Elfolyt a magzatvíz

MU Terminál C-est

Harmadik évfolyamát búcsúztatja a MU Terminál. Az évadot záró C-esten következik el a pillanat, amikor a védettséget jelentő burok megreped; eljön a számadás ideje, együtt vizsgáznak „ösztöndíjazók" és „ösztöndíjazottak", táncosok, koreográfusok és maga a műhely. A C estet Gálla Nóra elemzi.
Gálla Nóra

Ilyenkor mérhető fel, látványos-e az előrelépés, jutottak-e a delikvensek egyről a kettőre (stílusos képpel élve: A-ból a C-be). Persze az is kérdés, kinek-kinek saját koordináta-rendszerében mennyit ér ez az elmozdulás. A 2007/2008-as évfolyam sok szempontból hátulról rajtolt; ők a hétfős kollektív bizonyíték a tényre, miszerint a tánchoz kevés a technika. Az A-est tanúsága alapján ezek a fiatalok ősszel még nem voltak érettek a színpadra - így aztán annál látványosabb, amit azóta produkáltak; mondhatni, megugrottak a célvonalnál.

A C-est arról szólt, be tudják-e lakni a színpadot, otthon érzik-e magukat annyira, hogy tőlük idegen feladatot is megoldjanak: nemcsak mozdulatokkal, de a hangjukkal, az arcukkal is jelen tudnak-e lenni. Koncepcióban és megfogalmazásban a két darab a két végletet képviseli, előadói oldalról valami mégis közös bennük: az improvizáció mint alapelem - a mindent megtanulni, aztán mindent elfelejteni rutinos szabadsága.

Bicskey Lukács Bábel-világ címmel összművészeti performanszt álmodott színpadra. A virtuális torony építőkövei, a mozdulatokba szőtt szövegek hol szervezőerőként hatnak a színpadi eseményekre, hol a zenétől elnyomott vokál-aláfestéssé degradálódnak. Bicskey Lukács - aki fiatalkorában versenyszerűen sportolt és pantomimezett, ám tudomásunk szerint egyéb kötődése nincs a tánchoz vagy akár a mozgásszínházhoz - valódi bábeli zűrzavart tálal elénk: a táncosi és színészi minőségben „duplázó" táncosok színházi kellékek sorát cibálják elénk, a hátsó színpad kivetítővásznán kinagyított festmények villannak fel, a zene pedig igazán eklektikus: a széleinél már-már kifakult nyolcvanas évekbeli progresszív rocktól a stilizált természeti zörejekig és vissza.

A kezdőképben hat fehér paraván mögött villannak fel a fények, egy-egy különféle pózba merevedett sziluett-alakot világítva meg. Kisfiú trappol be túlméretes télikabátban, mint valami eltévedt kisherceg; egymás után a takarásokhoz lép, és zöld sprével átrajzolja a pózok fő vonalait. A posztmodern kanjik szétrobbannak - kiderül, hogy a paravánok pauszpapírból vannak -, a fehér pamutszkafanderbe öltözött egyen-lények a földre vetik magukat, ahol magzatpózban araszolnak-tekeregnek tovább. Az ősi arctalanságból lassan kibontakoznak az emberek: a táncosok lehámozzák magukról és egymásról a fehér űrkámzsát. A meglehetősen didaktikus és kiszámítható teremtés (születés? bábból-pillangó effektus?) jelenet után gyorsított menetben tárul elénk az emberi őstörténet; a méh-máztól megszabadult emberalakok két lábra állnak, rácsodálkoznak saját testükre. A zene zuhogó eső hangját és idilli állatseregletet idéz, a felvételről bejátszott kísérőszöveg hasonlóan „magyarázós": aki még nem jött rá a táncosok színes rongy-ruháiból, ez itt az édenkert. A háttérben perverz aprólékossággal megfestett neo-Bosch tablók vetülnek a nagy fehér vászonra.

A falanszter-emberek remegő térddel hallgatják az égi szózatot. A bejátszott vers zenébe fordul, a táncosok a dallamtól el-elnyomott hangon maguk is verselni kezdenek. Veretes Kazinczy-nyelven zengedeznek a kert ezernyi virágáról, miközben Jon&Vangelis fémesen csillámló giccszenéje szól. A táncosok rásimulnak a festett zöld háttérre, maguk is a kép részévé válnak. Ahogy egyikük lassan feláll, látjuk, amint testén végigsiklanak a részletesen megrajzolt levelek-ágak, nyúlnak-torzulnak, majd visszasimulnak a háttérbe. A képi metafora többet mond száz vérszegényen előadott, színpadias ódánál.

A csönd nem tart soká. Építsünk tornyot! - hangzik az éterből, és az ős-alakok lelkesen ismétlik a szavakat, egymásnak adják, labdáznak vele, mintha tanulnák a beszéd hatalmát: kő, torony, híd, vár, út. A szavak ritmusára lépnek, lendülnek a karok és felsőtestek; a csoport egy-egy rövid pillanatra egységbe kovácsolódik, majd ugyanolyan hamar fel is bomlik; jön egy új szó, egy új mozdulat, egy új impulzus. A szavak és a tánccá nagyított gesztusok, a beszéd és a mozgás izgalmas egységbe forr, új minőség jön létre; a káoszban megvillan az érték. A játékos lendület azonban hamar kifullad, átfordul az eszközökkel való öncélú kísérletezésbe: Tuza Tamás szólója a szekrényoldallal veszélyes mutatvány, ehhez képest nem igazán látványos; a hosszú lécet ketten, majd hárman is hintáztatják, végül szegény funérlemez eltörik, aminek, lássuk be, nem sok értelme van. Az össznépi toronyépítés eszköztelen mozdulatait a posztmodern káosz vetített képei kísérik: Baál aranybikája mellett a párizsi diadalív és egy tűzoltó-daruskocsi rikítanak, mintha egy kortárs sikerszerző elfuserált könyvborítóját látnánk. A kellékekben való tobzódás az interkulturális Szodomát és Gomorrát idézi: színre lép egy hosszú tömlő és egy hatalmas fekete lepel, amelynek tengerhabjaiból egy-egy pillanatra feltűnik a sokkarú Siva, majd egyiptomi piktogram-jeleneteket láthatunk és még ki tudja mi mindent, mielőtt a sötét habok bezabálják az összes táncost.

Az entrópia újabb fejezettel kísért: egy széttépett takarás mögül előkerül egy lecsupaszított, kerekeken guruló kórházi ágy, amellyel Kiss Róbert energikus duettbe bonyolódik, majd megadóan végigfekszik rajta, és a kakofónikussá váló zenét igyekszik túlkiabálni a Nagyon fájjal. Közben kialakul a végső tabló: három lány (Hoffmann Adrienn, Asztalos Dóra és Gulyás Anna) az előtérben törökülésben szaval a melankólia jegyében fogant kínrímeket, miközben Tuza Tamás több méternyi fekete tüllel fedi be a kórházi halottas ágyon fekvő Kiss Róbertet. Majd mindenkit körbefon a tűzivíz-köldökzsinórral, és a kép mögöttes jelentésrétegeit megvilágítandó befekszik a három lány közé, saját köldökére illesztve a slag fémbilincs végét.

Az utójátékban még egyszer találkozhatunk az eltévedt kisherceggel. Míg a táncosok a fekete lepel alatt testszínű fehérműbe vedlenek, és visszabújnak a kiszakadt anyaméh-takarások mögé, a nagykabátos fiúcska meglepően kontextustalan verset szaval egy gyerekről, aki apuci rejtegetett kalasnyikovjával „bosszút áll egy-két kisebb ellenségén", és már csak a rendőrkutyáktól retteg, mert azok „biztosan felismerik a nyalókájáról". Ímé a zárókő a Bábel-tornyon; ennél közelebb úgysem jutunk az éghez - és a végső igazsághoz.

A Bábel-világ felvállaltan eklektikus alkotás, amely egyszerre beszél a képzőművészet, a tánc és a színészet nyelvén, használja a playbacket és az ad hocot, operál a szavak és a mozgás erejével - és mindezzel valóban bábeli zűrzavart teremt a színpadon. Az elgondolás merész, ám már a koncepcionálási fázisban menthetetlenül elvérzik, lévén egymás mellé sorolja az egyes művészeti elemeket ahelyett, hogy egységbe olvasztaná őket, és ezzel új értelmezési dimenziót tárna fel. Akadnak ugyan pillanatok, amikor már-már sikerül a korlátokból támasztékot csinálni, és az ingatag építmény egy diadalmas pillanatig állni látszik: ilyen a kő-ház-torony szótánc, amely azonban lezárás nélküli epizód marad, vagy a kisfiú a festékes flakonnal, aki formába önti a mozgást. Megcsillan a mozdulatokba szőtt szövegek valódi potenciálja, de a koncepció újra és újra megfeneklik: a rendező nem bízik a nézőben, és erőnek erejével értelmezni akarja a színpadi történéseket, olcsó vásári portékává degradálva saját elgondolását.

Duda Éva koreográfiája a Bábel-világ ellenpontjaként is értelmezhető: a Plain a létező legegyszerűbb témával és szerkesztési elvvel operál - olyannyira, hogy az ismertető szöveg alapján csak legyintünk; mit lehet még ebből kihozni? Ezt annyian, annyiszor, annyiféleképpen... És lám.

A táncosok civil ruhában állnak a színpadon; a szoknyák, nadrágok, ingek, harisnyák és ruhák egyetlen közös tulajdonsága, hogy mindegyik a (lehető legtágabban értelmezett módon) zöld. A szereplők háttal állnak mozdulatlanul, miközben a nézőket a szokásosnál is sűrűbb füst fojtogatja. A félhomályba hasító ismétlődésekbe strukturált, geometrikusan szabályos gépi zenére fehér sáv villan, és ők megindulnak a színpad mélye felé, oldalazva, egyensúlyukból ki-kibilleve, mindenki a saját tempójában, a saját felfogásában „pácolt", egyénivé érlelt alapmozdulattal. Ahogy lassan távolodnak, újabb és újabb csíkok aranylanak fel a fehér balettszőnyegen. (Zöldes sziluettek, meleg fények és gomolygó köd - az összhatás remekül kiegészíti a zene kemény, tiszta struktúráját.)

A zene lélegzetet vesz, a sor felbomlik, és az egyéni villanásokból közösség szerveződik: a koreográfia meglehetősen hosszúra nyúló középrészében a táncosok a színpad egy-egy pontján csoportképbe rendeződnek: mindenki tart valakit - míg mások őt tartják. Közel hajolnak egymáshoz, mintha próbálgatnák, ízlelgetnék a másikat. Aztán a kép atomjaira hullik, a táncosok a színpad egy másik pontjában új tablót építenek fel; mintha a természeti ős-törvények mágnesként vonzanák őket. Majd ugyanaz a belső erő szétrobbantja a csoportot; működni kezd a társas kapcsolatok dinamikája, egyre erősebben izzik fel a közelség erotikája. A statikus pózok emelésekbe, dőlésekbe sűrűsödnek - a figurák itt már szerves, együtt lélegző egységként működnek. Az energia nem vész el, jut eszünkbe az axióma, miközben a kontakt-játékra koncentráló, elmélyült arcokat figyeljük.

A kérlelhetetlen dinamikájú zene lendület-centrifugájából kicsapódó táncosok a színpad végében verődnek össze. A finoman esszenciális érintgetés-ízlelgetés hangsúlyosan érzéki felhangokat kap, ahogy egyetlen buján hullámzó testté egyesülve araszol a sokkarú férfi-nő gorgó a nézők felé. A higanyfényű zene újra megkeményedik, és szétforgácsolja az installációt; a táncosok fehér fénynégyszögekbe csapódnak, és a látens energiától duzzadó, monomániás alapmozdulatból sorban kinőnek a szólók: a zenéhez passzoló, szigorúan és kőkeményen szerkesztett, veszélyesen dinamikus - és valljuk be: bizsergetően látványos - kombinációk sora, amiben mindenki megmutathatja, mit tud, és mi áll közel a szívéhez. Az elszigetelt fényhasábokból emberi indulatok robbannak ki, megannyi kis lokális „biológiai" fegyver - tizenöt másodperc a sorstól. Szólójuk végén a táncosok szinte észrevétlenül zsugorodnak vissza a paranoid alaphelyzetbe, és már robban is a következő bomba. A szekvencia végeztével az unisono polifóniává alakul; itt-ott kivillan egy nagy ívű ugrás, puha gördülés, széles póz. A kétlépésnyi négyezetre szerkesztett mozdulatok még inkább magukkal ragadnak - a szumma több, mint a részek összege.

Végül feloldódnak a fénynégyszögek, a figurákról lekopik a mozdulatsor, és megszólal egy finoman átlényegített mediterrán dallam; a beteljesedés. A latinos utalásokkal átszőtt, nőies gesztusokkal játszó, közben önmagára reflektáló trió a zenei intenzitás fokozódásával szólóvá redukálódik. A trióból kivált két lány a felettük fekvőtámaszozó fiúkkal játszik örökérvényű testi tangót; az üzenet egyértelmű, mégis tág teret hagy az értelmezésnek. A szóló sebességet vált; túlhevített, staccato elemekkel tagolt „pörgéssé" fajul. A háttérben a fiúk ernyedten partnerükre omlanak.

A kör bezárul. Ismét a kiindulási képet látjuk, csak épp a fonákjáról: a táncosok sorba rendeződnek, a színpadra ráömlenek a haránt fénysávok, bekúszik az ismerős zene.

Duda Éva Plainje a szó legnemesebb értelmében táncos- és nézőbarát alkotás (címéhez híven az egyszerű és nagyszerű alkotási elvet követi). Nem akar több lenni, mint ami: tiszta tánc, narratíva nélkül - talán éppen ezért sikerül túlmutatnia önmagán. A koreográfus lehetőséget ad, hogy a táncosok megcsillanthassák lényük csillogtatni való oldalát, anélkül, hogy erőlködniük kellene. Nem kényszerít rájuk semmit, mert ismeri őket, és éppen annyival tesz többet a vállukra, amennyivel megküzdeni élvezet. Az eredmény sodró lendületű, magával ragadó élménysziporka, nézőnek és csillogóra izzadt testű táncosnak egyaránt.

A Terminál harmadik évfolyama - különösen az előzmények fényében - remekül vizsgázott. Aki az A-estet látta, rájuk sem ismer. Hosszú utat jártak be, a színpadi jelenlét legtöbbjük számára természetessé vált. Meg kellett megfogalmazniuk saját figurájukat, választ kellett találniuk a darabok által feltett kérdésekre - meg kellett élniük a végleteket.

A Bábel tanulságai messzire vezetnek: ha valaki ismeretlen vizekre evez, annak nem árt ismernie az új „pálya" szabályait és működési törvényszerűségeit; ez a rendezővel együttműködő koreográfus, Fejes Ádám feladata lett volna, aki azonban hagyta elúszni a produkciót, és nemcsak hogy híg koreográfiai anyaggal töltötte ki a koncepció réseit, de láthatólag nem törekedett arra, hogy a műfajok összeérjenek - pedig az irány önmagában nem rossz, sőt, izgalmas kísérleti terep lehet; erre az utóbbi időben láthattunk is néhány pozitív példát. Duda Éva bölcsen csak annyit kért, amennyit kaphatott, és egy kicsivel többet; éppen ezért a Plain üdítő, látványos élményként, jutalomjátékként marad meg az emlékezetben.

 

 

Bábel-világ

Festő: Szabó András
Fény, koreográfus: Fejes Ádám

Rendező: Bicskey Lukács

Előadók: Asztalos Dóra, Gulyás Anna, Hoffmann Adrienn, Horváth Adrienn, Kiss Róbert, Tuza Tamás

 

Plain

Jelmez, díszlet, koreográfus: Duda Éva

Előadók: Asztalos Dóra, Gulyás Anna, Hoffmann Adrienn, Horváth Adrienn, Kiss Róbert, Tuza Tamás


Helyszín: MU Színház

08. 10. 27. | Nyomtatás |