Ellenfény Offline - Archívum - 2008 - 2008/6. - Pontfény - Mohácsi János - Sötét Foltok A Jövőben

Sötét foltok a jövőben

Mohácsi Jánossal beszélget Sándor L. István

Mohácsi János (1959) 1983 óta a kaposvári színház tagja. Itt lett csoportos szereplőből vezető rendező. Közben vendégeskedett ugyan Nyíregyházán, a Bárkán, a Vígszínházban, ebben az évadban Pécsett, de pályája alakulását egyértelműen a kaposvári társulat határozta meg. A színház élén történt igazgatóváltás után beszélgetett a rendezővel Sándor L. István.

 

Sándor L. István

Hogyan tovább?

 

- Legfőképpen arra vagyok kíváncsi, hogyan tovább? Mi és hogyan fog változni a kaposvári társulatban, a ti munkátokban most, hogy július elsejétől már Schwajda György az igazgató? Nyilván vannak erről sejtéseid.

- Persze, hogy vannak. Hülye lenne az ember, ha nem lenne erről valamiféle képe, várakozása. De igazából ezzel kapcsolatban annyira bizonytalan minden, hogy nem hozható még semmiféle döntés a „hogyan tovább"-ról. Most azt csinálom, amit ezelőtt egy fél évvel is gondoltam, ha ez megtörténik: mindenképpen itt maradok még minimum egy évet a társulatnál, és aztán meglátjuk, mi lesz. Bármi történhet egy év alatt. Nem jók az előérzeteim, de ez lehet akár a magánügyem is. Nem feltétlenül a tapasztalataimból fakadnak ezek a rossz előérzetek, inkább az előítéleteimből. Nem vagyok nyugodt semmiféleképpen.

- Fogsz még rendezni kaposvári előadást?

- Mivel szerződésben állok a kaposvári színházzal, kötelességem jövőre legalább egy előadást csinálni. Arról beszéltünk, hogy a következő évadban nem is könnyű munkába fogok: Rolf Hochhuth A helytartó című  művét visszük színre. Nem könnyű drámának nevezni. Van egy laza cselekmény meg eleje és vége...

- Azért kérdezem, hogy dolgozol-e még Kaposvárott, mert 25 éve szerződtél ide, és néhány vendégrendezést leszámítva azóta is folyamatosan itt alakult a pályád. És a kaposvári társulat életét is egyfajta folytonosság határozta meg mindeddig.

- Hát igen... Borzasztóan megviseli az embert, hogy ennek a 25 évnek ilyen módon lehet vége, ha vége van. Igazából ez a 25 év az én 25 évem. Másoknak az égvilágon semmit nem jelent. Aki öt éve van itt, arra nem lehet azt a terhet róni, hogy gondoljon az én 25 évemre. Vagy bárkinek a 30 évére, mert ilyen társulati tagok is vannak itt szép számmal. Ezzel most nekem kell küszködnöm, hogy miképp élem meg ezt a helyzetet. Hát elég szarul. Arra esküdtünk össze tavaly, újholdkor a temetőben egy döglött macskával a kezünkben, hogy megpróbáljuk ezt a társulatot meg az elmúlt 25-30 évet továbbvinni. De ahogy a viccben van: a partizánok és németek oda-visszafoglalják az erdőt, a végén jött az erdész, és elzavart mindenkit. Ugyanakkor ez borzasztóan egybevág a történelmi tapasztalataimmal. Nem idegen a világlátásomtól, hogy így történnek a dolgok. Csak szenvedő alanyként nagyon szemét ezt megélni.

- Miért tartozik bele a világlátásodba, hogy ennek így kellett történnie?

- Én Dürrenmatt pártján vagyok. A fizikusok végén olvasható 21 pont közül az egyik az, hogy egy darab akkor fejeződik be jól, ha a legrosszabb lehetőség történik meg. Hát ez a kaposvári történet most erősen hajaz erre. Anélkül mondom, hogy bele akarnék kavarni a most viszonylagosan kialakulni látszó konszenzusba (aminek természetesen én is részese vagyok): azért abban is megegyeztünk, amikor kiderült, hogy a politika mit játszik ezzel a nyomorult épülettel, hogy ez a társulat ér annyit, hogy akár az ördöggel szövetkezve is megpróbáljuk megtartani. Most erről szól a következő egy év. Szólhat bárkinek arról, hogy növeljük a nézőszámot meg hogy a kommerszebbnél is kommerszebb darabokat rángassunk elő, amelyekre tódul a nép... Majd meglátjuk. De nekem - és azt hiszem, a rendezőtársaimnak is - ebben a pillanatban még az a legfontosabb, hogy az a fajta szellemiség, ami a kaposvári társulatot jellemzi, meg tudjon maradni. Az a legviccesebb a dologban, hogy most még mindig benne vagyok a vezetésben, de már úgy, hogy Schwajda lesz az igazgatónk. És itt már nagyon oda kell figyelni arra, hogy mi az, amit tudunk együtt csinálni, és mi az, amit nem. De gondolom ezzel neki is megvannak a hasonló problémái.

- Mire gondolsz?

- Szerintem ő is azon gondolkodik, hogy mi az, amit még el lehet tőlünk viselni, és mi az, amit már nem. Őt sem irigylem, de hát soha nem irigyeltem.

- Ha jól értem, végül is az a konszenzus alakult ki, hogy ő ugyan az igazgató, de ti végigcsinálhatjátok  az évadot, amit elterveztetek?

- Igen, elvileg van egy ilyen megegyezés. De amikor összeraktuk a műsortervet, akkor hirtelen ránk mosolygott Schwajda azzal az ötlettel, hogy jöjjön ide a televíziós válogatásából összeállított István, a király, aminek mostanában lesz a premierje a Sportcsarnokban, aztán lesz belőle előadás a szegedi Dóm téren is. Ez a produkció a létrejötte körülményeit tekintve mindennek nevezhető az én fogalmaim szerint, csak színháznak nem. Nevezhetik azt a válogatást társulatnak is, meg nevezhetik horgászbotnak is, de abból akkor sem lesz se társulat, se horgászbot. Ha ez a produkció belép ide, akkor izgalmas helyzet alakul ki. Egyelőre nem tudni, hogyan tudunk majd vele együtt élni. És ez csak egy pici konkrétum. Tehát hiába mondjuk azt, hogy valamikor márciusban a Náncsi néni vendéglőjében elvileg megegyeztünk abban - legalábbis beszélgettünk róla - hogy mi és hogyan fog történni, ha a konkrétumok erre rácáfolnak... Nézd, nekem már a Gyurinak a pályázata sem volt olyan, ami belefért volna a mi megegyezésünkbe. Ezt el lehet ütni azzal, hogy nem fontos. De hát hogyne lenne fontos egy ilyen dolog, amikor minden erre van kihegyezve...

- A pályázat melyik részére gondolsz? Amikor minősíti a kaposvári színházat?

- Az egész pályázatra gondolok. A formájára, a tartalmára, a sortördelésére. Nincs olyan része, amibe ne akadnék bele. Nem tartom komoly munkának.

- És mi lesz az a konkrétum, amikor azt mondod, hogy számodra tarthatatlanná vált a helyzet?

- Értem a kérdést, de nem lehet rá válaszolni. Nem láthatom előre, hogy mi az, ami annyira fel tud majd idegesíteni, hogy elkezdjek embert ölni. Tehát fogalmam sincs, mi az a konkrétum. És nem is akarom meghatározni, mert akkor tartani kellene magam ahhoz, amit letűztem. Még egy dolog benne van ebben: lehet, hogy Schwajda nem lesz könnyű ember, de ha valaki azt állítja, hogy Babarczy könnyű ember volt, az nem normális. Schwajda szerintem nekifutásból könnyebb fiú, mint a Laci helyből... Nem tudom. Igazából tényleg csak a konkrétumok fognak dönteni. Mert a Lacival lehetett veszekedni, boldog emlékű tizenpár éve összeverekedni is, de igazából mindig arról volt szó, hogy az, ami a színpadon van, az megállja-e a helyét vagy sem. És abban a pillanatban, amikor megállta a helyét, nem volt gond. Mondjuk a Csak egy szög egyik vérgyenge főpróbáján, amikor még sehol nem volt az előadás, akkor a Babarczy kiállt a társulat elé, és azt mondta, hogy erre most nagyon figyeljenek oda, mert ez egy fontos előadás, ami borzasztó erősen kötődik a kaposvári hagyományokhoz. Mert ez a színház arra a világra szeret reflektálni, amelyben élünk. De most nem tudom, hogyan mérjem össze magam egy ilyen produkcióval, mint ez az István, a király.

- Tehát ebben a mostani felállásban az az alapkérdés, hogy mi folytatható mindabból, amit eddig csináltatok?

- Lehet az is, hogy én folytathatom minden további nélkül, amit eddig csináltam, ugyanakkor a színészek robbanásszerűen szerződnek el innen, mert nem tudnak dolgozni. Tehát egy csomó lehetőség benne van ebben a felállásban. Lehet úgy is csinálni a dolgot, ahogy Csányi csinálta a Bárkán, hogy egy nappal a premier előtt azt mondta - amit életemben nekem még senki nem mondott -, hogy változtasd meg a darab végét, mert különben nem engedem színpadra. Lehet így is csinálni. A bánat tudja! Mondjuk én ezt nem nézem ki a Schwajdából. Szerintem ez bele se fér a megállapodásunkba. De az is valószínű, hogy továbbra is eldöntetlen még a játszma a városháza és a színház között. Schwajda pedig egyszer már bevásárolt egy felettessel... Az esküvőig gyönyörű volt a hangulat, és csuda vidámra sikeredett a lagzi, de a válópör négy és fél hónap múlva már nem volt oly hangulatos, vagyis lehet, hogy fél év múlva már korántsem lesz ilyen jó a kapcsolat a városháza meg a színház igazgatója között. Még ez sem dőlt el. És mindegyik összetevő nagyon komoly súllyal játszik bele abba, hogy én mit fogok csinálni. Vagy a társulat mit fog csinálni. Mert azért nem én vagyok a legfontosabb ebben a dologban. A majdnem ötven színész státuszban lévő ember között - mondjuk ki nyíltan - van 15-20 meghatározó súlyú színész. Ez nagyon komoly szám ahhoz képest, hogy más társulatokban három-négy, legfeljebb öt-hat fontos figura működik. Az is lehet, hogy én úgy döntök, hogy elmegyek innen, de ők sokkal jobban csinálják tovább nélkülem. Fordítva is elképzelhető. Azaz én maradok, görcsösen folytatni akarok valamit, de már rég nem azt csinálom, amit eddig csináltam, és észre sem fogom venni. Tehát egy csomó sötét folt van a jövőmben. Még az is lehetséges, hogy a kaposvári színház legszenzációsabb szakaszát fogjuk megélni a következő években.

- Kicsit visszaugranék a most lezárt évadra is, amikor is a kaposvári színház új vezetésének, akik ti voltatok, bizonyítania kellett, hogy alkalmas a színház vezetésére. Volt-e esélye annak, hogy olyasmit tudtok mutatni az évaddal, ami tényleg meggyőzi a fenntartókat, hogy titeket érdemes választani a feladatra?

- Amikor kiderült, hogy csak egy évre szól Znamenák igazgatói kinevezése, akkor nyilvánvalóvá vált, hogy ez a dolog már rég nem rólunk szól. Ugyanakkor tudtuk, hogy nem tehetjük meg azt, hogy odalökünk egy évadot, ami az elmúlásról meg a saját halálunkról szól, és egyfajta komoly férfibánattal kibúsuljunk magunkat a kaposvári színház épületéből. Tehát abban egyeztünk meg, hogy egy nagyon jó évadot rakunk össze, és egy kicsit meg is feszítjük, azaz több produkciót csinálunk, izgalmasabbakat, másfajtákat is, mint amire az épület alkalmas. Azért elég jó dolgokat tudtunk csinálni.

- Mi az, amit fontosnak tartasz ebben az évadban?

- Az egyik legfontosabb, hogy a három éve növekvő nézőszám, megint radikálisan emelkedett. Ha jól gyanítom, akkor tavalyról idénre egyötöddel ugrott meg a nézőszám. Színház legyen a talpán, aki még ezt el tudja mondani magáról Magyarországon. Ez az egyik leglényegesebb. A másik a produkciók sokfélesége, amelyek közül én legfontosabbnak a beavató színházat tartom, amit továbbra is forszírozok. Tehát ha beleszólásunk lesz, hogy mi történik itt, akkor mindenképpen törekedni szeretnénk a 12-17 éves korosztály megragadására.

Időlabirintus

 

- És neked hogy sikerült az évadod? Néhány éve még kétévente rendeztél egy előadást, most meg egy évben hármat.

- Hála Istennek a legrosszabb élményen az évad elején  túl voltunk.

- Az Ördögökre utalsz, amit a Nemzetiben rendeztél?

- Igen. Abba sok minden belejátszott. Leginkább az a görcsös igyekezet, hogy a legnagyobb előadást csináljuk, ami valaha volt a színpadon. És hát minden ilyen akarásnak hasonló lehet a végeredménye, mert nem annyira a darabbal foglalkoztunk, mint ezzel az érzéssel, hogy egy nagyon nagy előadást rakjak össze, ami - valljuk be - nem sikerült. Azaz nem sikerült elérnünk, hogy dőljenek a nézők a Nemzetibe az Ördögökre.

- Valamivel azért csak elégedett vagy az Ördögök kapcsán.

- A legfőbb vágyam az volt, hogy ne lineáris regényadaptációt csináljunk, hanem zavaróan, kiismerhetetlenül egymásba folyó, szürreálisan egymásba ömlő jeleneteket, amelyek nem feltétlenül állnak oksági kapcsolatban egymással. Meg az volt a vágyam, hogy elejétől a végéig szóljon a zene. Ezt nagyon konzekvensen végig is vittük.

- Az Ördögöket határozott váltásnak érzem a pályádon, nem is annyira a merész zenehasználat, mint az izgalmas dramaturgia miatt. A Tom Paine óta leginkább a zárt színekből álló előadások jellemzőek rád, amelyekben a hosszú jelenetek egyfajta tematikus szerkesztésre teremtenek lehetőséget. Ezzel szemben az Ördögök szerkezetét az egymásba csúszások, az áttűnések határozzák meg, amelyek tulajdonképpen egyfajta időlabirintust nyitnak. Ezt nagyon izgalmasnak tartom.

- Valóban ez volt a szándékunk, csak azt hiszem, hogy ehhez irodalmilag talán jobban meg kellett volna ragadnunk a témát. Nagyon jó lett volna, ha a két idősík, tehát a mainak nevezhető történet meg a Dosztojevszkijtől kölcsönzött szálak elegánsabban folynak össze, vagy hogy ha komolyabban képesek találkozni egymással. Nagyon sok dramaturgiai sutaságot látok az Ördögökben, amit bizonyára soha nem is fogok már kipucolni. Nem hiszem, hogy még egyszer nekilátok a témának. De az időnek efféle labirintusszerű kezeléséhez - amire te is utalsz - még biztos visszatérek.

- Miért tartottad fontosnak, hogy az Ördögök történetét egy mai történettel is kiegészítsd? Hiszen Dosztojevszkij önmagában is nagy falat a maga 800 oldalával.

- Igazából nem is tudom, hogy ez hogyan jött. Illetve nagyjából sejtem. Egyszer csak Isó (Mohácsi István) elkezdte magából ontani az oldalakat, mint a fénymásoló. Jött egyre-másra ezzel a mai történettel, aminek egy része rettenetesen izgalmas volt, más része meg borzasztóan túlírt. De Isó mindig így dolgozik: az ötvenszeresét írja annak, ami színpadra kerülhet, és amikor ezt én a szemére hányom, akkor mindig azt mondja, hogy a te dolgod, hogy válaszd ki, ami jó.

- Szóval beletört a bicskátok ebbe a hatalmas anyagba? Több idő kellett volna rá?

- Hát idő az lehetett volna rá több. De az én életemben csak egyetlen egyszer, a Tom Paine esetében fordult elő, hogy tényleg több időnk lett rá: félre lehetett tenni, mert azt mondta Babarczy, hogy majd évad végén vegyük elő újra, és fejezzük be. A több idő bizonyára segített volna az Ördögökön, de a Nemzetiben ez elképzelhetetlen. És én sem tudom, hogy megengedném-e ezt egy másik rendezőnek. Magam is azt mondtam volna magamnak, hogy most már mutasd be, és legközelebb gondolkodj el rajta, hogy mibe is vágod a fejszéd.

- Egy olyan színházban, amely harminc darabot tart repertoáron, igazán nem lehet gond, hogy egy előadást csak két hónappal később mutatnak be.

- Hát ezt sem tudom.

- Ugyanakkor 11 előadás után le is került a műsorról az Ördögök.

- Az volt az érv, hogy nem jönnek a nézők. De már a Sárga liliom kapcsán is ezt mondták. Kérdeztem erre, hogy mit tudok tenni? Menjek ki ordítozni az Andrássy útra, hogy jegy eladó a Nemzeti Színház előadására? Szerintem a Nemzeti szervezése nem igazán jól dolgozik. De aztán a Sárga liliomnak nagyon szépen alakult az élete: egyszer csak lett közönsége. Nem tudni, hogy mitől, mert az is biztos, hogy nem a szervezéstől meg a propagandától. És nem is az első fél év után volt, hanem nagyjából másfél év után kezdtek rá jönni az emberek. De az is lehet, hogy az Ördögökkel ez nem történhetett volna meg, tekintve, hogy nem egy könnyű darab, hisz a közönség által nem nagyon preferált intellektust kívánja, az általam preferált szabadságot is kívánja, tehát nagyon sok mindent akar a nézőtől. Nem csak egy olyan mozi, mint a Black Comedy, amit most csináltunk, ahol egyszerűen csak hátra kell dőlni. Ezzel bizony akarni kell együtt menni. Mert ha nem, akkor pokolian rosszul érzed magad a nézőtéren. Az is biztos, hogy nem vagyok tisztában még az Ördögök hatásmechanizmusával, az idősíkok játékával. Még nem tudom, hogy hova visz ez az út. Lehet, hogy tíz év múlva már olyan szépen tudok ezzel is bánni, mint egy megrendítő pillanattal az 56-os darabban, vagy egy viccessel a Csak egy szögben. De azért is volt vonzó számomra ez a munka, mert ismeretlen területen jártunk. Ez még akkor is fontos, ha - Isten neki fakereszt - vereséggel végződött ez a vállalkozás.

A sellő látványa

 

- És hogy kerültél Pécsre, ahol A képzelt beteget rendezted?

- Hadd legyek nagypofájú: én mindig csodálkoztam, hogy engem nem hívnak oda. Amikor Kaposvárott a legelső osztály végzett, Kovács Mimi, Szabó Vera, Pál Andris, akik Pécsre szerződtek, akkor mondtam nekik, hogy bármi van, ha hívnak Pécsre, akkor biztos elmegyek rendezni. Hogy ez mennyiben játszott szerepet a dologban, nem tudom, de miután két évet eltöltöttek a pécsi társulatban, Balikó hívott dolgozni. Nem utolsó sorban miattuk mentem, mert nagyon szerettem ezeket az embereket.

- Ez a vendégrendezés viszont nem kudarccal végződött.

- Elképesztően jó munka volt, amit az arra hivatott lelkek a kegyelem állapotának hívnak. Amikor nem tudsz hibázni, se a színpadon, se a darabban. Már az Isó klaviatúrájából olyan dolgok jöttek ki, amiről már a színészek - anélkül, hogy egy karaktert hozzátettem volna - azt mondták, hogy döbbenetes, hogy milyen erő van benne. A monológok, amiket írt, magának a halálnak a figurája, amit kitalált. Én tényleg csak javítgattam a szövegen. Rettenetesen jó próbaidőszak volt.

- Miért A képzelt beteghez nyúltatok?

- Az is nagyon egyszerű történet: amikor a telefonban igent mondtam a felkérésére, rögtön kérdezték, hogy mit csinálnék. Hát mit tudom én, hogy mit. Egy biztos, valami klasszikust. És vagy elhangzott akkor vagy nem, hogy még nem rendeztem Moliére-t, erre már nem emlékszem pontosan. De a következő alkalommal, amikor fölhívott Balikó, azt mondta, hogy legyen A képzelt beteg. Az biztos, hogy nem én találtam ki, de nagy örömmel mondtam rá igent.

- Miért?

- Mert tényleg nem csináltam még Moliére-t. Mondjuk ez sem az, de valami olyasmi. A Tartuffe-ről, A fösvényről vagy a Kényeskedőkről biztosan lettek volna elképzeléseim, de A képzelt beteget annyira gyenge darabnak tartom, hogy nem tudtam eleve valamilyen rendezői koncepcióval nekimenni az előadásnak. És nagyon jókat beszélgettünk Isóval, hogy mi történjen. Mondtam neki, hogy engem azért zavar nagyon a cím, mert szerintem a címszereplő nagyon beteg, és biztosan meg fog halni. De mitől? Nem lehet olyasmit elmondani a színpadon, a néző is azonnal ezt fogja érezni. Én magam nem tudtam mit kezdeni a problémával, mire Isó előállt azzal az ötlettel, hogy akkor látogassa meg Argant a Halál. És onnantól kezdve nyíltak ki a kapuk, úgy ahogy kell. Egyszer csak minden dominó a helyére került, és tudható volt, hogy mi az eleje, mi a vége.

- Szóval Moliére helyett írtatok egy másik darabot, amelynek más a kiindulópontja, más a tétje. És teljesen más a szövege.

- Hát igen. Lehet, hogy nagypofájúság azt mondani, hogy ez jobb darab, mint a Moliére-é, de akkor is jobb. És szerencsére, amit Isó megcsinált a darabban, azt sikerült felrakni a társulattal a színpadra. Sokkal izgalmasabbnak, bonyolultabbnak tartom, mint az eredetit, több csavar van benne, több humor, több meglepetés várja a nézőt. És mindenkinek több nagyon fontos problémáját érintheti.

- Nem is tudom, mikor csináltál ennyire komor alaphangulatú előadást, miközben persze ennek is megvan a maga humora.

- Talán a Halál miatt érzed így, ami eleve ad egyfajta tónust az előadásnak. De ha rosszul nyúlsz hozzá, akkor ez lehet mérhetetlenül giccses is. Tehát valahogy borotvaélen kell táncoltatni a nézőket ahhoz, hogy ez az egész hihető legyen. Meg komor maga az alaptéma is: mi van akkor, hogyha elmész. Ezzel a problémával mindenkinek foglalkoznia kell. De ettől még nem kell, hogy úgy éljük meg az életünket, mint egy folyamatos bánatot.

- De ebben az előadásban sötét a tér, mindenki fekete jelmezben jelenik meg, amelyen csak egy pici színes részlet van, amely az adott szereplő alapkarakterére utal...

- Nem is tudom, hogy ez hogyan alakult ki. Igazából az első lépés Fodor Viola terve volt, aki hozta az akváriumokat, amibe én azonnal szerelmes lettem. Szóval megláttam a rajzot (pedig Viola - ne sértődjön meg - nem rajzol jól), és azonnal lehasaltam a tértől. Így rögtön eldobhattuk azokat a kérdéseket, hogy hol a nappali, milyen a lakás, pedig egyébként hajlamos lettem volna, hogy ezzel foglalkozzam. Szerencsére ez a terv önmagában egy csomó mindent leradírozott rólam, és teljesen mást hívott elő belőlem, mint ami magától jönne. De szerintem a színészektől is teljesen másfajta játékmódot követelt meg. Nem egy asztal volt ott, hanem egy akvárium, amiben halak úsztak, ehhez automatikusan máshogy viszonyul a színész, mint ha tényleg egy asztallal nézne szembe. A tér automatikusan dobatta el velünk a könnyedén megoldható ötleteket.

- A végén még egy sellő is megjelenik.

- Eleve volt egy nagyobb akvárium, ami kívánta, hogy akkor jöjjön egy sellő. Már nem emlékszem, az is lehet, hogy nem is az én ötletem volt. De azt tudtam, hogy lehetetlen, hogy ne ússzon be egy sellő. Először tehát a látvány volt meg, aztán került hozzá a dramaturgiai indok. Maga a sellő a darab végén akkora jelenség, hogy én is mindig ámulok rajta, amikor megjelenik.

- Hogy szerződtet az ember sellőt?

- Hát nehezen... én valamikor úsztam, és nagyon sokat voltam a vízben ahhoz, hogy el tudjam képzelni, mit is csinál egy sellő. Gyakorlatlan sellőlányaink vannak, de már az is  szép teljesítmény tőlük, hogy belemennek abba a vízbe, amit az elején nem tudtunk 17 fokosnál melegebbre csinálni. Amikor az első sellő belement a vízbe, literszámra öntöttük bele a pálinkát, hogy életben maradjon.

- Tíz éve még az előadásod végén valóban megjelentek volna a deszantosok, hogy lemészárolják az egész családot. Most csak bejelenti a Halál, hogy a királyi sellő eltulajdonításáért már úton vannak. És nem történik semmi. Csak várunk. És elhatalmasodik a csend, a szorongás...

- Ez már az én modorosságom. Lehet, hogy nem kéne, hogy ilyen szomorú vége legyen a darabnak, de egész egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne irtsak ki mindenkit a színpadon. Ez nem Isó ötlete volt. Tudod, azon gondolkodtam Pécsett, amikor volt rá időm (és hála Istennek volt, mert nem volt elrohanva a munka), hogy igazából, ahol a halál megjelenik, akkor ott aztán mindenkinek menni kell. Azt hiszem, egy ilyen történet akkor kerek, ha ez megtörténik. Sőt még arra is vetemedtem, hogy a nézőkre is kimutassak: „kit nem viszek el ebből a teremből negyven éven belül?" - kérdezi a Halál, ami igazából önlopás, mert valamikor a Megbombáztuk Kaposvárt orvosos jelenetében szerepelt a mondat, de ott nem volt neki helye, így kiműtöttem. Itt viszont olyan szépet szól, hogy mindig hálásan sóhajt fel a közönség, amikor a Halál őket is magukkal akarja vinni.

- Akár kudarcnak minősítjük, akár sikernek, de mind az Ördögök, mind A képzelt beteg más utakon jár, mint azok az előadások, amiket az utóbbi években csináltál. Más alapanyagokból kiindulva más nyelven beszélve másképp működnek. Mintha valamiféle váltás történt volna a pályádon.

- Már nem úgy látom a világot, mint évekkel ezelőtt. Baj is lenne, ha ugyanúgy látnám. Tavaly például a most végzett kaposvári főiskolásokkal megcsináltam a Tévedések vígjátékát, ami az egyik első darabom volt, és előzetesen komoly stresszet jelentett nekem, hogy miképp fogom tudni átlépni a saját tévedéseimet. Nagyon jó érzés volt, hogy ez minden nehézség nélkül sikerült. Ha ráhagyja magát az ember a színészekre meg a problémákra, akkor elkezd dolgozni szépen magától az anyag. Lesz jövőre is hasonló próbám, mert Pécsett a következő darabom A salemi boszorkányok lesz, amire még csak azt sem mondhatom, hogy nem nagyon sikerült megcsinálnom annak idején itt Kaposvárott. Szóval ez sem olyan ismétlés lesz, minthogyha most az Ördögöket kéne újra megcsinálnom, vagy ahogy anno a Mágnás Miskát dupláztam le dühből, azonnal, amikor lehetőség adódott rá. Pedig lehet, hogy magamra voltam dühös, de ez már mindegy is. Tehát nagyon remélem, hogy most kiderül, hogy tudom bonyolultabban látni a világot, mint korábban. Vagy egyszerűen csak máshogy.

Mindenkinek jó legyen


- Az évadot egy könnyű kézzel fölrakott, nagyon mulatságos, kiválóan működő bohózattal zártad le. A Sötét komédiát  kifejezetten könnyű mulatságnak szántad?

- Igen. Eleve tudni lehetett, hogy nem lesz akkora vállalkozás, mint a Veszett fejsze volt, amit sokkal bonyolultabb anyagnak és nagyobb előadásnak is tartok, mint a Sötét komédiát. Ettől a darabtól nem akartam többet, mint amit eleve tud: nevettetni. Azért finoman belenyúltunk a két német figurájába, hogy picikét indokolt alakok legyenek a színpadon. Az már csak egy ajándék volt, hogy nézegettem a szöveg végét, ami nagyon akart hajazni a Bibliára, és megkérdeztem, hogy akkor mi a szöszért nem a Teremtés könyvét mondja Schuppanzigh. Azt oda is rittyentettük a végére, és ez valahogy összerántotta az egész előadást. Meg a darabbal ellentétben kihoztuk a szerencsétlen milliomost a pincéből, mert olyan rossz érzés lenne bennem, mint színházlátogatóban, hogy csak így eltűnhet a süllyesztőben. Isó ezt minden gond nélkül megoldotta. Így már csak az volt a kérdés, hogy miképp rendeződjenek el a dolgok, hogy ebben a darabban a végén mindenkinek jó legyen. De nagyon.

- Azért egy fordított teremtéstörténet hangzik el a végén, amelyben egy náci múlttal rendelkező villanyszerelő mégis csak a sötétséget teremti meg.

- Nézd, ez már neked fontos. Nem hiszem, hogy ez mindenkinek leesik. De nem biztos, hogy ebben a pillanatban ennél vidámabban látom a világot. Ez halálpontosan reflektál arra, amit most némi kajánsággal érzek a világban, hogy minden összekeveredik mindennel. Tehát a blaszfémia a fennköltséggel, a csúfság a szépséggel. Ez egy ilyen kis kitüntetett pillanat az előadás végén. Egy jó színházi pillanat. De üres pillanat lenne, ha előtte nem lenne egy vidám két óra, ami mégiscsak megágyaz ennek a jó pillanatnak.

08. 08. 12. | Nyomtatás |