Zsazsobo

A Zsámbéki-Zsótér osztályról

Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor osztálya 2004-ben kezdett a Színművészeti Egyetemen klasszikus, „prózai színész" szakon. Gyakran szokták az osztályt három névvel fémjelezve emlegetni, Bodó Viktort is odatéve a két osztályfőnök mellé, aki egyfajta tanársegéd funkciót töltött be a színészosztály életében, és vizsgaelőadásokat is rendezett az osztálynak. Az osztály honlapja (zsazsobo.googlepages.com) a zsazsobo nevet kapta három meghatározó tanáruk zsámbékizsótérbodó összemontázsolt nevéből.  Az osztályt Sebők Borbála mutatja be.

 

Többük állítása szerint végigháborúzták ezt a négy évet, és ebben nagyon elfáradtak. Az első év második félévében, amikor már konkrét darabbal foglalkoztak, a Troilus és Cressida kapcsán szinte „együtt éltek" a trójai háborúval. Első vizsgájuk, amelyet Goldoni Háborújából Zsámbéki Gábor rendezett, nagyobb nyilvánosságot kapott. A darabot második félévtől a Kamrában lehetett látni, de felléptek vele a POSZT-on, a milánói Piccolo Teatróban, és kiválasztották a 2006-os Velencei Színházi Biennálé nyitóelőadásának. Zsámbéki Gáborral készített negyedéves vizsgaelőadásuk, a Shakespeare-királydrámából összeállított Vigyétek ki az éjjelit! Is érintette a háború kérdését. Aztán jött a Zsótér Sándor rendezte háború, az Octopus (Weöres Sándor darabjából) és a mozgásos háború, Az emberiség végnapjai. A Horváth Csaba rendezte, a fizikai színház nyelvére épülő vizsgaelőadás amúgy sem áll távol az osztálytól, Ladányi Andrea kemény mozgásórái végigkísérték a tanulmányaikat.

Bodó Viktor is végigkövette az osztály négy évét, és a Sputnic Disco című előadással zárta a velük való közös munkát, amely a Platonovból kiindulva rugaszkodik el egy az osztályról szóló közösségi őrület felé, és a Színművészeti Egyetem büféjében látható.

A tizennégy fős névsor szerint a zsazsobo-osztály idén végzős tagjai: Adorjáni Bálint, Dankó István, Erdélyi Tímea, Földi Ádám, Gera Marina, Lazók Mátyás, László Attila, Mészáros Piroska, Orosz Ákos, Orth Péter, Stork Natasa, Szabó Emília, Szűcs Péter Pál, Tenki Réka. Mindegyikükkel külön beszélgettem a négy évről és a közeljövőről. Volt, akit a színművészeti öltözőjében csíptem el, előadás közben, a szabad jelenetei alatt, volt, akivel a büfében, a teraszon találkoztam, másokkal a Sirályban vagy egy külső próba-helyszínen, a Budapesti Kamaraszínházban. Nehéz volt őket becserkészni, elfoglaltak, játszanak, forgatnak, énekelnek, próbálnak. A következő három kérdésből kiindulva készültek a lejjebb olvasható mini-interjúk. A nevek melletti zárójel a születési dátumaikat jegyzi.

1. Hogyan kerültél kapcsolatba a színházzal? Mit vártál a Színművészetitől? 2. Milyen hatások értek? Mi történt veled ebben a négy évben? Melyek a legfontosabb képességek, amelyeket elsajátítottál? Hogyan változtak az elvárásaid? 3. Hogyan tovább? Hol szerettél volna játszani? És hol fogsz?

 

Szabó Emília (1986)

 

1. Miskolci vagyok, és amikor iskolás lettem, édesanyámmal minden hónap második péntekén elmentünk színházba. Nagyon szerettem ezeket a péntekeket, igazi ünnepnapok voltak számomra. Egyszerűen elvarázsolt a színház, imádtam a jellegzetes illatát, a szünetekben pedig mindig lerohantam a színpadhoz, hogy megérintsem. Hét éves koromban mondtam ki először édesanyámnak, hogy ,,anya, én színésznő leszek". Ez a vágy azóta is töretlen bennem. Hogy mit vártam az egyetemtől? Talán csodát, de azt hiszem, sokkal többet kaptam tőle. Fölnevelt.

 

2. Gimi után vettek föl, így tizennyolc évesen, életemben először elkerültem otthonról. Egy zárt, ugyanakkor nagyon tág világba csöppentem bele, amely tele volt lehetőségekkel. Nem tudom, hogy mindet kihasználtam-e. Ahhoz, hogy tovább tudjak lépni, hogy színészként és emberként is fejlődni tudjak, állandóan szembe kellett néznem önmagammal, és szinte soha nem tetszett, amit láttam. Tanáraim fegyelemre, önuralomra, figyelemre, koncentrációra, érzékenységre és nyitottságra neveltek. Az énektanárnőmmel, Vámossy Évával való munka volt nagyon meghatározó az életemben. Nem is fogom abbahagyni, mert az éneklés felszabadít és boldoggá tesz.

 

3. Az egri Gárdonyi Géza Színházhoz szerződtem. Nagyon jó szellemiségű munka folyik ott, és sok az ambiciózus fiatal. Izgatottan várom a jövő évadot.

 

Dankó István (1982)

 

1. Miskolcon voltam gimnazista, és egyszer elmentem egy meghallgatásra, ahol kiválasztottak a III. Richárdba Gloster és Edwárd, Wales hercegének szerepére. Tizennyolc éves voltam akkor, és előtte gyakorlatilag semmi közöm nem volt a színházhoz. Jogász, orvos vagy közgazdász akartam lenni. Nem volt különösebb elvárásom az egyetemmel kapcsolatban sem, láttam Zsámbéki-, Zsótér- és Bodó-előadásokat, és az érdekelt, hogy mi az, amit ők képviselnek, hogyan dolgoznak. Például Zsótér hogyan bánik a színészekkel.

 

2. Fontos volt az énektanárom: Bakó Gizella. Nem voltam soha nagyon tehetséges éneklésben, nem is szerettem. De ő nem kifejezetten éneket tanít, hanem hangképzést, valami különleges hangképzést, aminek segítségével nekem is bebizonyította, hogy van hangom, tudok énekelni.

 

3. Aláírtam már a szerződésemet: a Katonába szerettem volna menni, és oda is kerültem. Elvárásaim nincsenek, játszani szeretnék. Most kaptam lehetőséget, és örülnék, ha még ennyit kapnék.

 

Erdélyi Tímea (1983)

 

1. Gyerekkoromban sokat jártunk a szüleimmel színházba, és abban az időben még sokszor voltak színházi közvetítések is főműsoridőben a tévében. Imádtam, mert pont olyan volt, mint egy varázslat, így hát nagyon hamar lemondtam az űrkutatásról, és bár még évekig komolyan szertornáztam, semmilyen impulzus nem volt olyan erős, mint a színház, kizárólag ezt akartam csinálni. A színművészetivel kapcsolatban nem voltak konkrét elvárásaim, de tudtam, hogy ez a legmegfelelőbb közeg arra, hogy kérdéseket tehessek fel, és a válaszkeresés közben körvonalazódjon, hogy mit is jelentek én pontosan, hogyan tudok működni, tévedni vagy elbukni különböző műfajok világában. Tanulni akartam.

 

2. A legmeghatározóbb élményem az, hogy a hiányosságaimmal mindig nagyon kegyetlenül szembesítettek. De ez engem jobban is inspirál, mintha dicsérnek. Rengeteg mindent megtanultam, nem lenne elég a hely felsorolni. Tudom, hogy mik a korlátaim, mik az erősségeim, tudom, hogyan nem szeretném csinálni, és mi az, ami igazán inspirál. Nagyon szeretnék még, még és még együtt dolgozni az osztályfőnökeimmel, Horváth Csabával, és bizony nem ártana még jó néhány év kemény reggeli tréning Ladányi Andreával...

 

3. Nem tudom pontosan, hogyan tovább. Az első állomás a Szegedi Nemzeti Színház, aztán meg majd terelget a Sors. A tánc remélem mindig meghatározó helyen lesz a pályámon...és Zsótér tanár úr.

 

Adorjáni Bálint (1980)

 

1. Iskolás koromban jártam versmondó versenyekre, aztán az egyetemi évek alatt kezdtem el egy kicsit többet foglalkozni a színházzal. Pécsre jártam közgázra, és a JESZ-ben (Janus Egyetemi Színpad) játszottam, statisztáltam a Pécsi Nemzeti Színházban. Nem tudtam túl sokat arról, hogy mi folyik a színművészetin, semmilyen elvárásom nem volt. Egyszerűen elhatároztam, hogy be szeretnék kerülni, fejlődni szerettem volna, tanulni.

 

2. Minden egyes szerep és minden egyes darab egy újabb hatás, és szerencsésebb esetben új kihívás. Tanáraim: Zsámbéki, Zsótér, Bodó és Bagó Gizella tanárnő - a hangképző tanárom, aki jó ember és nagyon jó szakember - határozták meg számomra legerősebben ezt a négy évet. Fontosak voltak továbbá a mozgáskurzusok és Az emberiség végnapjai című vizsgánk, amit Horváth Csabával csináltunk. Képességek terén az énekhangom sokat fejlődött, ami a Tanárnőnek köszönhető, és tudatosabbá vált a mozgásom.

 

3. Négy színház forgott a fejemben. A Radnótiba szerződtem, ami ott van a négy között.

Lazók Mátyás (1983)

 

1. A zenén keresztül találkoztam először a színpaddal. Csellóztam, aztán énekkarba jártam, iskolai rendezvényeken játszottam az általános iskolában, aztán a szentesi drámatagozatra kerültem. Azt vártam az egyetemtől, hogy itt majd megismerem a határaimat, felnövök. Megtanulom, hogy egy mozdulat mettől meddig tart, mit jelent. Azt vártam, hogy figyeljenek rám, és én is megtanuljak figyelni másokra. És ezt meg is kaptam. Sok hibát követtem el. Nagyon link voltam, idén kezdtem el helyre állni.

 

2.  A legfontosabbak nekem a megfoghatatlan találkozások a színpadon, amikor olyan helyre érkezel el magadban és másokkal, hogy megszűnik a külvilág. A beszéddel sokáig problémám volt, de nagyon sokat tanultam Zsótértól, ebben is, és másban is. Iszonyatosan izgága vagyok, itt megtanították ezt kezelni és összpontosítani. A mozgásszínház érdekel leginkább. Horváth Csaba nagy hatással volt rám. Nála nem volt kérdés. Hittem abban, amit csinál. Nem tudtam megkérdőjelezni a gondolkodását, a munkamódszerét, a metódusát, azt, ahogyan ő akar.

 

3. Horváth Csabával szívesen dolgoznék tovább. Nincs még szerződésem egyelőre.

 

Orth Péter (1984)

 

1. A szüleim színészek, színházi büfékben, színészházakban nőttem fel. Gyerekként eljátszottam Nyilas Misit és ezen kívül több kisebb szerepet. Volt egy kitérő kamasz koromban, amikor elhatároztam, hogy sportolni akarok, és megnézem, mi van a színházon kívül. De hamar rájöttem, hogy számomra semmi. Mindenben jó voltam, de semmiben sem igazán. Mindent, amibe belefogtam, csak addig csináltam, ameddig sikerem volt benne. Nagy szerencsém volt, hogy fölvettek. Nem vártam semmi különöset. Azt tudtam, hogy ide kell járnom ahhoz, hogy színész lehessek.

 

2. Az első két év borzasztó volt. Ki akartak rúgni az első félév után, azt hitték, hogy lusta vagyok. Igen, lusta voltam, de azért, mert féltem. Eleinte sok kudarc ért. Zárkózott gyerek vagyok, és eljátszottam a kemény csávót. De ez a színpadon hamar lefoszlott, látszott, hogy játszom a szerepemet. Az osztályfőnökeim hatottak rám leginkább. Zsótér tanár úr nagyon sokat foglalkozott egyenként is az emberekkel. Zsámbéki tanár úr pedig a maga egy kicsit távolságtartóbb módján kreativitásra nevelt minket. Arra, hogy mindenkinek magának kell megtalálnia a saját útját. Mindig csak annyit mondott, mi nem jó, de arra, hogyan kellene kijavítani, nekünk kellett rájönni. Nagyon sokat tanultam ebből.

 

3. Nem tudok mondani olyan színházat, ahova letenném a voksomat. Folyton mozogni szeretnék. Új darabok, új társulat, új műfajok, nem akarok belefásulni egyetlen formába vagy színházba se. A Nemzeti Színházba szerződtem, és ennek örülök, mert ott úgy tűnik, hogy jó dolgok fognak történni.

Orosz Ákos (1985)

 

1. Hat éves koromtól jártam órákra az Aranytíz Ifjúsági Centrumba, és onnan bekerültem az Operett Színházba. Több darabban is részt vettem statisztaként, aztán később voltak nagyobb szerepeim is, de igazából nem sok. Utoljára a Kolibri Színházban játszottam egy ifjúsági darabban, aztán tizenöt évesen abbahagytam a színjátszást, amikor kinőttem ezekből a szerepekből. Engem főleg a musical érdekelt volna, mert kiskoromban is musicalekben játszottam, de prózai osztály indult. Nem tudom, hogy mit vártam az egyetemtől, nem volt túl sok elképzelésem. Nem is ismertem senkit, aki ide járt.

 

2. Az első erős dolog, ami hatott a gondolkodásomra, hogy a felvételi harmadik fordulóban kaptam egy Jason monológot Hans Harry Jan Medeájából. Ez egy nagyon indulatos monológ, és úgy képzeltem el, hogy Jasonként megfojtanám Medeát a monológ közben. Erre Zsótér tanár úr odaküldött hozzám egy lányt, aki később osztálytársam is lett: Gera Marinát, és mondta, hogy mutassam meg, hogyan csinálnám. Úgy tettem, mintha fojtogatnám, aztán elég hamar leálltam: nem ment. Rájöttem, hogy vagy tényleg megfojtom, vagy nem nyúlok hozzá. Nem tudtam a szöveg feszültségét egy „mintha cselekvéssel" kiadni magamból. Zsótér erre azt mondta, hogy jó, akkor másszak föl a falra, és odaállította Marinát a fal mellé. Elég lehetetlen feladatnak tűnt, de nem sokat gondolkoztam rajta, egyszerűen csak nekifutottam. A falnak van egy olyan előnye, hogy neki nem fáj semmi, elég magasra fel tudtam futni. Ez a fizikai akció nagyon sok feszültséget kihozott belőlem, és ezáltal hitelesen tudtam elmondani a szövegemet. Erre a munkamódszerre rá is ragadtam, folyton fizikai akciókból próbáltam beindítani a jeleneteket, aztán ez szépen átalakult. Ha az ember folyton kitalál magának valami akciót, akkor sok esetben az történhet, hogy elvonja a figyelmedet a jelenetről. Nem a partneredre, hanem a fizikai akcióból létrehozott feszültségre fogsz reagálni. Az agyat is korlátozhatja. Tavaly a Novemberi éj kapcsán fordult át bennem valami. Ehhez az is hozzá segített, hogy az azt megelőző próbafolyamat alatt (Háború) megnémultam három hétre, megműtötték a hangszálamat. Akkorát ordítottam az egyik próbán, hogy bevéreztek a hangszalagjaim. Három hétig nem beszélhettem, és ez alatt volt időm átgondolni, hogy mit csinálok rosszul. Mindent erőből és feszültségből próbáltam megoldani, ettől ment tönkre a hangom is, és ezzel veszélybe került minden, amiért addig dolgoztam. Át kellett helyeznem a hangsúlyt az érzékeimről az eszemre. A nagy fizikai akciók gátoltak ebben, elvették a figyelmemet. Nekem ez a folyamat volt a legfontosabb a színművészetin, ahogy a falra mászástól eljutottam odáig, hogy most már úgy próbálok hozzáállni egy próbafolyamathoz, hogy minél lazább és szabadabb tudjak lenni.

Szörnyű három hét volt, de nagyon hasznos, mert kénytelen voltam a beszédemmel és a légzésemmel foglalkozni, ami egy színésznél alap, és szerintem ez a mi osztályunknál egy kicsit el lett hanyagolva. Ha valami negatívat tudnék felhozni, az ez. De ez nem a beszédtanárok vagy az osztályfőnökök hibája. Túl sok feladatunk volt, és erre már nem jutott elég idő meg energia.

 

3. Nehéz erről beszélni. Jártam színházba mielőtt felvettek, de nem igazán sokat, és leginkább zenés darabokat néztem, aztán az egyetemen végképp nem volt időnk színházba menni. Most a Bárkán próbálok a Maladype társulattal, ahova le is fogok szerződni. Nagyon szeretek ott dolgozni. Ide lyukadtam ki végül a musicalektől.

Mészáros Piroska (1985)

 

1. 1999 nyarán alakult egy társulat a Rádió Gyerekstúdiójának régi tagjaiból, ahol én is tanultam. Ez volt a 13-as Stúdió. 2000-ben csatlakoztam hozzájuk. A főiskoláig ők jelentették számomra a színházat. Mikor felvettek, vakon bíztam a főiskola rendszerében, tanáraimban, osztálytársaimban. Hittem, hogy ez nekem jó lesz.

 

2. Abban reménykedtem, amikor idejöttem, hogy közelebb visz ahhoz, hogy színész lehessek, de azt, hogy ezt hogy érik el, nem tudtam. Ennek egy fajtájával találkoztam, azzal, hogy Zsámbéki és Zsótér hogyan csinálják ezt - külön-külön, és mégis együtt. Az első év az ismerkedésről szólt. A második évünk volt a legintenzívebb, és akkor volt leginkább egyben az osztály. Harmadikban, amikor elkezdtünk egész darabokat csinálni, megindult a  szétbomlás. Persze ennek így kell lennie. Először összesűrűsödik, aztán megkeményedik és széttöredezik, mint a jég.

 

3. Hazudnék, ha azt mondanám, nem volt olyan hely, ahova menni szerettem volna, de tudtam, ez nem fog sikerülni. Bíztam benne, hogy valami történni fog, de elképzelések nélkül vártam a lehetőségeket; végül egy teljesen kiszámíthatatlan dolog történt: Nemzeti Színház. Remélem, ott megtalálnak azok, akiket keresek.

 

László Attila (1985)

 

1. Gyerekkorom óta vonzódtam a színház és a színészet iránt, csak bizonyos kerülőutakon találtam meg. Piciként elkezdtem verseket mondani kisebb-nagyobb rendezvényeken. Sportoltam emellett. Énekhangom nem volt, illetve sokáig azt hitték, hogy nincs, aztán lett. A Vörösmarty Gimnázium drámatagozatára mentem. Már általános iskolában is nagyon rosszul tanultam, kettes voltam matekból, kémiából és fizikából. A Vörösmartyban még jobban elkanászodtam, egy idő után már színész se akartam lenni, leadtam a drámatagozatot, nem érdekelt semmi. Aztán megbuktam, öt évig jártam gimnáziumba, nyolcszor buktam egyébként. Amikor évismétlésre buktam, lekerültem Perényi Balázs osztályába, ő nagyon jó emberismerő és kiváló szakember, és valamit meglátott bennem. Elsőre felvettek a színművészetire.

 

2. A főiskola a folyamat miatt fontos. Ha itt olyan tanárok kezébe kerül az ember, mint Zsótér és Zsámbéki, akkor nagy változásokon megy keresztül, mind testileg, mind szellemileg. Eléggé zavaros srác vagyok, akit az érzelmei irányítanak. A főiskola iszonyú küzdelem volt. Koncentrációs problémáim voltak: koordinálatlan mozgás, koordinálatlan beszéd, a hangom össze-vissza csúszkált. Zsótér Sándor volt rám leginkább hatással ezeknek a leküzdésében, de Zsámbéki is ugyanúgy, mert nála még finomabban kell használni azokat az eszközöket, amelyek összefognak anélkül, hogy átemelné formalista színházba.

 

3. Nem volt gyakorlati helyem, Zsámbéki kisegített azzal, hogy a Katonában biztosított nekem gyakorlatot. De igazából nem volt olyan színház, ahova szerettem volna menni, a Krétakört leszámítva, de oda lehetetlen bekerülni. Az egyik vizsgaelőadásunkban a Vigyétek ki az éjjelit-ben elég jó szerepeket kaptam, és szerintem Zsámbéki szereposztásának köszönhetem, hogy többen felfigyeltek rám. Egerből és rá egy hétre a Nemzeti Színházból is kaptam ajánlatot, ez utóbbi mellett döntöttem.

 

Szűcs Péter Pál (1981)

 

1. A Kolibri Fészekben, a Harlekin gyermekszínházban, egy évig az Ascher Oscar színpadon és három évig a Budapesti Operettszínházban voltam. Érettségi után folyamatosan próbálkoztam a főiskolával, ötödjére vettek fel. Még a gimnáziumban elvégeztem egy szinkronszínész tanfolyamot. Aztán a Duna tévében voltam egy évig műsorvezető. Emellett tánc és zene, főleg gitár. Tele voltam reményekkel a színművészetivel kapcsolatban. Úgy mentem oda, hogy szedjenek szét munkákkal. Csalódtam. Elsőben nagyon nem találtam a helyem, nem tudtam megmutatni magam, nem értettem egyet Zsótér Sándor agyával, féltem Bodó Viktortól és Zsámbéki Gábortól. Első félévben nagyon rezgett a léc. Második félévben összeszedtem magam, amit csak lehetett, bevállaltam. Aztán kezdtem Zsótért megérteni, és másodikra teljesen összeértünk gondolkodásban.

 

2. A legnagyobb tanulság a színművészetin nekem az, hogy nagyon sok dologban hittem, bíztam, sok mindent csináltam, amiről azt gondoltam, hogy van jövője, vagy van értelme. Minimálisra csökkent ezek száma most így négy év után. Három ujjamon meg tudom számolni azokat az embereket, akikben bízom még. Lehetett volna jobb, ha mások a körülmények. Embertelenül éjszakáztattak minket. Mi értelme annak, ha nem teljesíthető az adott program?

Amiből én profitáltam, az Zsótér Sándor beszédcentrikus színháza. Szerintem ennek mindenhol alapnak kellene lennie. Bodó Viktor rendezői mentalitásában pedig az tetszik, hogy nincs baj, ha nincs kész az előadás premier előtt egy nappal, még akkor is meg lehet oldani. Zsámbéki Gábor egy teljesen új utat indított el az életemben. A kezembe adott egy könyvet: Avvakum protopópa önéletírása. Azt a feladatot kaptam, hogy az 1600-as években élt orosz szerzetes, Avvakum megrendítő írását színpadra vigyem, dramatizáljam. Így elkezdtem monodrámát és színdarabot írni.

 

3. Úgy történt, hogy partizánakcióval, másfél hét éjszakázással létrehoztunk egy előadást: a Pilonont, Kiss Marci darabját, aki dramaturg szakos hallgató az egyetemen. Olyan sikeres lett az előadás, hogy a POSZT-on első helyezést nyert kortárs dráma kategóriában, és befogadta a Budapesti Kamaraszínház. Ennek kapcsán is kerültem ide gyakorlatra, és nem is akarok máshova menni. Itt jól érzem magam, az egyetemen nem éreztem jól magam. Onnan menekültem.

Földi Ádám (1979)

 

1. Egy évet jártam Szegedre, földrajz szakra, ott ismerkedtem meg Formanek Csabáékkal, akikkel aztán csináltunk egy amatőr csapatot, a Radikális Szabadidőszínházat. Valahogy szépen jött egyik lépés a másik után. Lassan letisztázódott, hogy a színház az egyetlen dolog, ami hosszú távon és igazán érdekel.

 

2. Egy álomban töltöttem el ezt a négy évet. Nem bírom a hat órás alvásokat. A mozgásban, a prózában és az énekben is találtam valamit, ami engem érdekel. Nincsen énekes hangom, mindig izgulok, ha énekkel kell kiállni. El nem tudtam volna képzelni ilyesmit négy évvel ezelőtt, erre például jó volt az egyetem.

 

3. A Nemzetibe megyek ötödmagammal. Az év elején még úgy gondolkodtam, hogy nem akarok kőszínházba menni, hanem meg kell keresnem azokat az embereket, független társulatokat, akikkel együtt tudok dolgozni. Aztán Alföldi megkeresett minket, és olyan neveket sorolt, hogy azt éreztem, ha van a kőszínháznak levegője, akkor lehet, hogy itt most lesz - Zsótér, Mundruczó fognak ott rendezni, amire azt mondja az ember, hogy igen, ez érdekel.

 

Stork Natasa (1984)

 

1. Nem mindig tudod hova mész, míg oda nem értél.

Rengeteg filmet néztem, élő és létező művészeti ágat láttam benne. A színház a maga tiszavirág életű egyedeivel egy veszélyeztetettebb faj. És tényleg, egy-két előadásra emlékszem csak, ami tetszett gimnazista koromban. Bodó Attackja például nagyon más volt, mint amit addig képzeltem a színházról. Működött. És ez bátorító volt. Meg aztán ez tűnt számomra az egyik legkalandosabb helynek, ahová jelentkezni lehetett. A francia idegenlégió lett volna a másik. És voltam az apácáknál is. Három évet. Szóval ez ilyen jó kockáztatós vállalkozásnak tűnt. Veszíthetsz is, gondoltam, de lehet nagyon nagy szerencséd. És másnap akár az ellenkezője. És néha a kettő egy időben. Tele van lappangó lehetőségekkel, és tőled függ, hogy mivel mit kezdesz. Ezt szeretem. Ahhoz mindenesetre nálam ügyesebbnek kell lenni, hogy itt el tudj bújni, hogy megússz olyasmiket, amiket jó megélni. Ez vonzott.

 

2. Az ember elszigetelt, sehol sincs elég ideje ahhoz, hogy teljesen megbarátkozzon a környezetével. De nincs ezzel semmi baj. A találkozások voltak számomra fontosak. Zsótér Sándor, Monori Lili (őt a színházi gyakorlat alatt ismertem meg). A munka Mundruczó Kornéllal vagy Bodó Viktorral is nagyon sokat jelentett. Őrjítő látni, ahogy gondolkoznak, és aztán keresni, hogy ehhez hogyan tudsz a magad módján kapcsolódni. Nagyon élvezem. Horváth Csabában annyi volt a türelem, hogy mikor én már elveszítettem magammal szemben, az övéből még jutott. Elképesztő figyelme van. És persze ott vannak a találkozások szerepekkel is. Tanul az ember a figuráktól, amiket eljátszik. Saját életed újraértelmezésére késztet. Ha nem így van, az gyanús. Nem jött létre a kapcsolat, ha nem lettem kicsit más általa. Ott van például a Kaukázusi krétakörből Gruse, aki együgyű lány. Ez nem azt jelenti, hogy buta, hanem, hogy egy ügye van. Ösztönösen jól fókuszált a figyelme, és így véghezviszi a lehetetlent.

 

3. Az énekesek, de gyakran a táncosok is egészen pályájuk végéig a mestereik mellett maradnak. Sajnos a színészekkel más a helyzet. Ha szerencsés vagy, van munkád, szereted, amit csinálsz, és meg is fizetik. De többé nincs melletted senki, aki segít megtalálni azt, ami már nehezen jön. Dolgozol magadon, de nincs aki továbblök, ha elakadsz, vagy terelget, ha rossz irányba mész, aki az ismeretlen felé vezet. Nem lesz ott senki, mikor egy rúgásra van csak szükséged. Ez szomorú, és hát látszik is a színházon. Kivétel persze erősíti a szabályt.

A Nemzeti Színházhoz szerződöm, és most például nagyon szerencsésnek érzem magam, és vesztesnek egyszerre. Mint egy hű kutya, aki négy év után gazdát cserél. Már őrzi az új házat, de néha még nyüszít.

Tenki Réka (1986)

 

1. Édesapám és a nagybátyám is színházban dolgoznak, édesapám kellékes és grafikus, régebben pedig fénytechnikus volt. Gyerekkoromban mellette töltöttem a délutánokat. Nem igazán fordult meg a fejemben, hogy színésznő legyek, de mivel kiskorom óta végigkísért ez a világ, ezért ott éreztem jól magamat, és ebben szerettem volna megtalálni a helyemet. Ezért jöttem el felvételizni, és szerencsésen alakult a helyzetem.

 

2. Egészen másképp képzeltem el az egyetemet. Korábban elég volt az ösztöneimre hagyatkoznom, de az egyetem és tanáraim tudatosságra sarkalltak, így kétszer annyira nehéz volt elsajátítani bármit is, mindent újra kellett tanulnom. Mintha újra kellett volna kezdenem járni, beszélni, énekelni. Ez sokat kivesz az emberből. Első évben kiradíroztak belőlünk mindent, nyáron azt éreztem, hogy fogalmam sincs, ki vagyok, és a második évet hogy fogom végigcsinálni. Aztán kezdtem észrevenni, hogy belül építkezek. Zsámbéki Gábortól és Zsótér Sándortól egy életre szóló leckét kaptam. Nemcsak embernek kell megmaradnom, hanem értékesen kihasználni minden pillanatot, gondolkodva és jól érezve magam. Az osztályfőnökeim felé való hitem egy pillanatig sem ingott meg. Ha valamiről pedig más volt a személyes véleményem, azt mindig megoszthatom velük.

 

3. Nem volt különösebb elképzelésem, hogy hova mennék szívesen. Az egyetem alatt nagyon ritkán tudtunk színházba járni, és akkor is inkább olyan előadásokat néztünk meg, amelyeket az osztályfőnökeink rendeztek. Nagyon keveset tudok a színházakról, azt éreztem, hogy szívesen tanulnék bárhol. Ráadásul látva a tavaly végzett osztályok példáját, úgy voltam vele, hogy örülhetek, ha egyáltalán hívnak valahova. A Katona József Színházba szerződtem.

Gera Marina (1984)

1. Mindig is színész akartam lenni, sosem gondolkodtam  azon, hogy mást is csinálhatnék. Szegeden születtem, a Szegedi Nemzeti Színházban gyerekként játszottam, aztán a gimnáziumot a budapesti Vörösmarty Mihály Gimnázium dráma tagozatán végeztem. Az igazság az, hogy nagyon szerettem volna Zsámbéki-tanítvány lenni, ezért amikor megtudtam, hogy ő indít osztályt Zsótér Sándorral, aki számomra a másik nagy példakép volt, azt gondoltam, ebbe az osztályba kell járnom. Szerencsém volt, mert akkor ott ők is ugyanezt gondolták.

 

2.  Az egyetem számomra a találkozásokról szólt. Nemcsak a tanáraimra gondolok, hanem az osztálytársakra, iskolatársakra is. Zsámbéki tanár úr mondta azt még az elején, hogy mindenkitől szedjünk el mindent, amit csak lehet. Most, hogy külső munkákban is részt vettem, tapasztaltam, milyen ezen a „védett" közegen kívül dolgozni, és azt is, hogy nem mindenki így áll hozzá a munkához. Zsótér tanár úr szokta mondani, hogy jó lenne, ha mindig úgy játszanánk, hogy közben nem feledkeznénk meg arról, amit más területen megtanultunk. Furcsa lesz nélkülük továbbmenni. Vágytam mesterekre a főiskola előtt, és most nem szeretném teljesen elengedni a kezüket...

 

3. Bodó Viktor társulatában folytatom a munkát, így kicsit olyan, mintha haza mennék. Meghatározó volt a vele való találkozásom is, és nagyon bízom a közös munkában. Mindig is szerettem volna egy alakuló csapat részese lenni, és a Szputnyik Hajózási Társaság éppen felszállás előtt áll.

Sebők Borbála
08. 10. 25. | Nyomtatás |