Ellenfény Offline - Archívum - 2008 - 2008/6. - Reflektorfényben - Eger - A Világnagy Konyha

A világnagy konyha

Arnold Wesker: A konyha – Gárdonyi Géza Színház, Eger

Normal 0 false false false MicrosoftInternetExplorer4 Arnold Wesker ötvenéves darabját mutatta be az egri Gárdonyi Géza Színház. A konyha azonban Máté Gábor rendezésében a máról szól. Arról a világból, amelyben élünk. És azokról az életlehetőségekről, amelyeket a jelen kínál. Ugyanakkor egy formálódó színházi társulat ereje is megmutatkozik az előadásban, melyet Mátyás Edina mutat be.
Mátyás Edina

„Shakespeare tekintse színpadnak a világot, én konyhának tekintem, ahol az ágálók egymást meg nem érthetik, és a lótás-futásban a barátság, szerelem és ellenkedés hamar lobbanó szalmacsóvái is sorra kihunynak" - írja Arnold Wesker A konyha bevezetőjében. És Máté Gábor mintha ennek szellemében is látott volna munkához. Előadásában konyha az egész világ, és szakács és pincér benne minden férfi és nő. A helyszín tehát világmetafora, így az itt zajló eseményeknek is egyfajta metaforikus olvasata erősödik fel, miközben természetesen a történet megőrzi a maga konkrétságát is.

Történetről beszélni persze túlzás A konyha esetében, mert Wesker darabja egy színházi előadásnyivá tágított életkép, melyet a napi rutinfeladatok töltenek ki, egyszeri események alig zajlanak benne. Egy több ezer vendéget kiszolgáló étterem egyetlen napját látjuk (munkakezdéstől estig), amely épp olyan, mint az előző volt és amilyen a következő is lesz. És mindenki ugyanazt a munkát végzi benne. Nap mint nap nagyjából ugyanúgy. Van, aki beletemetkezik ebbe, van, aki küszködik vele, van, aki lázadni próbál ellene. Így nap mint nap ugyanazok a feszültségek gyűlnek össze, ugyanazok az indulatok szakadnak föl. Ezek egy része az állandó frusztráltságból fakad, más részük viszont a magánélet megoldhatatlan problémáiból ered, melynek egy része szintén beszivárog a konyha mindennapi életébe.

A darab keretét adó kozmikussá növesztett napban - mely az állandósággal, mozdulatlansággal, végeredményben a távlattalansággal is azonos - a konyha mindennapi eseményei is afféle sorsmetaforaként hatnak. Míg Jacques az Ahogy tetszik „színház az egész világ" monológjában az életszakaszokat tekinti át, így ad teljes képet az emberről mint életszereplőről, addig Wesker inkább társadalmi tablót rajzol A konyhában. Számára ez olyan színpad, amelyben különféle státuszú szereplők lépnek fel. Egyrészt fölvázolja a tulajdonostól a főszakácson és a helyettesén át a különféle fogásokra és ételekre szakosodott szakácsokig, illetve a legutolsó kuktáig tartó hierarchiát. Másrészt mindebben az életkori, a vallási és etnikai sokféleség képét is felrajzolja. A szinte kamaszoktól a nyugdíjig hátralévő éveket számolgató idősebbekig mindenféle korosztály megtalálható itt. Vannak köztük keresztények, zsidók és ateisták. Nemcsak angolok dolgoznak itt, hanem írek, német „csereszakácsok", olasz cukrászok és ciprusi kukták is. És nem éppen előítélet-mentesen, higgadt toleranciával viszonyulnak egymáshoz.

Ugyanakkor mindannyiuk életében hasonló emberi sors ismerhető fel. Ennek két fontos összetevője van. Egyik a munkahelyi hajsza, amely az ebédidő őrült forgatagában csúcsosodik ki. (Szépen felépített az egri előadás tempója, délidőben valóban szinte az elviselhetetlenségig fokozódik.) A másik egyfajta kilátástalanság, hogy a munka kívánta erőfeszítések ellenére sem lehet igazán eljutni sehova. Valahogy mindenki kibekkel, kivár. Pénzt keres, és elhasználja az életét. És közben a legegyszerűbb emberi célkitűzések is álmok maradnak.

Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy ki hol áll a hierarchiában. Dimitri (Rácz János), a ciprusi kukta egy fészerről álmodik, ahol rádiókat szerelhetne, amiben igazán örömét leli, de a gyárba nem megy el, mert ott legfeljebb csak egy drótot forrasztgathatna egész nap. Hans (Szívós Győző), a német csereszakács pénzről álmodik, hogy végre szeresse a világ, és emberszámba vegye. Max (Venczel Valentin), az öreg szakács csak az szeretné, hogy békén hagyják, nincsenek neki már különösebb vágyai. Alfredo (Sata Árpád) is belefásult, belevénült ebbe a konyhába, és már alig emlékszik rá, hogy dolgozott olyan helyeken is, amelyeknek nem kellett szégyellni a főztjét. A Főszakács (Blaskó Balázs) már csak a nyugdíjról álmodik, amikor nem kell törődnie végre ezzel a konyhával, amelynek ügyeihez most is csak előkelő idegenként viszonyul, amikor csak lehet, hárít, és a felelősséget áttolja Frankre (Görög László), a helyettesére, aki viszont mindenről tud, de őt semmi sem izgatja. Talán azért nem, mert az ital miatt néha üvegessé válik a tekintete. Vagy azért sem, mert így is képes meglátni mindenkinek a jobbik arcát, amelynek megmutatására alkalmatlan a konyhai hajsza.

Máté Gábor rendezése olyan világot ábrázol, amely hihetetlen erőfeszítéseket vár az embertől, de ezért cserébe még a magánélet kis szigeteivel, az emberi boldogság átmeneti rezervátumaival sem biztat. Így óhatatlanul is azok válnak az egri előadás főszereplőivé, akik erőfeszítéseket tesznek ezen elérhetetlen célok érdekében.

Például Paul (Vajda Milán) és Raymondo (Mészáros Máté) a két cukrász, akik afféle keserűen ironikus rezonőrökként (mint Shakespeare bolondjainak kései utódai) figyelik a konyha életét. (Ez az érzetet az is megerősíti, hogy őket a térben hátra, a legmagasabbra helyezte el a rendező.) Raymondo felajánlja, hogy megnézi Paul motorját, amelyet használtan vett, és nem nagyon akar szuperálni. És akkor már rendezhetnének a konyhából hazavitt borjúszelet felhasználásával egy kanmurit is. De az is lehet, hogy mindez csak barátsággá nem váló összetartozásuk örök álma. Paul, akit elhagyott a felesége, az emberi szolidaritásról álmodik. Hogy a szomszédja, a buszvezető, akit a sztrájkjuk alatt nap mint nap kitartásra biztatott (bár neki emiatt korábban kellett kelnie) majd nem akar bombát dobni a békefelvonulásra, csak azért, mert miattuk lassabban haladhattak a buszok. „Fal van én köztem meg a millió hozzá hasonló közt. Mi lesz ebből, mit gondolsz? Ha körülnézek itt a konyhában meg a gyárak közt meg a hivatalokban a tenger ember közt, azt mondom, Jézus Isten!"

De főszereplővé válik Kevin (Ötvös András), az új szakács is, aki az első napját tölti itt. Azért jött ide, mert egy kicsivel több pénzt akart keresni, és nem sejtette, hogy milyen őrült hajszába csöppen majd bele. És azt sem, hogy csak magára számíthat. Hogy a vágódeszkáért majd összeverekszik azzal, aki egyébként sorstársa, s eleinte pajtásként fogadta.

És főszereplők azok, akik magánemberként is megpróbálnak létezni a konyhában. Például Nicholas (Bányai Miklós) és Cynthia (Szabó Emília), akik azonban gyanakvásnál és összeszólalkozásnál többre nem képesek a délidő őrületében. Vagy mindenekelőtt Peter (Schruff Milán) és Monique (Járó Zsuzsa), akik szintén egy se vele, se nélküle kapcsolatba gabalyodtak bele már évek óta. A fiú arról álmodik, hogy majd feleségül veszi a lányt, de Monique nem képes elhagyni érte öregedő, tehetős férjét. Többek között azért sem, mert kétségei vannak, hogy kezelni tudja-e a fiú vadságát. Peter sem tudja igazán, hogy mit akar. De valami feltartóztathatatlanul fortyog benne. Ezért verekedett össze előző este Gastonnal. Ezért lesz dühös, amikor savanyú levest adnak a kéregető koldusnak. De azt, hogy sültet tesz elé, a tulajdonos már szabotázsnak minősíti.

A konyha világát egyébként is a fojtott ellentétek jellemzik. De a feszültségek bármiből, bármikor kipattanhatnak: egy elszólásból, az előre megpucolt krumpli „eltulajdonításából", vagy az elkészült étellel teli tányér felemeléséből a tálalóról, holott azt csak a szakács adhatja a pincérnő kezébe. Péter ezen szólalkozik össze Violettel (Dimanopulu Afrodité). A fiú ekkor robban (bár ebben közrejátszik az is, hogy egy véletlen elszólásból épp most tudta meg, hogy Monique elárulta őt, és a tudta nélkül pirulákat szed). Önpusztító dühvel nekiront a találónak, polcokat borít fel, nekiesik a gázcsőnek.

Máté Gábor rendezése ezen a ponton valóban metaforikussá válik. Ekkor válik világossá, hogy a konyhát idéző díszlet (Czigler Balázs terve) valóban egy színpad is, amelyben emelkedő és szűkülő portálnyílások tagolják a teret. Ezek Peter pusztítása nyomán felemelkednek és eltűnnek. Mintha hirtelen a semmi közepén találnánk magunk. Mintha beteljesedne Peter „álma": „bejövök a konyhába, aztán nincs."

Így válik egyértelművé, hogy A konyha egri előadásban nem lehetnek győztesek. Még Marango (Kaszás Gergő), a tulajdonos sem lehet az. Máté Gábor rendezésében ő eleve hendikeppel indul, hisz az öltözékéből egyértelmű, hogy maga is bevándorló, minden bizonnyal az egykori brit koronagyarmatról, Indiából érkezett Angliába. A végső pusztítást látva sem dühös, inkább sztoikus. Tönkretetted a világomat - mondja Peterre utalva. - Mi vagy te, Isten, hogy ezt megtehetted? Aztán leveti a kabátját, felgyűri a ruhája ujját, és törölgetni a tányérokat. Mintha mindent újra lehetne kezdeni. A semmiből, elölről.

 

Arnold Wesker: A konyha


Fordította: Lőrinczy Attila

Díszlet: Cziegler Balázs

Jelmez: Izsák Lili

Koreográfus: Stohl András

Dramaturg: Sirokay Bori

Rendező: Máté Gábor

Szereplők: Venczel Valentin, Fekete Györgyi, Görög László, Sata Árpád, Szívós Győző, Schruff Milán, Ötvös András. Ács Norbert, Hüse Csaba, Bányai Miklós, Vajda Milán, Mészáros Máté, Blaskó Balázs, Kaszás Gergő, Bozó Andrea, Rácz János, Pálfi Zoltán, Balogh András, Ágoston Péter, Járó Zsuzsa, Mészáros Sára, Dimanopulu Afrodité, Dér Gabi, Nagy Adrienn, Ivády Erika, Tatár Gabi, Szabó Emília, Nagy András

08. 08. 12. | Nyomtatás |