Ami megmutatkozásra várt

Beszélgetés Réti Annával

 Réti Anna (1979) a Rotterdami Táncakadémián szerzett diplomát, majd néhány évig holland együttesekben táncolt. Magyarországra visszatérve többek között Kun Attila, Szabó Réka, Hudi László, Gál Eszter, Juronics Tamás, Nagy Zoltán, Pataky Klára projektjeiben vett részt. Első koreográfiája, a Lélek, pulóver nélkül azonnal figyelmet keltett. Nemrég mutatta be harmadik előadását Éjszakai műszak címmel. A táncos-koreográfussal Titz Noémi és Fehér Anna beszélgetett. 

Titz Noémi-Fehér Anna

 

- Mikor kezdtél el táncolni?

- Mindig is táncoltam. Otthon délután, a Balatonban, bárhol, bármikor egészen kicsi koromtól kezdve. Aztán tíz évesen a balettintézet előkészítő osztályába jártam, de nem szíveltem a mesternőmet, így végül nem felvételiztem. Később Angelus Iván iskolájába jártam improvizációra. De komolyabban középiskolás koromban kezdtem el foglalkozni a tánccal, mikor felvettek a Pécsi Művészeti Szakközépiskola táncművészeti tagozatára.

- 14 évesen Pestről Pécsre kerültél: ilyen fiatalon, hogy élted meg a változást, a családtól való elszakadást? Ennyire biztos voltál benne, hogy táncos akarsz lenni?

- Nem volt annyira tudatos döntés, eleinte elég kemény volt a család nélkül, kollégiumban laktam. Édesanyám mindig pártolta a tánc felé való elkötelezettségemet, az egész családom  támogatott, bár azt hiszem édesapámmal csak később hitettem el, hogy táncosnak lenni egy működőképes életforma. Amikor a rotterdami színház nagyszínpadán egyedül látott táncolni, az már számára is meggyőző volt.

- A középiskola elvégzése után hogyan kerültél Hollandiába?

- Modern tánccal akartam foglalkozni, így nem volt más választásom, mint külföldön tanulni, mert abban az időben - 1997-ben - még nem volt felsőfokú moderntánc-képzés Magyarországon. Hollandiában próbáltam egy számomra teljesen új életbe beilleszkedni, részt venni, figyelni. Az előadói szakon Rotterdamban angol az oktatás nyelve, ebbe is bele kellett szoknom. Holland és külföldi vendégtanárok is tanítottak, második évtől pedig koreográfiákat készítettek számunkra. Az osztályom egyharmada holland volt, a többiek a világ minden tájáról érkeztek, francia, amerikai, svájci, japán, olasz, belga osztálytársaim voltak. Ez a kis nemzetközi csapat mindig együtt volt, hirtelen találkoztam megannyi kultúrával. Cél volt, hogy mindenkinek megmaradjon az egyéni, csak rá jellemző képessége a mozgásban, táncban, mégis sokat tanultunk egymástól.

- Táncosként mennyire voltál felkészült a külföldi iskolára?

- Kint teljesen más gondolkodással tanítják az embereket, sokkal testbarátabb az az irányvonal, amit ők követnek. Például a balettben a meglehetősen kötött Vaganova-módszerhez képest sokkal rugalmasabbak, abból indulnak ki, hogy a diák teste, izma mire képes. Odamentem, és közölték velem, hogy semmit sem úgy kell, ahogy én azt itthon tanultam. Ez sokkoló és inspiráló volt egyszerre. Emellett Limón-, Graham-, Cunningham-technikát és úgynevezett európai kortárs táncot is tanultunk. Ezek bizonyos testtudatot tanítanak meg az embernek.  

- Miután befejezted az iskolát, nem tértél haza, hanem holland társulatoknál kezdtél dolgozni.

- Az iskolában a harmadik vagy negyedik évet egy együttesnél kell eltölteni, de hogy valahol gyakornok lehess, ahhoz felvételizni kell. A felvételin jelen van két-háromszáz ember, ebből harminc fiú, a többi lány, és van két vagy három poszt, amire mindannyian pályázunk. Általában két-három naposak a felvételik, több forduló van, ötven ember közül kell kitűnnöd. Ez nemcsak fizikálisan, hanem lelkileg is megterhelő.

- Végül melyik társulatba sikerült bekerülnöd?

- Észak-Hollandiában, Groningenben van egy társulat, az izraeli származású koreográfus, Itzik Galili vezette Galili Dance. Alig akartam elhinni, hogy fölvettek ide, életem legmeghatározóbb időszakát töltöttem el itt. Bár gyakornoki állást kaptam, de teljes mértékben tagja lehettem a társulatnak, rengeteg szerepem, lehetőségem adódott. Itzik Galili domináns személyisége, az egész hozzáállás magával ragadó volt. Pozitív versenyszellem alakult ki közöttünk, ami hajtotta előre a társulatot, igazi alkotói munka folyt. A gyakornoki év után Conny Janssen rotterdami együttesében dolgoztam két évet.

- Miért jöttél haza Hollandiából?

- A rotterdami koreográfusnővel azt beszéltük meg, hogy tartok egy féléves szünetet, és haza jövök. Már éppen indultam volna vissza, mikor kiderült, hogy nem kaptam meg a munkavállalási engedélyt, így gyakorlatilag a tartózkodási engedélyt sem. 2003-ban még nem voltunk uniós tagok, minden évben és minden munkánál meg kellett ezzel küzdenem, és ekkor először nem sikerült.

- Itthon - gyakorlatilag ismeretlenként - hogyan találtál utat a hazai táncélet berkeibe?

- Mielőtt ez a féléves szünet bekövetkezett volna, Hollandiából írtam a Trafónak egy e-mailt, hogy ki vagyok, hol tanultam és dolgoztam, és hogy majd itthon tartózkodom egy darabig. Nagy szerencsémre Kun Attila is ekkor tért haza Angliából, embereket keresett egy új projekthez, és engem is ajánlottak neki. Így léptem fel először a Trafó színpadán. Miután nem tudtam visszamenni Hollandiába, Kun Attila második projektjében is folytathattam a munkát. És ekkortájt kezdtem valójában felfedezni a magyar táncos közeget, Szabó Rékával, a H.U.D.I. Társulattal kezdtem el dolgozni. Ezek a munkák már komplex színpadi jelenlétet igényeltek, nem csak a tánctudásomra támaszkodtak.

- Legutóbb táncosként az Artus őszi kettős bemutatójában (Farkasok társasága/ Farkasfalka és a lány) vettél részt.  Hogyan folyt a munka Goda Gáborral?

- Nemcsak Goda Gábor dolgozik úgy, hogy közös alkotói munka részeként születik meg az előadás, hanem Szabó Réka vagy Hudi László is. Vagyis nem ők adják a tánclépéseket, nem ők alakítják ki a szerepet, hanem egyenrangú felek együttgondolkodásának következtében jutunk el valahová. Például az Artus előadásában van egy olyan jelenet, mikor Piroska teljesen megzavarodik, nem tudja, hogy a farkasok a barátai vagy az ellenségei, játszani akarnak vele vagy kihasználni. Goda Gábor megkért, hogy ebből az állapotból rakjak össze egy mozgássort. Volt rá pár órám, aztán azt Gábor megnézte, alakítottunk rajta, és ez még több napon át így folyt. Így értem, hogy közös munka eredménye az előadás.

- Mára nemcsak táncosként, hanem koreográfusként is ismer és elismer a táncszakma. Mi inspirált, miért kezdtél el koreografálni?

- Volt egy pillanat, mikor azt éreztem, hogy nem elég, ha mások koreográfiáját végrehajtom. Bennem rekedt valamiféle mozgás, akarat, ami megmutatkozásra várt még, ki akart törni. Gyakorlatilag erről szól a Lélek pulóver nélkül. Először a darab végét készítettem el a SzólóDuó Fesztiválra, még 2005-ben. Aztán úgy éreztem, hogy ennek még lehetne folytatása, és a folytatás a darab elejére került. Mára már nem érzem érvényesnek az előadás végét, ami a beszédképtelenséggel való küzdelemről szól, ezt a részt el is hagytam. A megfogalmazási formájával, az erővel, ami ebben a részben vibrál, az intenzitással már nem tudok azonosulni. Nem a kommunikációképtelenség problémája, inkább a tánc nyelve évült el számomra ebben a formában.

A Kártyavár című koreográfiám is saját élményből, a gyermek-szülő kapcsolatból táplálkozik. Itt Gőz Istvánnal táncolok együtt, és a verbalitás, Halasi Zoltán versei inspirálták az előadást, épp annyira, mint ahogy az előadás a verseket. Fantasztikus élmény volt, hogy az emlékeimből éjszakákon át írtam a jelenetötleteket Halasi Zoltánnak, és reggelre mindig született belőlük egy vers. 

- A Lélek pulóver nélkül című szólódért megkaptad a tánckritikusok Lábán-díját.  Az érte járó pénzből (és a MU Színház tereinek a díjjal járó szabad használatából) születhetett meg az Éjszakai műszak című darabod. Most először készítettél csoportos koreográfiát - a Közép-Európa Táncszínház fiatal táncosainak közreműködésével -, ráadásul úgy, hogy nem  táncolsz benne. Milyen munkamódszerrel dolgoztál?

- Engem a táncosok érdekeltek, és mivel a darab alaptémája az álom, így az ő álmaik is. Fontos volt számomra, hogy ne csak végrehajtók legyenek, hanem személyesen kötődjenek a darabhoz. Csigó Katalin pszichológussal elemezték álmaikat. Az álmokból, elemzésekből és az erre való asszociációkból született az előadás. A már említett közös alkotói folyamatot alkalmaztam én is a koreográfiák, jelenetek elkészítéséhez.

- Mik a terveid a jövőben? 

- Egyelőre nem érzem magam koreográfusnak, eddigi darabjaim azért születtek, mert valamit mondani szerettem volna, nem pedig azért, mert koreografálni akartam. Hogy a jövőben lesz-e mit mondanom, még nem tudom. De a táncot sem lehet örökké csinálni, még talán öt évig. Ez elég kemény élet, rengeteg bizonytalansággal.

- Akkor ezek után tisztes polgári állást vállalsz  vagy tanítasz?

- Ez egy nagy kérdés, nem én vagyok egyedül, aki ezzel küzd a szakmában... Mindenképp szeretnék a színházhoz vagy mozgáshoz kötődni a továbbiakban is, de hogy lesz-e rá lehetőségem, és hogy milyen formában, még nem tudom.

 

A beszélgetés a Tilos Rádió KULT című kulturális portréműsorában hangzott el. Az írott változatot Fehér Anna készítette. 

08. 10. 27. | Nyomtatás |