Mi a jövőnk?

Beszélgetés Réthly Attilával

Réthly Attila (1971) 2000-ben szerzett rendezői diplomát Székely Gábor osztályában. Még főiskolásként rendezte Kaposvárott a Balta a fülbe című előadást, ahová 2000-ben le is szerződött. Közben dolgozott a Vígszínházban, az Új Színházban, rendezett Thessalonikiben - a Görög Nemzeti Színházban -, dolgozott a stuttgarti és az athéni színiakadémián, a kaposvári színészegyetem adjunktusa. Idén a Szabadaz Á című előadása bekerült a POSZT versenyprogramjába. Ugyanakkor figyelmet keltett pályázata is, amelyet a kecskeméti színház igazgatói székéért adott be. A rendezővel Sándor L. István beszélgetett.

Sándor L. István

 

 

Kétszer nem lehet forradalmat csinálni

 

 

- A Vidéki Színházak Találkozóján a kaposvári színház az általad rendezett Karnebállal vett részt. A  ti vendégszereplésetek előtti napon a szolnoki Szigligeti Színház játszotta A fekete szárú cseresznyét, az új igazgató, Balázs Péter rendezésében. Az előadás a szolnoki színház ünneplésévé változott, előtte állófogadás volt, a végén díjkiosztás, összességben hatalmas siker. Azt gondolná az ember, hogy három nappal az után, hogy a kaposvári önkormányzat a kívülről érkező Schwajda Györgyöt választotta a színház igazgatójának, a budapesti vendégjátékotok alkalmat teremt a szimpatizánsok számára, hogy kiálljanak a kaposvári társulat eddigi értékei mellett.

- Semmi ilyesmi nem történt. Nyilván jól esett volna, ha érzékeljük azt a kíváncsiságot, amiből kitetszik, hogy átérzi a közönségünk (és a szakma egy része is) a helyzetünket. Merthogy a mindennapjainkból most kihagyhatatlan az a kétség, hogy miképp folytatódhat a történetünk Kaposvárott. És nem csak Kaposvárott. Balázs Pétert említve utaltál a tavalyi szolnoki igazgatóválasztásra, illetve az akörüli botrányokra, de említhetnénk más városok hasonló történeteit is. Schwajda György kaposvári igazgatóvá választása után megtartott budapesti vendégjátékunk mégsem változott át a társulat melletti kiállássá. De ezt mi nem is vártuk. És eszünkbe sem jutott rászervezni sem. Szerintem már elmúltak azok a pillanatok, amikor ennek létjogosultsága volt. Az egy évvel ezelőtti nagy őrületből, ami Mohácsi 56-os darabja, illetve annak betiltási kísérlete generált, az derült ki, hogy fel tudjuk magunkra hívni a figyelmet, illetve arra, hogy nem jó irányba mennek a dolgok Kaposvárott. Akkor úgy adódott, hogy ezt meg lehetett tenni. De ennek csak annyi volt az eredménye, hogy egy évvel elodázta a fenntartó a döntést.

- Ebben az évben viszont nem történt semmi. Csendes hallgatással vette mindenki tudomásul, hogy mi fog történni Kaposvárott.

- Kétszer nem lehet forradalmat csinálni. Tavaly sikerült mindent megmozgatni, amit meg lehetett, ezt nem lehet lekopírozni. Amikor kiderült, hogy Znamenák István igazgatói kinevezése csak egy évre szól, akkor mindenki sejtette, hogy ezzel valami lassú méreg beadása történt meg, ami majd szép lassan elaltatja az igazgatóváltással kapcsolatos ellenállásokat és indulatokat. Mindez összefügg azzal, hogy borzalmasan fásult a szakma, legalábbis annak kvalifikáltabb, művészileg jelentősebb harmada. Egy másik harmada viszont rettentően cinikussá vált. A maradék harmad viszont - ha már így kiporciózzuk - igencsak immunissá vált azzal szemben, ami körülöttünk történik. Bár a kecskeméti pályázatom kapcsán egy pillanatra azt tapasztaltam, hogy vannak még naiv remények, hogy a szakmaiság prioritást élvezhet egy igazgatói pályázat elbírálása során. De annyira csalódott a szakmánk, hogy a többség már semmi aggályosat nem látott abban, hogy Cseke Pétert választották igazgatónak.

 


Fotó: Dusa Gábor

Belülről látni a dolgot

- Azaz bejött a papírforma.

- Ez okozta a kisebb zűrzavart. Ez keltett kisebb bizonytalanságot atekintetben, hogy mi is történik mostanság a színházakkal. Mert ha véletlenül a mi pályázatunk győz, akkor most arról kellene beszélnünk, hogy mégiscsak vannak helyzetek. Hogy a szakmai megközelítés még fontos lehet. Hogy rajtunk is múlhat, hogy mi történik a színházakkal. Ha nem azt éreznénk, hogy széllel szemben pisálunk, akkor lehet, hogy azoknak a kollégáimnak is lenne kedvük pályázni, akiknek most színházakat kellene vezetniük. Akkor nem törődnének bele a jelenlegi helyzetbe. Akkor a potens emberek, akiknek tehetségük és energiájuk volna arra, hogy minőséget hozzanak létre, úgy gondolnák, hogy érdemes köveket megmozgatni számukra fontos ügyekért. Ha nyer a pályázatunk, akkor egyfajta belefáradásra, elfásulásra, erőtlenségre is felhívhattuk volna a figyelmet.

- Mármint a kollégáid, a tehetséges pályatársaid figyelmét?

- Igen. A kecskeméti pályázatról nemcsak a pletykák, hanem konkrét üzenetek és telefonok is le akartak beszélni. Arról beszélt mindenki, hogy a második körben biztosan Bereményi Gézáé a színház. Ez már eldőlt azelőtt, hogy ismét kiírták volna a pályázatot. Abban a pillanatban, hogy beadtuk a pályázatunkat, és elkezdtük belülről látni a dolgot, kiderült, hogy ez nem így van. Tehát föl kellett fognunk és át kellett gondolnunk, hogy tulajdonképpen kik a versenytársaink.

- Hogyan?

- Egy ilyen helyzetben, miután az ember megírta a pályázatát, azt megpróbálja képviselni is. Ezért rengeteg olyan emberrel találkozik, aki döntési helyzetben van. Ők nagyon sokféle módon gondolkodnak. És kívülről másképp értékelik a mi munkánkat, mást látnak benne fontosnak, máshogy minősítik az életünket, mint ahogy mi látjuk. Ha csak egy konkrét színházi előadásra gondolunk, akkor is bonyolult dolog, hogy kinek mi tetszik. De egy vidéki önkormányzat esetében sajnos nemcsak ízlésről, hanem világszemléletről is szó van. Az ember tehát elkezd beszélgetni, mert tudja, hogy egy ilyen versenyhelyzetben fontos megismerni azokat, akik majd a pályázatát elolvassák, elbírálják, döntenek róla. A lehető legtöbb alkalmat igyekszik megragadni, hogy minél több politikussal találkozzon, hogy a pályázatának egyfajta arcot adjon. Már az első pillanatban, amikor elkezdődtek ezek a beszélgetések, kiderült hogy a polgármester a színház élére egy dinamikus, energikus, szakmailag hiteles vezetőt képzel el. Bereményi Géza nem tett rá ilyen benyomást, és nem azt mérlegelte, hogy azok a filmek és darabok, azok a színházi ügyek, amelyek Bereményi mögött állnak, mennyit érnek. A másik, amit meg lehetett tudni az első pillanatban, hogy Cseke Péter első körös pályázata felbosszantotta a kecskeméti vezetést, ezt méltatlannak tartották hozzá is meg a városhoz is. A polgármester azt mondta, hogy bár Cseke Péternek a frakción belül erős a támogatottsága, de ő (mivel Cseke csak az üres névjegyét küldte be az első körben) leginkább azt tudja elképzelni, hogy azok közül választanak igazgatót Kecskeméten, akik az első körben nem pályáztak. Hiszen ő úgy látja, hogy az első körös pályázatok nem feleltek meg a közgyűlés elvárásainak.

- Akkor hogyan lett mégis Cseke Péter az igazgató?

- A kecskeméti polgármester 44 éves, rendkívül ambiciózus, felkészült, okos, nyelveket beszélő, megnyerő modorú és stílusú pacák, aki az orvosegyetem után közgazdász és jogász diplomát is szerzett. Tudja, hogy mit akar. És azt feltételezem, hogy most, hogy Cseke lett mégis a direktor, még mindig tudja, hogy mit akar. De ennek már kevés köze van a színházhoz. A polgármester úr ugyanis azt is nyilvánvalóvá tette a beszélgetésünk alatt, tudva azt, hogy a frakció rendkívül megosztott, és vannak, akik bennünket támogatnak, hogy mivel ő maga nem ért a színházhoz, ezt a döntést rá fogja bízni a hozzáértőkre, vagyis ő nem fog rájuk nyomást gyakorolni, még akkor sem, ha ezt meg is tehetné, hiszen erre számtalan példát lát.

Kutyakomédiában?

- Mire utalt ezzel?

- Például arra, ahogy szerinte a Nemzeti Színház igazgatói pályázatának elbírálása történt. A polgármester nekem úgy fogalmazott, hogy azután, ahogy Alföldi Róbert megkapta a posztot, ő maga is feljogosítva érzi magát, hogy bárkit beleültessen az igazgatói székbe, még ha a hajánál fogva is rángatja őt elő a mocsárból. Ezt ő zokszó nélkül megteheti. Neki erre nemcsak törvény adta lehetősége van, hanem Alföldi kinevezése nyomán feljogosítva is érzi erre magát. Hogy lehet ezzel szemben érvelni? Mert abban természetesen igaza van, hogy valóban lehetne sorolni a példákat mindkét oldalon (ebben a romboló politikai dualizmusban), hogy milyen otromba módon működik a pályázati rendszer, hogy mennyire nem a szakmaiság az elsődleges szempont, hogy hányféle egyéb megfontolás működik. És mivel mind a két oldal sorolni tudja azokat az esteket, amikor szerintük arra méltatlanok kerültek pozícióba, az a benyomásom, hogy innentől kezdve morálisan fel is mentik magukat a politikusok saját döntéseik felelőssége alól.

- Tehát egyáltalán nem a színház a fontos.

- Az a legfurcsább, hogy ennek ellenére nemcsak a polgármester részéről, hanem más helyi potentátok részéről is azt érzékeltem, hogy fontos számukra a színházuk. Azt szeretnék, hogy minőségi döntés szülessen. Hogy a teátrum ne essen vissza esetleg évtizedeket (mint ahogy ez most véleményem szerint mégis csak megtörténik), hogy lehessen folytatni azt a munkát, amit Bodolay elkezdett, amiről egyébként elég sokan azt gondolták, hogy fontos és jó. Mert lehet Géza színházát bírálni, de az ő működése alatt mégis csak visszakerült a kecskeméti színház az ország színházi térképére: voltak sikereik, beszélt róluk a szakma. És ha már Bodolay személye nem népszerű, ha változást akar a közgyűlés az igazgatói poszton, a legtöbben azt szerették volna, hogy magában a társulatban, illetve az ott folyó munkában ne történjen olyan törés, amely minőségi romláshoz vezethet.

- A végeredmény ismeretében ez elég furcsán hangzik.

- Tudom. Nekem is van a történtekről egy olyan keserű olvasatom, hogy mindvégig kutyakomédiában vettem részt, 37 éves létemre naivan. De ez nagyon keserű olvasat, és mindent leszámítva mégsem nagyon találok a történeten belül erre igazolást. Benne vagyok, innen minden másképp néz ki.

 

Ambíciók és kétségek

- Egyáltalán hogy jutott eszedbe, hogy megpályázz egy igazgatói széket? Hogy beszállj ebbe a kutyakomédiába, aminek mostanában tűnnek az igazgatói pályázatok.

- 1998-ban kerültem Kaposvárra, még főiskolás voltam, akkor rendeztem a Baltát, azóta tulajdonképpen ott vagyok. Ez kezdetben számomra sokáig nem jelentett olyan erős jelenlétet, mint  azoknak a színész kollégáimnak, akik délelőtt próbálnak, este játszanak, és egy pillanatra sem lépnek ki az őrlő malomból. Az évi egy, esetleg két rendezés mellett mások produkcióinak főpróbahetén és bemutatóján voltam jelen. Tehát nem voltam ott nap mint nap, de valahova mégis tartoztam, miközben valamelyest a kaposvári mivoltunkra való rálátásom is megmaradt. Az elmúlt másfél-két évben ezen a viszonyon tudatosan változtatni akartam. Minden pillanatban jelen akartam lenni, hogy tisztába kerüljek önmagammal, hogy rájöjjek, mit jelent nekem Kaposvár, ezért az átmeneti szolgálati lakásból kilépve házat béreltem, és családomat is Kaposvárra költöztettem. Arra jutottam, hogy ez alatt a tíz év alatt, amit lehetett, Kaposvárott megtanultam. És 37 évesen eljött az idő, hogy megpróbáljam megfogalmazni, hogy ezekkel a tapasztalatokkal együtt mit gondolok másképp a színházról, hogy vezetőként milyen irányba vinnék egy társulatot.  Ehhez az erős személyes ambícióhoz az a kétség is csatlakozott, hogy nem tudhatom, hogyan folytatódhat ugyanott a szakmai sorsom. Hiszen júliustól már nem Znamenák István fogja igazgatni a kaposvári színházat, hanem Schwajda György. Egyelőre nem tudjuk felmérni, hogy ez mit jelent. De azt sejtjük, hogy nyilván valami mást. És ez a más már soha nem lehet ugyanaz, mint ami miatt az ember tíz évet Kaposvárott töltött. Tehát valami meg fog változni, és ebben a változásban saját magamat is meg kell próbálnom megértenem. Ennek megfogalmazására is lehetőséget ad egy igazgatói pályázat...

- Az előbb erős személyes ambíciókat is említettél.

- Ez az erős motiváció - korábban is utaltam rá, és lehet, hogy emelkedetten hangzik - egyfajta felelősségtudat. Ami arról szól, hogy rajtunk is múlik, hogy azt a generációt, amihez én is tartozom, hogyan ítélik meg majd később. Hogy miképp tudunk majd elszámolni mindazzal az örökséggel, amit kaptunk. Hogy a hivatásunkkal együtt járó felelősségérzetből fakadóan merre tartunk, hová merünk lépni. Mindez összefügg azzal a kérdéssel is, hogy mi az oka annak, ami mostanában sorozatban megtörténik a színházakkal.

 

 


 

Összetartozás és féltékenység

- Örökségről beszélsz, és többes számot használsz. Ezzel valamiféle közösségvállalásra utalsz?

- Az alapokat Székely Gábortól kaptam. Az ízlésemet, a világszemléletemet szintén a vele együtt eltöltött évek formálták, illetve ehhez a színházi gondolkodásmódhoz tartozó mesterek: Ascher, Zsámbéki, Babarczy, aki tíz évig az igazgatóm volt. Mondhatnám még Marton Lászlót is, akitől kezdetben sok biztatást kaptam, de nagyjából így határolható be, hogy ízlésemben, illetve színházi szemléletemben hova tartozónak is gondolom saját magamat. De említhetném Novák Esztert, Bagossy Lacit, Simon Balázst, a többieket is az osztályukból. De sorolhatnám a saját osztályom tagjait is, Schilling Árpádot, Rusznyák Gábort, Forgách Pétert, vagy Mohácsit, Keszéget, vagy kicsit távolabbra lépve Bodót, Pintért, Vajdait. Innentől kezdve hatványozódik a névsor, mert említhetném azoknak a társulatoknak a színészeit is, akik ezek körül az emberek körül mozognak, akiket én is szívesebben nézek, mint más színházak színészeit. Úgy érzem, hogy mi alapvetően hasonlóképp gondolkodunk. Lehet, hogy másképp beszélünk róla, lehet, hogy másképpen is csináljuk - ettől gazdag és színes a mi színházunk -, de tagadhatatlanul valamifajta közös gyökérzet van a talpunk alatt. Ha fontos szakmai kérdések merülnek fel, ha éles helyzetekben, vitákban kell megnyilvánulnunk, akkor azt érzékelem, hogy hasonló tőről fakadó gondolatokat fogalmazunk meg. Mégis számtalanszor előfordul, hogy még az azonos gondolkodású emberekben is valamifajta féltékenység érzékelhető egymás iránt.

- Miért?

- Mert kevés a munka. A kultúrából vonul ki az állam, a magánszférát viszont még nem sikerült megszólítani. Egyre fogy a pénz, a színházak létbizonytalanságban élnek, a színészek nagy része elfogadhatalan minőségű életre kényszerül, mert ezen a pályán nem lehet igazából megélni. Aki komolyan gondolja azt, amit csinál, és odaadja magát a hivatásának, az elég sok mindenről kénytelen lemondani. A pályájukat kezdő diplomás színészek sokszor nem is tudnak színházaknál elhelyezkedni. Ezért vált nagyon fontossá, hogy ki milyen pozícióba jutott, vezet-e valamiféle projektet, esetleg egy egész színházat, ahol is másoknak munkát adhat. Ezek a problémák mára kiélezett kérdésekké váltak, kiszolgáltatott helyzeteket teremtenek. Emiatt jóval érzékenyebbek lettünk, és ha ez elhatalmasodik rajtunk - sokszor ezt tapasztalom -, akkor  sértettség születik belőle. Vagy bezárkózottság, ami szintén borzasztóan nagy gondot okoz a kommunikációban. Mindez erőtlenné teszi a generációnkat.

Erőtlen nemzedék?

- És valóban erőtlenek vagytok?

- Én erős rendezői generációnak érzem magunkat, akik nem kaptak annyi lehetőséget, amennyit kaphattak volna, illetve azt is mondhatom, hogy nem voltunk elég bátrak ahhoz, hogy szembe merjünk menni a viszonyokkal, és akár ököllel is kiküzdjük a lehetőséget, hogy labdába rúghassunk. Az a baj, hogy mára elhittük, hogy már nincs mit csinálnunk, és a mostani helyzetbe bele kell törődnünk. Hogy ami a színházakkal történik, az a legkevésbé sem rajtunk múlik. Pedig most múlik csak igazán rajtunk. Mert most még talán lehet valamit tenni. De ha sokáig habozunk, akkor már tényleg nem nagyon lesz mit csinálni.

- Konkrétan mire gondolsz?

- Például arra, hogy azoknak, akiknek az elmúlt három évtizedben sikerült újrateremteni és megóvni a magyar színjátszás értékeit, már rég át kellett volna adniuk a stafétabotot az utánuk következő nemzedékeknek. De ez máig nem történt meg. Ennek rendkívül káros következményei vannak, miközben természetesen nagyon érzékeny dologról van szó, mert ha valaki valóban jelentős színházi értékeket teremtett, az azt gondolhatja némi joggal, hogy a saját személye az egyedüli garanciája az adott színházi műhely létezésének. De ez akár a visszájára is fordulhat. Egyrészt mert hosszú távon nem ésszerű elhitetni ezt a fenntartókkal, másrészről pedig igazságtalan és hazug képet fest az adott színházról. Például abban, hogy Kaposvárott idáig jutottak a dolgok, úgy érzem, nagyon nagy felelőssége van Babarczynak is, aki vitathatatlanul az egyik legnagyobb formátumú színházvezető volt Magyarországon. De most már megszakadhatunk, belerokkanthatunk az erőfeszítésbe, nem tudjuk megőrizni azt a szellemiséget, ami az elmúlt harminc évben a kaposvári színházat jellemezte. Mert Babarczynak jóval korábban meg kellett volna értenie, hogy át kell adni a vezetést egy másik generációnak, és a háttérből segítenie a társulat, illetve az általa használt színházi nyelv átalakulását. És közben természetesen vigyázni rá, hogy mindez ne a széthullás, hanem a megújulás felé vezessen.  De a színházi mogulok a mai napig nem eresztik ki a kezükből a hatalmat. Az én generációmnak, illetve a pár évvel előttünk haladóknak viszont az a felelőssége, hogy nem mertük tőlük elvenni ezt az örökséget. Nyilván ez fájdalmas lépés lett volna, de meg kellett volna történnie.

- Ennek ellentmond, hogy - talán egyedüliként - Babarczy már három éve is át akarta adni a színházat Znamenáknak. És a közgyűlés már akkor sem akarta őt. Emiatt Babarczy meghosszabbította a direktorságát.

- Úgy látom, hogy 1998-ban a Fidesz győzelmével ért véget az a paternalista rendszer, amely Antall Józsefestől, Horn Gyulástól, ebben a tekintetben, a Kádár-rendszer egyenes folytatása volt. Egy ideig még működtek a régi reflexek, de aztán lassú bénulás következett. Ezt akkor vagy hamarosan utána a mi generációnknak és színházi apáinknak is fel kellett volna ismerni. Vagyis, azt hiszem, legalább tíz éve kellett volna átadni a színházat és nem három éve. És nem csak neki, hanem mindenkinek és mit tudom én, hogy kinek. Kaposváron hosszú évekig keringett a levegőben a gondolat, hogy át kéne adni a vezetést, de mire a gondolatot tett követte, addigra elúszott a lehetőség. Előbb kellett volna kezdeni. Megérte volna élesebben szembeszállni Babarczyval. Mert mi belülről láttuk a saját színházunk hibáit, tudtuk, hogy merrefelé kellene mozdulnunk, hogyan kéne változni. De ez a változás nem tudott elindulni, mert nem voltunk elég bátrak, és Babarczyval szemben nem vállaltuk fel azt, amit gondoltunk. Szerintem ezt ő is így látja, és talán még sajnálja is. De sajnos ő sem vette észre, hogy szavazhatna nekünk nagyobb bizalmat is, mert akkor talán jobban el mernénk mondani, hogy mit kellene másképp csinálni.

 

Trójai harcosként

 

- Azt mondod, hogy ami Kaposvárott történt, annak belső okai is vannak?

- Vannak belső okai is.

- Ez azt is jelenti, hogy nem Znamenák lett volna a megfelelő utód?

- Znamenák nem egyedül volt jó igazgató, mert az idei évadunk tagadhatatlanul nagyon erős volt. Attól volt erős, hogy Znami mellett ott volt Mohácsi, Rusznyák és én is. És nem utolsó sorban a társulat java. Ha erről megkérdeznéd Znamenákot, ő sem mondana mást. Tulajdonképpen szét is terült köztünk a meló, aszerint, hogy ki mit tud jól csinálni. Ez szerintem tudott volna hosszú távon is jól működni.

- Tehát nem Babarczy tehet róla, hogy nem Znamenák maradt az igazgató. A döntésnek egyértelműen politikai okai vannak.

- Sajnos az a tapasztalatom, hogy a fenntartók, a városi politikusok - azok az emberek, akikből a közgyűlés áll - az évek alatt eljutottak oda, hogy minden megoldást jobbnak tartanak, bármilyen jelöltet támogathatóbbnak éreztek a színház élén, mint azt, akit Babarczy nevezett meg.

- Miért?

- Szerintem Laci igazgatásának utolsó éveiben nem tudott a helyi politikai erőkkel úgy kommunikálni, ahogy azt brilliánsan tette több mint két évtizedig. Tulajdonképpen egy dolgot nem vett észre, hogy ebben a közgyűlésben már más emberek ülnek, mint akiket ő kezelni tudott, vagyis helyi szinten kifogytak alóla a kultúrpolitikai erők. Már nem számíthatott azokra, akikre régen. Mert már nem ugyanazon a hullámokon szörfölünk. Mert közben megváltozott a világ, történt egy rendszerváltás (még ha sokszor az is a tapasztalatunk, hogy azokon a helyeken, ahol a dolgok eldőlnek, ugyanazok az emberek ülnek, csak a színük változott meg). De a kommunikáció teljesen átalakult. Abban a rendszerben, amelyben Babarczy nagyon erős színházat csinált, tudni lehetett, hogy ki az ellenfél, kivel szemben kell gazdagon és tartalmasan gondolkodni. Szerintem Babarczy nem ismerte fel, hogy az új viszonyok között neki is másfajta módon kell azért a színházért dolgoznia, amit felépített. Vagy ha felismerte, nem érzett minket késznek arra, hogy a harcmezőre eresszen bennünket. Emiatt azt a fajta kommunikációt erőltette, amibe már beleszokott, hogy az ő tekintélye, szakmai súlya, felkészültsége megkérdőjelezhetetlen. De ez a fajta személyi erő a megváltozott körülmények között, az új emberek szemében már nem működött. Mert ez a lényeg. Az nem számít, hogy milyen a magunkról alkotott képünk, az számít, hogy milyennek látnak minket. Még akkor is, ha senki sem azonos látszatainak összegével. De mivel a színházak sorsa nem szakmai terepen dől el, nem az számít, ami a színpadon van, dörzsöltebbnek kellett volna lennünk. Megerősödtek a helyi önkormányzatok, amelynek tagjai érzik a súlyukat, tudják, hogy a saját területükön dönthetnek bármiről, beleszólhatnak bármibe. Velük szemben már nem lehet trójai harcosként egyedül minden csatát megnyerni. Velük már másképp kell érintkezni. Azok a sebek, amelyeket az önkormányzat tagjain ejtett Babarczy, nem múltak el nyomtalanul. Emiatt érzem azt, hogy ő is felelős abban, ami történt. Dehát mindez egyben, ahogy kimondom, igazságtalanul is hat, hiszen minden, amit Babarczy felépített, pontosan ennek a harcmodornak volt köszönhető.

Bizonytalanságban

- Milyen forgatókönyveket képzeltek el, mi fog történni a kaposvári színházzal miután Schwajda lett az igazgató?

- Nem tudom. Fogalmam sincs, mire lehet számítani.

- Mit szeretne csinálni Schwajda Kaposvárott?

- Erre azért nem könnyű válaszolni, mert a pályázatából nehéz kibogozni, hogy mit is szeretne. Hogy tényleg csak a színház elodázhatatlan rekonstrukcióját tartja méltó feladatnak, vagy vannak másfajta ambíciói is? Schwajda Györgyöt személyesen nem ismerem, de amit olvastam és hallottam róla, abból egy jelentős és megkerülhetetlen színházi ember képe bontakozik ki. Lehet ugyan azt elemezni (esetleg kritizálni is), hogy mit jelentett a szolnoki színházban vagy a Művész Színházban való működése. Arról is eltérhetnek a vélemények, hogy miképp sikerült a Thália vagy a szolnoki színház átépítése. Arról természetesen nekem is van gondolatom, hogy a Nemzeti Színház épülete hogyan sikerült, és hogy mit üzen a jelennek és az utókornak. De az nem kérdőjelezhető meg, hogy a több évtizedes színházi pályafutása alatt Schwajda jelentős dolgokat csinált. Ami engem meglepett, az a pályázatának a minősége, amit nehéz összeilleszteni azzal, amit róla mint színházvezetőről, színházépítőről és drámaíró-dramaturgról gondolok. Ez tesz engem bizonytalanná. Ugyanis tényleg nem derül ki, hogy mit akar. De az sem, hogy számít-e ránk, hiszen sommásan ír a munkáinkról, miszerint mi vidéki tahóknak gondoljuk azt a közönséget, akikkel pedig úgy érezzük, hogy hosszú évek óta minőségi párbeszédet folytatunk. Nemcsak engem, de az egész csapatot ez tartja bizonytalanságban.

 

 

 


 

Kifut alólunk a pálya?

 

- Bizonytalan a magyar színházművészet sorsa is akkor, amikor minden vele kapcsolatos döntés politikai színezetű, bármelyik oldal is hozza azt. Számomra a kecskeméti példa is ezt bizonyítja, hisz Bodolay rendezőként valóban vitatható személyiség, de - mint ahogy mondtad - Kecskemét a direktorsága alatt visszakerült az ország színházi térképére. És egy színházvezetőnek ennél többet szerintem nem kell csinálnia.

- Ugyanakkor Bodolayval kapcsolatban az is érzékelhető volt, hogy egy személyben akarja meghatározni a színházának esztétikáját.  Ez alapvető különbség a kaposvári és a kecskeméti színház között. Babarczy mindig is attól volt nagyszerű színházi ember, hogy össze tudott tartani nagyon különböző gondolkodású, de számára fontos embereket, akiknek az ízlése, világlátása mégis csak hasonlított egymásra. Tehát mindig is sokfajta rendező határozta meg a kaposvári színház arculatát. De fajsúlyos rendezőkről beszélek, nem pedig alibiből meghívottakról, vagyis olyanokról, akik képesek beleszólni egymás munkáiba, és állandó jelenlétükkel komoly művészi felhajtóerőt generálnak.

- Te hogy látod, mi fog történni a magyar színházművészettel az elkövetkező években?

- Nem tudom, hogy mi fog történni. Szerintem sokan vagyunk most abban a helyzetben, hogy azon gondolkodunk, hogy mi a jövőnk, hogy lesz-e még alkalmunk színházzal foglalkozni - úgy, ahogy minket erre a mestereink tanítottak, azzal a fajta elszántsággal és elmélyültséggel. Lehet, hogy kifut alólunk a pálya, nem lesz mit befutnunk, végeredményben hoppon maradunk, és rá kell jönnünk arra, hogy ez a hivatás, amit művelni szeretnénk - bármennyire is beleszerettünk - a realitások világával érintkezve nemcsak a csáb- és vonzerejét vesztette már el, hanem egyáltalán a létjogosultságát. Mert annyifajta szempont szerint dől el ma egy színház sorsa - és ezzel összefüggésben egy alkotó, egy színész pályája -, hogy egyre kevésbé a tehetség és a szakmai felkészültség a mérvadó. És közben háttérbe szorulnak mindazok az elvek, ideák, amelyek szerint gondolkodni szeretünk az életről, egy darabról, egy előadásról. És a jelenlegi társadalmi közegben, kulturális atmoszférában valamiféle anakronisztikus nagyot akarásnak hat, hogy az ember minőségi dolgokat szeretne létrehozni. Hogy meg szeretne őrizni egy olyan műhelyt, mint a kaposvári színház. Miközben fenntartom, hogy Schwajda érkezése nem feltétlenül jelent rombolást, mint ahogyan azt sokan gondolják. De mindenképp mást jelent, mint ami eddig volt. Annak az időszaknak egyszer és mindenkorra vége.

 

A lébecolás időszaka

- Minek van vége?

- Talán a kaposvári típusú társulati létnek, amit Babarczy teremtett, és az ő nagyszerűségét dicséri. Nem tudni, hogy adódik-e még az életünkben olyan helyzet, hogy az ember olyan alkotókkal kerüljön egy társaságba, egy csapatba, akikről azt gondolja, hogy minden nehézség ellenére érdemes a közvetlen környezetükben lenni, mert minden pillanatban tanulni lehet tőlük. És hogy érdemes velük konfliktusokat is vállalni, a gondolatokat, elképzeléseket nap mint nap ütköztetni. Sajnos lehet, hogy a lébecolás időszaka következik, amikor tényleg az lesz a legfontosabb, hogy az ember minél több munkát kaparintson meg magának - így vagy úgy, egy kicsit meg is mérgezve ezzel a szakmai kapcsolatait. És akkor nem marad más, mint legfeljebb csak vendégrendezésekben megfogalmazni pillanatnyi önmagunkat. Szóval kicsit kétségbeejtő a helyzet, ha a saját magam szakmai jövőjéről gondolkodom. De ez szerintem a sorstársaimra is igaz. A saját kollégáimon kívül is sorolhatnám azokat a kollégákat, akik elég éles vitában állnak a jelenlegi helyzettel.

- A politika expanziójával?

- Ismétlem: nem lehet csak a politikára fogni mindazt, ami a színházakkal történik. Úgy érzékelem, hogy mindebben a szakmának is nagy felelőssége van. A politikán túl emberi sorosokra, kétségekre, egyéni sérelmekre is lebontható molekuláris szinten mindaz, ami történik. Ami miatt sokan ma úgy érzik, hogy közel kell kerülniük a politikához, arcukat kell adniuk valamelyik oldalnak, hogy művészként helyzetet teremthessenek maguknak. Emögött identitásbeli vagy szakmai szembenállások ismerhetők fel. Most léptek fel azok az emberek, aki a nagy színházi moguloktól elnyomva mindig kicsit gyengébbnek, kicsit sikertelenebbnek érezték magukat, kicsit a szakma perifériájára szorítva léteztek. Most úgy gondolják, hogy eljött az ő idejük, és bebizonyíthatják, hogy ők is értenek a színházhoz, és tudják jól csinálni. Szerintem nem tudják, mert akárhogy is vesszük, a színház művészet, a művészet pedig szabadság. Az a színházi ember pedig, aki politikai ideológiáktól és pártoktól függ, hadd ne mondjam ki, hogy szerintem mi, de biztosan nem szabad ember. De párbeszédre szükség van! Persze komoly dilemma, hogy ki az, aki eldönti, hogy mi az, hogy minőség. Nem az történik most a színházban, ami egyébként az országban történik, hogy minden hígul, hogy minden az értékét veszíti, hogy nincsen már egy igaz szó, egy valódi gesztus? Hogy nem lehet már kapaszkodókat találni, hogy nincsenek olyan origók, amelyekhez vissza lehet térni? Nem arról van szó, hogy a 18 éves történet a politikai rendszerváltástól mostanáig egy kudarctörténet? Hogy az egykori ambíciók tényleg elhaltak, elfogytak, megváltoztak? Kétségbeejtő, hogy ez történik, de a színház olyan érzékeny hely, hogy azonnal reagál erre. Így a színházon rögtön meglátszik, ha baj van. De ugyanezt lehet most elmondani a kórházakra, iskolákra is.

- Mit lehet ilyenkor csinálni?

- Őszintén mondom, hogy nem tudom. Hogy kellene nekem például viszonyulnom Cseke Péterhez, aki engem soha nem bántott, velem mindig úriemberként viselkedett, leszámítva azt, hogy a megkérdezésem nélkül beleírta a nevemet a pályázatába. Miközben határozottan mást gondolok a színházról, egyetlen leírt mondatával sem tudok azonosulni, képtelen vagyok a leírt gondolatokkal szakmai közösséget vállalni, hogy mondhatom el ezt neki higgadt úriemberként? Hogy vállaljak Cseke színházában rendezést, ha komolyan veszem a pályázatát? Vagy az írott szó nem számít, csak a gyakorlat? Miképp képviselheti az ember a véleményét úgy, hogy közben ne az a félelem erősödjék benne, hogy minél többször mondja el azt, amit gondol, annál jobban szorítja ki magát a saját szakmájából. Ez a fajta egzisztenciális félelem lengi be most a mi pályánkat. Az én generációmét mindenképpen.

- És a nálad fiatalabbakét?

- Látszólag sokkal nehezebb a dolga azoknak a fiataloknak, akik most kezdik a pályájukat. De talán nekik mégis csak könnyebb, mert ők már ebbe a világba születtek bele, ezek között a színházi feltételek között szocializálódtak. Tehát nem azt érzik, hogy kirángatják alóluk a talajt, hanem úgy élnek, hogy sokfajta dologra legyenek készen. Ők meg fogják találni, a maguk formájára fogják alakítani azokat a helyzeteket, amelyekben meg tudnak nyilvánulni. Persze könnyebb dolguk volna, ha a mi generációnk feje felett nem lépne át az idő, és legalább mi helyzetbe juthatnánk. De ott vannak például azok, akik sokkal nehezebben reagálnak a válságra, akiket megrendít ez az elfogadhatatlan helyzet. Azokra a színészekre gondolok, akik 10-20-30 évet áldoztak a színházi műhelymunkára, és bár tehették volna, nem vállaltak televíziós sorozatokat, műsorvezetéseket. Ehelyett minőségi színházi munkára koncentráltak, mert ebben hittek. Olyan kollégákról beszélek, akik nélkül soha nem jött volna létre egyetlen Mohácsi-előadás, akik nélkül nem lett volna kaposvári társulat sem. Ilyen kollégák minden társulatban vannak. Előttük lehetne még akár 20-30 gazdag szakmai év is. De azt hiszem, most nem tudják, hogyan tovább.

Valami hiányzik

- Szóba hoztad a rendszerváltást, amiről idén előadást is csináltál Szabadaz Á címmel.  Miért akartál ezzel a témával foglalkozni?

- Akkor én 18 éves voltam, tulajdonképpen olyan fiatal, aki alig fogta fel, hogy mi történik körülötte. Ez az időszak - az érettségi és a felnőtté válás ideje - mégis meghatározó számomra. És most azt tapasztalom, hogy a negyvenhez közelítő generáció, azok, akik velem együtt megélték ezt az időszakot, valamit mára végleg elveszítettek. Például azokat az ambíciókat, amelyek akkoriban mozgatták őket. Vagy azokat az ígéreteket, amelyekkel a rendszerváltás kecsegtetett bennünket. Láttuk az előző rendszer összes nyűgét, baját, terhét a szüleinken, a nagyszüleinken. Azt hittük, hogy mi majd egy új világban másképp fogunk tudni élni. De most mégis sokkal több köztünk a keserű ember, mint az elégedett. Kevesen vannak, akik azt mondják, hogy valahová eljutottak, valamire büszkék, amit elértek. Miközben persze ez az „új világ" sokkal több lehetőséget ad: nyitva vannak a határok, Európában bárhol lehetne élni. Mégsem ürült ki az ország, hanem kicsit boldogtalanul, beletörődően éljük itthon az életünket, amiből lassan kikopott az a lendület, az az ígéret, amellyel a felnőtté válás első éveiben feltöltődtünk. Tehát most azt érzem, hogy a személyes életem valahol párhuzamosan fut a szakmai sorsommal. Ezért olyan előadást szerettem volna csinálni, ami erről a hiányérzetről képes beszélni. Azt próbáltam meg elemezni és árnyaltan lát(tat)ni, hogy mi is történt velünk az elmúlt 18-20 évben. Nem vagyok történész, és nem politizálok, így csak benyomásokról tudok beszélni. Legfőképp a saját benyomásiamról, amit minden pillanatban kétségbe lehet vonni, mert mindenki másképp élte meg ugyanezt az időszakot. Azt gondoltam, hogy ha az élményeimben kezdek el kutakodni, amelyeket a mai napig őrzök (és megőrizendőnek is tartok), akkor sikerül olyan előadást csinálni, ami feltérképezi az életünket most betöltő űrt.

- Bevallom, hogy engem eleinte zavart az előadásban a filmforgatás történetét elmesélő szál. De aztán rájöttem, hogy ez a mérlegkészítés egyik formája. Ami lényegében arra kérdez rá, hogy tudunk-e a saját életünkről valamit mondani. Hogy képesek vagyunk-e belőle valamit megragadni? És hát nem.

- A filmforgatás szintén a saját történetem, mint a legtöbb dolog, ami ebben az előadásban megjelenik. Ez az én közhelyes és ócska kálváriám. Némi biztatást ugyan kaptam a filmtervemre, a forgatókönyvemet fejleszthettem, ezt az NKA támogtta, kaptam gyártáselőkészítésre is pénzt. Aztán kudarc kudarc után következett jónéhány éven keresztül. És egyszer csak azt éreztem, hogy ha a filmet nem lehet elkészíteni, akkor színházban kell elmesélnem a személyes történetemet. Ugyanakkor a filmforgatás sztorija dramaturgiailag lehetőséget adott arra, hogy a mából fogalmazva beszéljek az elmúlt 18 évről. Ez a fajta ellenpontozás tényleg arra kérdez rá, hogy lehet-e valami lényegeset állítani magunkról. Hogy tudjuk-e, mi történt akkor, és mi történik most velünk. De azt érzem, hogy ha csak a kudarcainkat tudjuk megfogalmazni, ezt akkor is meg kell tennünk. Mert ezzel is állítunk valamit. Ezzel is önmagunk és a világunk megértésére teszünk próbát.

- A Szabadaz Á és a kecskeméti történeted mintha ugyanarról szólna: a világ elmulasztott birtokba vételéről. A kecskeméti pályázatod egyik bevezető mondata az, hogy mára mindenütt megtörtént a nemzedékváltás, csak a színház területén nem.

- Így van. És ezt nagyon fontosnak tartom. Mert aggasztó jelenség, ha egy műtőben a hetvenéves professzor operál, és a negyvenéves, jókezű sebész asszisztál hozzá. Nem gondolom, hogy mindent aranyba kellene önteni, ami az elmúlt évtizedekben a magyar színházban történt. Mert ennek a fénykornak az összes sikerére emlékezve valami olyasmit is rögzítenénk, ami már elmúlt, aminek már rég meg kellett volna változnia, meg kellett volna újulnia. Ez az alapfeltétele annak, hogy a színház érvényes tudjon maradni. A változtatás kockázatát szerintem a kultúrpolitikusoknak és a kultúrpolitikában részt vevő szakmai erőknek is vállalniuk kellene. Ennek a nemzedékváltásnak nem most, hanem jóval korábban meg kellett volna már történnie.

- Most a Szabadaz Á - val eljutottál a POSZT-ra.

- Szerintem mindenki hazudik, aki azt mondja, hogy nem fontos bekerülni a POSZT-válogatásba. E tekintetben csupa hamissággal és ócskasággal találkozom. Ez egyben jellemzi is a szakmánkat. Igenis fontos, hogy ki van ott a POSZT-on. És mindig baj van belőle, ha valaki nincs ott, mert az fúrja belülről, hogy a másik miért van ott. Mindig vita tárgya, hogy miért egy ember ízlése érvényesül a döntésben... Tehát a válaszom vegytisztán az, hogy örülök, hogy ott voltam a POSZT-on. Ami a személyes örömömön túl fontos, hogy a kaposvári színház is ott volt megint. Ráadásul egy olyan produkcióval, amelyben csupa fiatal szerepel, akik jó része idén diplomázott a kaposvári színészfőiskolán. Tehát alapvetően olyan emberek csinálják ezt az előadást, akik úgymond még tiszták, érintetlenek attól a színházi struktúrától, amely bennünket nyomorgat. Nagyon fontosnak érzem, hogy ezek a friss szellemű fiatalok bemutatkozhattak a szakma előtt. Azt hiszem, érdemes rájuk figyelni. Aminek nem örülök, hogy a szakmai beszélgetések során azt érzékeltem, hogy nem változnak a színházat érintő és metsző kritikai szempontok. Hogy újuljon meg a színház, ha csupa fásultságból, tompultságból, érvényességüket vesztett, idejét múlt beidegződések okán ugyanazzal a mércével mérik, mint akár tíz évvel ezelőtt? A színház munka is. Dolgozzon az is, aki bírálja, és az is, aki csak nézi.


08. 07. 3. | Nyomtatás |