Paraván vagy művészet?

Riport a bábos osztályról

Idén kilenc hallgató végez a Színház- és Filmművészeti Egyetem bábszínész szakán Meczner János és Csizmadia Tibor osztályában. Név szerint: Bercsényi Péter, Gémes Antos, Gombai Nagy András, Fabók Mariann, Jankovics Péter, Karádi Borbála, Nagy Viktória Éva, Papp Zoltán és Vesztl Zsófia. A képzésről, az előadásaikról, valamint a bábszínház jövőjéről beszélgetett velük az egyetem padlásán Nagy Gergely Miklós.

Nagy Gergely Miklós

„Magyarországon még most is mindenki fejében az él a bábról, hogy van a Süsü, és kész. Azonban nemcsak erről van szó. Ugyanúgy, mint a többi művészeti ág, ez is sokrétű" - magyarázza Gémes Antos, amihez Fabók Mariann hozzáteszi: „A bábszínházak ma kizárólag gyerekközönséget szolgálnak ki. Ha próbálkoznak is felnőtt előadással, az rendszerint nem él meg nagy előadásszámot, hiszen a felnőttek nem néznek bábszínházat." Tömören ezekkel a szavakkal foglalható össze az osztály véleménye a hazai bábos viszonyokról.

Négyéves képzésük során egyszerre képezték őket színésznek (többen prózai színházhoz szerződnek) és bábművésznek. Az első két év során - akárcsak a színész osztályoknak - voltak színészmesterség, (ezt a két osztályfőnök vezette), mozgás, (Ladányi Andrea), beszédtechnika, (Molnár Piroska), zenés mesterség (Ács János), kreatív zenei gyakorlatok (Sáry László), illetve elméleti (Kárpáti Péter, Nánay István) óráik, melyek a Lénárt András vezette alaptantárggyal, a bábmesterség-, továbbá árnyjáték-, és vásári bábjátékórákkal párosultak.

            Az első két év során, ahogy ők mondták, „mindent nekünk kellett csinálni." Amikor etűdöket, jeleneteket próbáltak, ők készítették a zenét, a hangot, a fényt és a szöveget is. Ez a pedagógiai szemlélet elsősorban abból következett, hogy a báb olyan műfaj, ahol nagyon fontos, hogy az ember meg tudja rendezni a darabját, el tudja játszani, fel tudja építeni. Épp ezért próbáltak tanáraik globális látásmódot és rendezői affinitást is átadni nekik. A hangsúly az önállóságon volt.

            A harmadik évtől kezdve azonban már rendezőket hívtak hozzájuk azzal a céllal, hogy produkciók szülessenek. Ekkor jött létre a Mikádó Balázs Zoltán rendezésében, ami az addig tanultakhoz képest sok szempontból újdonság volt számukra. Erős vizualitás, költői képek, gyönyörű bábok. „Egy új utat nyitott meg, aminek később hasznát vettük. Megmutatta azt, amikor a forma dominál" - emlékszik vissza Bercsényi Péter. Ezt követte az Alföldi Róbert rendezte Leánder és Lenszirom, amely annyira jól sikerült, hogy Csizmadia Tibor le is hívta bérletes előadásnak Egerbe.  

            A negyedév elejét mindenki külső gyakorlaton töltötte. A visszatérés után jött az Én és a kisöcsém: az első igazi produkció díszlettel, jelmezzel. Az előadást Bezerédi Zoltán rendezte, aki „nagyon jó volt színészvezetésben; elmagyarázta, hogy egy gesztus mit jelent, mi az, amit sokat használok, pedig nem kéne, hogyan kéne bizonyos mozdulatokkal bánni... Egy tükörként működött." (Nagy Viktória)

            Arról, hogy hol lehet mindazt hasznosítani, amit ezekben az években tanultak, nincs egységes kép. Vannak biztató és kevésbé biztató jelek. A hagyományos felfogáson sokfelé lehet nyitni: „A báb ma már olyan műfaj, ami beépülhet a színházba, úgy, mint a tánc vagy a zene. Ha sok műfaj keveredik, az nagyon érdekes hatást tud kiváltani" - mondja Vesztl Zsófia. A képet tovább árnyalja Jankovics Péter: „Egyre inkább azt látom, hogy a rendezők érdeklődnek a báb, vagy a bábos megoldások iránt. És ma már a bábszínház sem az, ami régen. Az az érdekes, ha látjuk a színészt. Ekkor több titokra derül fény. Ha a bábos a paraván mögött van, ma már bújásnak tűnik."

            Az osztály többször járt külföldön, és megfordultak a 2006-os Byalistoki Fesztiválon is. Itt egy teljesen más bábkultúrával találkoztak. „Külföldön léteznek olyan bábszínházak, amelyek egyáltalán nem gyerekszínházként működnek. Ez főleg Lengyel- és Csehországra igaz." (Vesztl Zsófia) „Vannak olyan helyek is, ahol többen jelentkeznek bábszínésznek, mint rendes színésznek. Ott a bábszínháznak nagyon sok rétege van, és ezek közül csak egyik a gyereknek szóló" - fűzte hozzá Gémes Antos.

Gombai Nagy András így összegzi a gyakorlat ideje alatt szerzett tapasztalatait: „Vidéken a bábszínházak szeretnének nyitni, de ott az önkormányzatok sok mindent megszabnak, rengeteg kötelezettséget rónak rájuk, amiket teljesíteni kell: 5-6 fős társulatok 2-3 fős darabokat játszanak, szinte minden nap. Ezen felül kellene anyagiakat és energiákat áldozni a másfajta színházra."

És hogy merre tovább? Mindenki másfelé, de a szemlélet azonos. „Tapasztalataink alapján létezik egy évtizedekkel ezelőtti, de ma is működő hagyomány, és van egy hozzánk talán közelebb álló új, modernebb felfogás. Részünkről visszaélés lenne, ha ezzel nem foglalkoznánk. Olyan dolgot kaptunk a kezünkbe, amit muszáj továbbvinnünk, és meg kell mutatnunk azt az újat, amit itt tapasztaltunk. Ezt mindannyian szeretnénk, függetlenül attól, hogy épp ki merre megy" - zárta le közös beszélgetésünket Jankovics Péter.

 

Ezt követően három kérdést tettem fel az osztály tagjainak immár egyenként:

 

1. Hogyan kerültél kapcsolatba a bábszínházzal?

2. Mi a legfontosabb számodra a bábművészetben? Mi ragad meg benne?

3. Mihez kezdesz az egyetem után?

 

Bercsényi Péter

 

A szolnoki drámatagozatos gimnázium után adatrögzítőként dolgoztam, és közben szinkronizálni tanultam. Ezután kerültem a József Attila Színház stúdiójába, ahol három barátommal együtt magánúton csináltunk egy amatőr bábtársulatot. Addig eszembe sem jutott, hogy ezzel foglalkozzak. Ekkor jöttem rá, hogy nem is igazán szeretem magam mutogatni a színpadon, de ha előttem van egy báb, és az emberek azt figyelik, akkor a teher lehullik rólam. Van egy csatorna, amin keresztül kommunikálhatunk, és ez teljesen felszabadít.

            A Budapest Bábszínházban (ahova szerződök) megkaptam a Csillagfiú szerepét.  Ez egy gyerekméretű báb, a kezét a saját kezemmel fogom, és rakom jobbra-balra. Néha olyan, mintha az ikertestvérem lenne, ilyenkor figyelem a bábot, ahogy él. Ezt szeretem a legjobban: nézni, ahogy életre kell. Valószínűleg a szinkront is azért szeretem, mert bármilyen effekt rákerül a szalagra, teljesen új dolog születik belőle. És ez az, amit a bábszínházban megtaláltam: hogy bárki lehetek. Ha a hangommal és a lelkemmel le tudom követni, akkor ez határtalan élmény.

 

Fabók Mariann

 

A Nádasdy Kálmán Művészeti Iskola „színjátszósaként" került az életembe a színház. A bábjátékot a Kolibri Színház stúdiósaként szerettem meg. Végzősként hívtak Győrbe, a Vaskakas Bábszínházhoz, de épp ebben az évben vettek fel az egyetemre is.

Különleges élmény volt, mikor kesztyűs bábokkal készítettem jelenetet. Így két teljesen különböző karakter lehettem egyszerre, egy időben. Érdekes volt mindkét szerep igazát együttesen megkeresni az adott játékhelyzetben. Persze nem minden esetben kap az ember hasonló feladatot, mégis úgy érzem, a bábjáték valahogy mindig komplexebb látásmódot igényel. Alapvető varázsa pedig az, hogy a közönség - legyen fiatal vagy idős - elhiszi a játék idejére, hogy a szeme előtt mozgatott élettelen anyag élő személyiség.

Iskola után a Miskolci Nemzeti Színházhoz szerződök mint prózai színész. Az ottani ígéretes színházi munka mellett új utakat szeretnék keresni a bábban. Ezt a keresést egy egyszemélyes bábelőadással kezdeném, már a következő évben.

 

Gémes Antos

 

A gimnázium után a Kolibribe kerültem, ahol öt évig voltam. Itt először kisebb, aztán nagyobb szerepeket játszottam, itt szerettem meg a bábot. Aztán sok mindent csináltam, a baj csak az volt, hogy nem tudtam abból kitörni, hogy kis színházban játszottam főszerepet, vagy nagy színházban kicsit. Ezért felvételiztem.

            A jó bábszínházat úgy képzelem el, hogy a báb mögött van egy roppant érzékeny színész, és egy jól elmondott monológhoz hozzájön egy nagyon erős vizualitás. Ebben tud több lenni. Ráadásul a különböző technikákkal ezzel még millióképp lehet játszani. Ha mindezek találkoznak, akkor ez egyben egy képzőművészeti és színházi „orgia" tud lenni.    

               Bábszínész vagyok, mégis egy budapesti kőszínházba fogok szerződni mint prózai színész. Azért szerződök oda, hogy legyen egyfajta biztonságom, és csak olyan bábszínházi előadást csinálhassak, amiben teljes szívemmel tudok hinni. Viszonylag kevesen szerződünk bábszínházba, de ez nem azért van, mert nem szeretjük ezt a műfajt, hanem épp azért, mert annyira megszerettük. Láttuk azt, hogyan lehet ezt csinálni, és ez alá már nem szeretnénk menni. Én is szeretnék bábozni, de most nem tudnám elképzelni azt a bábszínházat, ahova leszerződnék. Egyszerűen túl magasan van a léc.

 

Gombai Nagy András

 

Egy ügyintézőképző szakközépben érettségiztem Nagykőrösön, de nem akartam vállalkozó lenni. Végül a Budapest Bábszínház stúdiójába kerültem, a bábozással is itt találkoztam először, és amikor indult az egyetemi képzés, felvételiztem.

A bábszínházban a legjobban az illúziókeltést szeretem, a trükköt. A fantáziát, hogy azt is meg lehet tenni, amit a valóságban nem. Nagyon közel áll hozzám az a színház, ami a Leanderben van. A díszlet minimális, az erdő fényekkel van megteremtve. Az árnyjáték egyszerűen varázslatos dolog. Vagy ott vannak a pantomines trükkök! Ezek mind olyanok, amivel jó értelemben „be lehet csapni az ember agyát", vagy ha úgy tetszik, el lehet vele hitetni a csodát. Azt például nem is szeretem annyira, amikor ember formájúak a bábok. Több a fantázia a tárgyjátékban, ami egy kicsit metaforikus.

Egyelőre még nincs szerződésem, de mindenképpen szeretnék olyan helyre kerülni, ahol még tanulhatok, és izgalmas produkciókban vehetek részt.

 

Jankovics Péter

 

Vendéglátói középiskolát végeztem. Ezután elmentem a Dunaújvárosi Színházhoz, ahol négy évet töltöttem el, később az Új Színházban voltam stúdiós, ahol a második évben már kilenc előadásban játszottam. 

Azt, hogy a színház csapatmunka, igazából az egyetem előtt sohasem éreztem. Hogy egy dologra kilenc ember ennyire tudjon összpontosítani, hogy egy bábot kilenc ember mozgasson úgy, hogy az egy élet legyen, hogy egy közösségben ennyire egy dologra járjon az agyunk, az önmagában nagy érték. A legjobban mégis az önálló, pálcás-vizsgát szerettem, mert ebben szembesültem leginkább saját határaimmal. Ha bábelőadásról van szó, úgy továbbra is ebben a formában vagy csak nagyon kis közösségben szeretnék dolgozni, akár rendezőként is. Most egyedül csinálom A helység kalapácsát. Ebben az izgat, hogy szinte a semmiből, néhány kacatot és textildarabot életre keltve is létrejöhetnek színházi pillanatok, és egy komplett előadás születhet.

Az egyetem után, úgy tűnik, Bodó Viktor új társulatában fogok dolgozni. Hívtak bábszínházak, de én valami mást gondolok. Rengeteg járatlan út van a bábban, amelyeket szeretnék felfedezni, mert a mai formákon egyszerűen túl kell lépni.

 

Karádi Borbála

 

A Zsámbéki Tanítóképző Főiskolán ismerkedtem meg a bábbal egy speciálkollégiumon. Ezután kerültem a Kolibri Színház stúdiójába, majd ezt követően vettek föl az egyetemre. 

A báb olyat is tud, amit az ember a saját fizikai korlátai miatt már. Egyből tótágast állni senki sem tud, a báb viszont igen. Ettől valahol emberfeletti, és épp ezért varázslatos, izgalmas, nagyon absztrakt dolgokat lehet kifejezni érzékletes, finom eszközökkel. Számomra az az igazi színházi élmény, ha a báb, a mozgás, a színész, a zene és a képzőművészet egyszerre vannak jelen a színpadon, egy koherens egységben. Ha ez létrejön, akkor ez  lesz a tökéletes művészi élmény, a színház maga. 

 A Budapest Bábszínházhoz szerződtem, ahol már át is vettem  a Szentivánéji álomból Helenát, illetve a Mackó és az állatokból a kislány szerepét és  februárban megvolt már az első bemutatóm a Csillagfiú című darabbal, amiben Galambot alakítok.  

 

Nagy Viktória Éva  

 

A debreceni Csokonai Színházban kezdtem el gyerekszínészként dolgozni, később két évig a Vojtina Bábszínház tagja voltam. Itt értek olyan élmények, amelyek végül a bábszínészet felé tereltek.

     Szerintem a bábszínház olyat tud, amire az élő színház nem képes. Ahogy a bábszínész egy tárgyat, például egy fogast úgy kelt életre, hogy arra a néző azt mondja, „ez varázslatos! El nem tudom képzelni, hogy csinálja", ezzel nem lehet versenyezni.  Jelenleg azonban a bábszínháznak még létre kell hoznia a saját önértékeit, a maga technikai hátterét, ahogy ez például a táncszínháznál megvan. Hiányolom néha, hogy nem elég fontos a technika, ami megteremtené a műfaj önállóságát. Sűrítettebbeknek lenni, kevesebb szöveget használni és több vizualitás: én erre a bábszínházra vágyom.

Az egyetem után a Pécsi Bábszínházhoz szerződőm. A terveim megvannak, sok mindent szeretnék odavinni. 

 

Papp Zoltán

 

A  Vörösmarty Gimnázium drámatagozatára jártam, majd kisebb kitérők után elvégeztem a Shakespeare Színiakadémiát is. Ezután kerültem a Stúdió „K"-ba, ahol a bábbal is megismerkedtem.

A bábszínházban a vizualitás volt az első, ami megfogott. Aztán a formával, az  anyaggal, a technikákkal  való szabad játék és az, hogy egy élettelen tárgyba életet lehelhetek. A bábszínház akár szöveg nélkül is varázslatos, lenyűgöző illúziót kelthet. Sokszor többet mondhat egy káprázatos kompozíció, mint bármely szöveg.

Még évad közben kért fel Balázs Zoltán, hogy játsszak a Leonce és Lénában, és szeptembertől a Maladype teljes jogú tagja leszek. Mindig is szerettem a kisebb társulatokat, ahol a színészek jobban egymásra vannak utalva, ahol együtt ötletelnek, együtt lélegeznek egy cél érdekében.

 

Vesztl Zsófia

 

A Színművészeti előtt bölcsészkarra jártam, magyar-angol szakra, majd egy évig a Budapest Bábszínházban voltam stúdiós.

        Nekem az együttlélegzés és a közös útkeresés jelenti a színház esszenciáját. Amikor közös ötletekből közösen találunk valamilyen utat, formát. Ennek megtanításában Lénárt András meghatározó volt. Ékes példája volt ennek, amikor egyetlen marionettet mozgattunk kilencen egy csomó zsinórral, és ez a tárgy - ha jól csináltuk - közös akaratunkból életre kelt. Ezen kívül a Balázs Zolival való munkában éreztem azt, hogy itt most minden olyan egyesül, amiért szeretek színházat csinálni. Műfajok keverednek, zenészek és bábosok egyszerre vannak színpadon, hogy együtt játsszanak. Volt egy nagyon erős jelrendszer, egy forma, amin belül az ember mégis kiteljesedhetett, ha megtalálta benne a helyét.

Nehéz kérdés, hogy azokat a dolgokat, amiket itt tanultam és szeretek, hol tudnám a legjobban érvényesíteni. Úgy érzem, leginkább egy kis alternatív társulatnál. Ősztől a KoMához „szerződöm".

 

08. 10. 27. | Nyomtatás |