Kortárs?

Szenvedély – Magyar Állami Operaház Balettegyüttese

Három koreográfus egy-egy művéből szerkesztett  kortárs est került tavasszal az Operaház színpadára. A balettigazgató Keveházi Gábor tájékoztatója szerint olyan művészek darabjait választották, akiknek tartozik ez a színház. Hogy pontosan miért és mivel, arra nem tért ki, s ez azért problémás, mert ezen az említett szemponton kívül nehéz bármi közöset találni a három darabban. Maga az ötlet, hogy kortárs műveket is bemutasson az Operaház, kifejezetten jó, volt is már rá példa (nem egész egy évtizede Forsythe, van Manen, Kylián darabjait táncolta az együttes), de egy egységesebb program, aminek részeit valamilyen belső kapcsolat is összefűzi, izgalmasabb eredményt hozott volna.

Kincel Ákos

A nyitódarab Bozsik Yvette Menyegzője, amely Sztravinszkij Les Noces című szenvedélyes zenéjére készült. Kis keserűséggel jutott eszembe, hogy ha van színház ebben az országban, ahol lehetséges ezt a zenét élőben előadni, akkor az éppen az Operaház. Van zenekari árok, a kórus elfér a színpadon, vannak zenészek, énekesek... Egy léptékkel nagyobb szervezéssel az előadás sok nagyságrenddel lehetne hatásosabb (nem is beszélve arról, hogy talán olyan emberek is eljönnének az előadásra, akiknek egyébként eszébe sem jutna táncot nézni).

Khell Zsolt díszlete minimalista, funkcionális. Minden - beleértve a jelmezeket is - fekete, fehér és vörös. A darab történéseit, hangulatait jól árnyalja, egészíti ki a háttér színeinek változása. Remek ötlet, hogy a díszlet bizonyos elemei eredetileg háttérdíszek, majd alkalmanként eszközzé válnak.

A koreográfia nagyon hatásos, kifejező és eredeti, azonban Bozsik Yvette táncstílusa, mozdulatai „leesnek" a táncosokról, főleg a nőkről, nem lehet nem észrevenni a küzdelmet, amit a klasszikus képzettségű táncosok folytatnak azért, hogy a betanított mozdulatokat értelemmel, érzelemmel töltsék meg. De hiába a megfeszített munka, a mű elveszik a nagy színpadon, a kis, rebbenésszerű mozdulatok már a hatodik sorból sem nagyon látszanak, képzelem, milyen lehet messzebb. Ráadásul a koreográfia jelentős része a színpad közepe táján egy kissé megemelve játszódik, ezzel is növelve a távolságot a nézők és a táncosok között. Egy kisebb térben vagy a színpad elejéhez közelebb talán hatásosabb lenne.

A táncosokról szólva meg kell említeni, hogy a tánckar nem nagyon találta az összhangot: ha több ember mozgott egyszerre, kis bizonytalanságot észlelhetett a néző. Kérdés, mennyire okozta ezt Sztravinszkij ritmikailag meglehetősen bonyolult műve, illetve mennyire a tánckar felkészületlensége. Bármi is az ok, a koreográfia kifejezetten épít a sok ember által egyszerre végzett mozdulatok szuggesztív erejére, ami kis pontatlanság esetén is elveszik. Összességében a férfiak produkciója jobb, erősebb, energikusabb, összeszedettebb, kifejezőbb volt. Ki kell emelnem a két főszereplőt, Boros Ildikót és Kerényi Miklós Dávidot, akik táncosként és színészként is megtalálták a helyüket az előadásban.

A második felvonás Fodor Antalnak A nő hétszer című darabja. Balettet is írhatnék, mert a darab díszletei és mozgásvilága is a hetvenes-nyolcvanas évek neoklasszikus balettjeit idézik. Egy férfi (Lieblich Roland) életét, bukdácsolását, útkeresését követhetjük nőről nőre. A cím arra engedne következtetni, hogy hét nővel lesz dolga hősünknek, azonban a darab folyamán csak ötig jutunk. Hogy ennek mi lehet az oka, nem tudom. Talán meg kellene változtatni a darab címét.

Az első és az utolsó kép valamiféle be-, illetve levezetés, sok párt látunk tangót táncolni. Az öt, egy-egy nőhöz kapcsolódó kép teljesen más hangulatú mind zeneileg, mind a táncot illetően. Van kamaszkori tesztoszteron-túltengéses álom öt bőrfűzőbe öltöztetett (vetkőztetett?) hölggyel, ahol a főcsábító szerepében Papp Zsuzsanna korbácsolja a főszereplő (és a nézők) indulatait. A jelenet alatt zene helyett női sikolyokat hallunk csak a hangfalakból. (A kortárs előadásokhoz szokott nézők számára kissé idejétmúltnak tűnhet ez a fajta meghökkenteni vágyás.) Látunk szürreális esküvőt Mendelssohn nászindulójából kreált zenei montázsra (a darab szerintem legjobb jelenete), majd boszorkányszombatot, ahol az ünnep csúcspontján Vénusz (Barabás Marianna, nagyon szép) ereszkedik le az égből egy kagylóban. Ezt követi egy pas de deux, ahol a férfi csak segédszerepre kárhoztatik. Pazár Krisztina gyönyörűen táncol hattyúként. A kettős végén motorosok gurulnak be, és viszik el a szerelmesnek tűnő főszereplő elől a hőn áhított kedvest: a hattyú nem a szárnyain, hanem motoron távozik a színről. A „sikolyzene" mellett ez a darab másik pontja, ahol egyértelműen látszik a nyolcvanas évek hatása, és mindkét esetben kissé idejétmúltnak tűnik a koreográfus elgondolása. Az utolsó kép a XX. századra oly jellemző hadifogoly/munka/koncentrációs táborok képét vetíti elénk, ahol a főhős megtalálja az igaz szerelmet, ami eltörli a kerítéseket, rácsokat. Sajnos itt is érezni, hogy az idő valamikor elszállt a darab felett.

Mindent összevetve A nő hétszer kiválóan bemutatja, hol tartott a balett, modern tánc húsz-huszonöt évvel ezelőtt hazánkban. A táncosoknak jóval könnyebb dolguk van, mint a Bozsik-koreográfiában, hiszen a neoklasszikus balett mozdulatait jól ismerik (Seregi László balettjei is hasonló stílusúak). Fodor Antal rutinosan mozgatja a táncosokat, kihasználja a hatalmas teret, a csoportjelenetek eseménydúsak. Kár, hogy nem derül ki, mi is lenne a darab közlendője, milyen gondolatiság húzódik a hátterében, milyen fejlődésen megy keresztül a főhős, megy-e egyáltalán. Lieblich Roland nem csak táncol, alakítja is a vágytól-szerelemtől szenvedő, férfivá érő kamaszt.

Az est záródarabja Markó Iván koreográfiája, A Nap szerettei. Erre a koreográfiára is vonatkozik, amit a Menyegzőnél írtam az élő zene varázsáról: itt is sokat segített volna, ha zenekar kíséri a táncosokat. A mű Carl Orff jól ismert Carmina Burana című kompozíciójára készült. Jó választás, mert a zene a maga lendületével sikerre vihet egy koreográfiailag gyengébb darabot is. Esetünkben erre szükség is van. Látszik a művön, hogy a táncosok nagyságrendekkel képzettebbek annál, mint amit a darab elvár tőlük. A darab a végzős balettnövendékek záróvizsgájára készült 1979-ben, akikben élt a lelkesedés, valami újat kezdtek el éppen akkor, remek szimbóluma lehetett ennek ez a koreográfia. Azonban ma az opera társulatával ezek a plusz tartalmak elvesztek, helyüket a koreográfiának, táncnak kellene megtölteniük. Sajnos ez nem sikerül. Végig értetlenkedik a néző, hogy egy ilyen technikai tudással rendelkező együttesre miért nem készítenek olyan koreográfiát, ami megdolgoztatja, kihívások elé állítja a táncosokat. Bajári Levente és Castillo Dolores jó a Nap és a Földanya szerepében, a kar hozza a tőle elvárható minimumot. A baj az, hogy ennél többre nem lenne lehetőségük semmiképpen. Nincs kihívás, lehetőség a kiugrásra.

A „kortárs balettest" ily módon tulajdonképpen egy kortárs és két nem kortárs darabból áll. A kezdeményezés nagyon jó, jót tesz az Operaház repertoárjának egy kis frissítés, a táncosoknak egy kis változatosság, a hazai koreográfusoknak a lehetőség, hogy új nézőkhöz jussanak el darabjaik, gondolataik, esetleg olyan koreográfiákat készítsenek, melyekre ekkora társulat és színpad nélkül nem lenne lehetőségük. Azonban az est fényében kifejezetten tanulságos lenne elgondolkodni rajta, mit ért az Operaház vezetése és az underground kultúra „kortárs" alatt.

 

08. 08. 12. | Nyomtatás |