Kilátás Melankóliára

Gergye Krisztián: Melankólia - Gergye Krisztián Társulata

Gergye Krisztán új koreográfiájának címén rágódva szembesültem azzal, mennyire nincs, illetve milyen ambivalens viszonyom van ezzel a fogalommal - bizonyára mert egy olyan emelkedetten arisztokratikus minőséget konnotál, ami a szomorúság különböző árnyalatait megnevező köznapi nyelvtől és a világtól, amelyben élek, merőben idegen. A magyar nyelv szomorúságjelző szavai amúgy is hajlanak a patetizmusra (mélabús, búskomor, mélakóros, kedélybeteg - ellenben: levert, kedvtelen, lehangolt), de a depresszió 19. század óta megbízhatóan működő orvosi terminus technicusa helyett azt - és minden ironikus felhang nélkül - mondani valakire, hogy melankolikus, legalább annyira bizarr, mintha nővérünket Euláliának hívnánk. A „költői" tartományban működő melankólia a spleenhez hasonlóan - az előbbi a fekete epe görög, a második a lép latin elnevezésből származik - elsősorban irodalmi-kulturális jelentésként és jelenségként értelmeződött számomra, így érdeklődve vártam, hogy Gergye társulatát miként inspirálta ez a gazdag háttérvilággal rendelkező szó.

Varga Anikó

Nem könnyű definiálni, mert történeti fogalomként a melankólia egyaránt vonatkozhat egy individuális állapotra és szellemi áramlatra, közösségi ideológiára, gondolkodásformára. Gergye erőteljes képzőművészeti és zenei ihletésű előadása a középkori kereszténység melankólia-koncepciójából indul ki, anélkül, hogy a világtól való magányos visszavonulás mozdulatlan képeit vinné színpadra: a koreográfia a reneszánsz udvari táncok geometrikusan szabályozott szertartására épül, miközben a színpadi világot barokkosan fennkölt teatralitás hatja át. A fekete tér mélyén fehéren világító hosszú asztal ünnepi hangulatot áraszt, jelzésszerű terítékével - két végén két tálca boroskancsóval és üvegpoharakkal, középen egy almával megrakott tál - festői csendéletté sűrűsödik. Az asztaltól jobbra chiaroscurós képi idézet a résnyire nyitott ajtó, amelyen keresztül éles fénysáv hasít bele a komor tónusokkal megformált világba. Az előadás kezdetén a táncosok a játéktér két szélén, öt-öt rövidlábú széken ülnek egymással szemközt - jobboldalt a nők, baloldalt a férfiak -, és az első jelenetben ők is egy udvari mulatság közönségeként hallgatják végig a nyitányt, egy Philipp György által elénekelt, Weöres Sándor által magyarított népi imádságot.

Az előadásban a melankólia olyan létértelmezésként fogalmazódik meg, amely a halál, a mulandóság okán érzett szorongás felől tekint az emberi létre. A középkori teológia melankólia-fogalmát a bűn és a megváltás mozzanatai fogják közre, az ember kettős, teremtményi és szabad, önrendelkező mivoltát fejezve ki. Nem véletlen, hogy az előadás egyik központi motívuma a bűnbeesés-történet, amelynek következményeként Isten testi romlandósággal, fájdalommal és gyönyörrel, nemiséggel ajándékozza meg az általa orvul elhagyott embert. Az asztalon heverő almák szerteszét gurulnak, ez a tudás első pillanata - Béres Móni testre simuló, az udvari viseletet átrajzoló fekete jelmezeit pedig néhol izomrostokat mintázó foltok törik meg, különböző testrészek stilizált anatómiai preparátumaiként. Betekintést nyerünk a bomlandó „húsba", de a mély kivágások, az áttetsző anyagfoltok a valódi bőrt is látni engedik. A halandó test és az őt valamikor befogadó föld viszonyára születő érzékeny ötletekben a fekete lapokból álló padlót - alatta fehér anyag van - keresztformában takarják ki a játékosok. De számtalan más variáció is születik a látványos játékra: míg az egyik táncos cikkcakk-lépésben fejti fel a lapokat, addig az utána mozgó ugyanígy visszatakarja, egy másik jelenetben a szőnyeg alatt kúsznak, az előadás végén a táncosok lába „földbe gyökerezik", bokáig elfedik őket a felkunkorodó lapok.

Az ember függő helyzetét metaforizálják az óriási bábuk, egy hatalmas nő-férfi páros (Ádám és Éva?), amelyek a végtagjaikhoz illesztett pálcikák segítségével animálhatók. A legsikerültebb bábos jelenet Téri Gáspáré, aki ölében viszi a színpad közepére a hatalmas kartonmasét, és maga mellé fektetve képmását a szájába, kezébe vett, lábujjai által megragadott pálcikák segítségével táncol vele. Tárnok Marica jelenlétét is ez a gondolatmenet értelmezi: a bábosnő, mint mozdulatlan mozgató, akinek testéhez támasztják a két bábu pálcáit, kétségkívül karizmatikus és impozáns jelenség, de az ő viszonya sem a tér bal sarkában üldögélő - egyszerre maszkulin és feminin, buddhaszerű hasonmásával -, sem az előadás többi szereplőjével nem bontakozik ki igazán.

A melankólia tragikus léthangoltságát a szerelmi motivika árnyalja tovább: a páros és párcserélős udvari táncból mindig kimarad egy táncosnő és táncos, szomorú magányukat reflektorfény emeli ki, míg a többiek észre sem veszik őket.

Gergye stílusának egyik védjegye a mértani megformálás, a szimmetrikus komponálás: a két térfélre osztott a Melankólia világa sokértelműen jelenik meg a kis struktúrákban-mozzanatokban (női-férfi oldal, illetve azok cseréje), de az egymást tükröző mozgások néhol formálisan merevek és kiszámíthatóak vagy fölöslegesek (semmi értelme nincs annak, hogy megcserélik az asztalon a két tálcát).

Az elsősorban fekete-fehér kontrasztokat követő fényjátékok mellett hatalmas szerepet kap a zenei dramaturgia. Az előadás atmoszféráját a Philipp György által requiem-fragmentumokból és gyászénekekből összeállított montázs nehezíti ólomsúlyúvá. Philipp és Szakács Ildikó remek szereplése nem merül ki a bejátszott zenét kísérő éneklésben: ezüstös, páncélbetétekkel megtört jelmezük és angyali figurájuk miatt egyszerre tartoznak az udvar világába, és szemlélik kívülről annak eseményeket, irányítva is azokat - Szakács úgy áll az asztal mögött, mint az est úrnője, a fogadás háziasszonya.

A melankólia ellenszerének a középkorban is a nevetést tartották, Gergyéék előadása azonban szűkmarkúan bánik a mosolyokkal. Alkata és ízlése válogatja, ki mekkora adag tiszta pátoszt képes befogadni - magam nem sokat. Viszont az már poétikai-technikai kérdés, hogy az előadást domináló fájdalmas-emelkedett hangoltság mennyire engedi meg a melankólia más szemszögből történő megfogalmazását. Úgy gondolom, a humor, az irónia, az esetlegesség, a töredékes vagy reflektált(abb) artikuláció nem feltétlenül zárnák ki a fenségesség fogalmát vagy a tragikus érzést. Persze a humort Gergye is megtalálja az udvari világ groteszkségében, de az asztalon táncoló bohócsipkás harlequin, vagy az előadás végén a két énekes produkcióját udvari bolondként végignéző koreográfus vicces-filozofikus alakjai nem jelentenek komoly ellensúlyt. Nem ütnek rést az önmagába záruló világon, amely minden erejével a néző beszippantására törekszik (rövid időkre sikerül is elmerülni ezekben a hangulatokban), és azért nem éri el ezt a célt, mert azonos jelentéseket fogalmaz meg újra és újra. Változatokat látunk a melankóliára, gyönyörű ötleteket, amelyek ugyanannak a gondolatnak a képletét ragozzák, így az előadás utolsó negyedórájában sem szembesülünk olyasmivel, amit lényegi értelemben ne tudtunk volna meg az első negyedórában. Gergye koregráfiáira jellemző, hogy erős hatásokkal bombázza a nézők érzékeit: itt a hangos zene már-már erőszakosan veszi birtokba a fülünket és sajátítja ki figyelmünket. Az egyneműen erős hatások túllépnek egy ingerküszöböt, ahonnan az előadás nem mozdít tovább minket, ellenkezőleg: azzal, hogy rögzíti ezt az állapotot, visszájára fordítja a színházi illúzió épülésének folyamatát. Azt az emblematikus képet, amiben Tárnok Marica ott áll a résre tárt ajtó előtt, fénybe borítva, egy titokzatos látképet szemlélve, emiatt nem tudjuk megfejteni (hiába véljük intellektuálisan érteni, színházi értelemben nem működik a dolog). Nem látunk mást, csak egy szupererős izzót, mögötte fehér fallal.

A totális esztétika hátulütője, hogy nem kalkulálja be a nézői kíváncsiságot (azaz önmagától nem távolodik el). Ez a kiállás óhatatlanul válik mereven ideologikussá, hiszen azt sugallja, hogy birtokában van valamiféle tudásnak, amit majd közvetít a felénk, és amiért megteheti, hogy elébe megy a nézőnek.

Az előadás a melankólia világát egy udvari makettre és annak reprezentációs gyakorlatára építi. Szimbolikus a tér, hiszen az udvar egyben a világegyetem rendjét képezi le. A kis ünnepet az élet színjátékaként Isten, angyal és ember nézi és játssza. A komor, fekete ruhás táncosok által előadott reneszánsz táncokat a föld, a halál vonzására kitalált jelenetek váltják fel, majd ismét az udvari mulatság képei térnek vissza, amit egyszer dübörgő elektrozenei bevágás fokoz tombolássá, egyszer egy sanzonszerű ének csendesít le, mialatt hölgyek és urak koccintanak az asztal mögött. Az előadás végén Szakács csengettyűje sorban szólítja a szereplőket, akik a láthatatlan uralkodó előtt hajolnak meg, háttal a nézőtérnek. A fehér asztalterítőt kiömlött fekete lötty pecsételi. Gergye Krisztián összművészeti melankólia-rituáléja a sokadik lezárás-ízű jelenet után valóban véget ér.

 

Gergye Krisztián: Melankólia

Gergye Krisztián Társulata

 

Jelmez: Béres Móni
Smink, maszk, testfestés: Károlyi Balázs
Fény: Fogarasi Zoltán
Hang: Pálinkás Márton
Zene: requiem-fragmentumok és gyászénekek
Dramaturg: Miklós Melánia
Rendező, koreográfus, látvány: Gergye Krisztián

Előadók: Blaskó Borbála, Gresó Nikoletta, Négyesi Móni, Virág Melinda, Domokos Flóra, Bora Gábor, Szabó Gábor, Téri Gáspár, Major László, Gergye Krisztián (tánc); Tárnok Marica (báb); Szakács Ildikó, Philipp György (ének)

Helyszín: Trafó

08. 08. 12. | Nyomtatás |