál program célkitűzései között mindhárom elv szerepel, honlapjuk szerint „a képzés résztvevői egy éves védettségben, a társulati munkát modellező környezetben élik meg a színházi közeget. Csapatmunkát végeznek, miközben egymástól eltérő alkotók felfogásával, a hazai és nemzetközi tánc jeleseinek munkamódszereivel ismerkednek meg, és a számukra tartott rendszeres kurzusokon vesznek részt, végül pedig színpadra lépnek az itt készülő előadásokban."

A harmadik évfolyam hét tagja között elszánt fiatalokat találunk. Az öt lány és két fiú (Asztalos Dóra, Czédulás Eszter, Gulyás Anna, Hoffman Adrienn, Horváth Adrienn, Kiss Róbert, Tuza Tamás) már ősszel is bemutatkoztak, és, úgy tűnik, lelkesedésük nem hamvad. Talán ideje volna már egy professzionális koreográfust felkérni, hogy alkosson számukra valamit. Most a két vezető készített nekik újabb gyakorlatokat.

Fejes Ádám koreográfiájával nyílik az este, címe: Csókol anyád, csomag nincs. A koreográfus a műsorfüzetben bevallja, hogy ez a mondat tükrözi lelkiállapotát, és ennek megfelelően egy meglehetősen felemás produkciót látunk. Először mintha egy kerületi amatőr tánciskola döntősei keringenének a színpadon, sokszor még a fények is műanyagok. Kellemetlenül esetlen pózok és gyakorlatok váltják egymást, például a színpad egyik feléből a legnagyobb nyugalommal átsétál az egyik táncos a másik felébe, hogy ott megálljon, és újabb gyakorlatokat kezdjen. Funkciótlan és értelmetlen mozzanat.

A darab végén azonban történik valami elgondolkodtató. Az egyik fiú és az egyik lány félmeztelenre vetkőzik, a zene elhallgat, néma csöndben ülünk. A lány háttal áll a közönségnek, a fények sejtelmesre váltanak - kvázi becsíkozzák a színpadot -, a fiú pedig nagyon finoman elkezdi a táncosnő bőrét simogatni, majd megfogni, eldönteni a testét. A táncosnő nem fordul meg, sőt, ha éppen úgy alakul, akkor is a fiú által igyekszik takarásban maradni.

Különös egy helyzet, s rendezőjének szándéka sem világos. Ugyan a színpadi meztelenség alapgyakorlat, különféle jelentésekkel lehet persze felruházni, de erotizálttá, csábítóvá éppen akkor válik, ha nem nyílt, ha titkolt, ha sejtelmes. Ha ez volt a cél, akkor részben sikerült. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez a duett valóban a csábítás illusztrációját szolgálja, hiszen végül mindkét táncos talajra kerül, a végső képben pedig a fiú ölébe veszi a táncosnőt, és a haját simogatja.

E különös helyzet értékelésében talán tévedek. A duett maga, a félhomályos, finom mozdulatokkal, a kissé esetlen férfi-nő alaphelyzet felidézésével azonban kiemelkedő az előzetes igénytelen és lapos koreográfiai habarcshoz képest, amely szerintem egyszerűen nem fair a táncosokkal szemben. Fejes Ádám lelkiállapota nem ronthatja el hat lelkes ember pályáját.

Hámor József darabja, a Terminál képek azonban semleges címénél jóval többet ígér. Hámor egyébként is hajlamos a keleti miszticizmusban edzett személyiségével a mester, mi több, a guru szerepére, és nyilván a Terminál-képzésben betöltött vezető szerepe és valódi karizmája eme teatralitás gyakorlására sok lehetőséget kínál. Egy bizonyos, ahogy egy régi ismerős megjegyezte az előadás után: „ebben a darabban derül ki, hogy ezek tudnak táncolni." Az „ezek" a harmadik évfolyam tagjai, akik tényleg tudnak táncolni.

Hámor József ugyanis segít nekik ebben. Gyors és lassú tételek váltják egymást Kunert Péter zenéjére. Hámor a darab elején próbatermi hangulatot mutat, azt látjuk, ahogy bemelegítenek a táncosok két idősebb Hámor-táncossal karöltve, majd a kopasz koreográfus összegyűjti tanítványait, és elindul a tánc. Kiül a szélre, onnan figyeli a mozdulatokat, és egyszer maga is bepattan, hogy egy harcművészeti mozdulatsorral padlóra küldje az egyik fiút.

A mester hatalmáról és mindenek felett lebegő szeméről szól a Terminál képek, vagyis arról, ahogy Hámor József ezekkel a fiatal táncosokkal dolgozik. Végül a próbaterem-jelleg elveszik, profi előadást látunk, melyben a hét táncos alakzatokban, pengeéles mozdulatokkal, feszült koncentrációval mutatja be tudását - nem, nem a közönségnek, hanem koreográfusuknak. A darab mintegy mestermunka, a Meisterstück eredeti értelmében, vagyis az inasévek utáni bizonyságtétel az immáron önálló munkaképességről.

Kissé érthetetlen, hogy miért szakítja félbe e politikai gyakorlatot Hámor, amikor két régebbi táncosának ad egy pár percnyi duett-időt. Ezalatt a fiatalok egy sorban vonulásznak, kissé nevetségesen, mi több, kissé sajnálatra méltóan, hiszen végső soron ez az ő estjük. De talán ez is az idomítás része, vagyis alázattal el kell tűrni, hogy mások is a színpadon vannak. Egyéb funkciója nem nagyon van a duettnek, noha újra megcsodálhatjuk a táncosok robbanékonyságát.

A Terminál táncosai végül újra megkapják a színpadot, amin folytatódnak a Hámorra oly jellemző széles terpeszek és a keleti-klasszikus táncnyelv ötvözete. Fénykockákban állnak a táncosok, aztán a bizalom játékait játszatják a kisebbik táncossal (ő az alany, mindenki őt forgatja, dönti, adja tovább), s végül újra a fényeké és az egy helyben való mozgásé a terep: fel-felvillanó sugarakban láthatjuk az alkotókat, amint titokzatos jeleket rónak a levegőbe.

A koreográfus a tapsra már nem marad bent - amikor újra felvillan a fény, hűlt helyét látjuk. A mester magára hagyja tanítványait a sikerben, már ha sikernek lehet azt nevezni, hogy a nézőtéren ülő sok rokon megtapsolja a gyerekeket. Bizonyos értelemben siker. Én azt kívánom, hogy nyíljék lehetőségük a MU Terminál részvevőinek minél több bemutatkozásra, és tanulják azokat a titokzatos módokat, ahogy egy személyiség kiül a testre, különben örökre bábok maradnak rosszkedvű koreográfusok álmaiban.

 

 

 

Fejes Ádám: Csókol anyád, csomag nincs!

 

Látvány: Fejes Ádám

Jelmez: Juhász Dóra

Zene: montázs

Koreográfus: Fejes Ádám

Előadók: Asztalos Dóra, Czédulás Eszter, Gulyás Anna, Hoffman Adrienn, Horváth Adrienn,

Kiss Róbert, Tuza Tamás

 

 

Hámor József: Terminál képek

 

Látvány: Fejes Ádám

Jelmez: Juhász Dóra

Zene: Kunert Péter

Koreográfus: Hámor József

Előadók: Asztalos Dóra, Czédulás Eszter, Gulyás Anna, Hoffman Adrienn, Horváth Adrienn, Kiss Róbert, Tuza Tamás

 

Helyszín: MU Színház

08. 10. 27. | Nyomtatás |