Ellenfény Offline - Archívum - 2008 - 2008/6. - Fókuszban - A Táncművészet Helyzete - Tánc, Szövetség: Válni Jó?

Tánc, szövetség: válni jó?

A Magyar Táncművészek Szövetségének közelmúltjáról

A Magyar Táncművészek Szövetségének (MTSZ) viharos közelmúltjáról eredetileg körinterjút terveztünk, amelyben hárman szólaltak volna meg: Kiss János, a Győri Balett igazgatója, az MTSZ tavaly májusban lemondott elnöke, Juronics Tamás, a Szegedi Kortárs Balett művészeti vezetője, az MTSZ tavaly szeptemberben megválasztott, ám idén májusban szintén lemondott elnöke és Keveházi Gábor, a Magyar Nemzeti Balett igazgatója, a Táncszövetségből kivált társulatokat is tömörítő új szakmai képviselet frissen megválasztott elnöke. Beszélgetőpartnereink közül azonban csak Kiss János és Juronics Tamás vállalta a megjelenést. Keveházi Gábor letiltotta a már félig kész interjút, és „kitessékelte" munkatársunkat operaházi irodájából. Nem tartotta elfogadhatónak, hogy megbeszéljünk néhány korábban elhangzott, szakmai szempontból figyelmet keltő kijelentését, illetve rákérdezzünk a kilépők nyilatkozataiban előforduló tárgyi tévedésekre, pontatlanságokra. Így - önhibánkon kívül - épp az érintettek véleményét nincs felhatalmazásunk közreadni a szövetségből való kilépésük okairól, illetve a Magyar Hivatásos Tánc- és Balettegyüttesek Egyesületének megalakulásáról. Marad hát a sorok közötti olvasás és az interjúkból kirajzolódó kép. Králl Csaba helyzetelemzése és interjúi.

Králl Csaba

Prológus

A Magyar Táncművészek Szövetségét (MTSZ) régóta feszítő nézetkülönbségek négy társulat, illetve intézmény kilépéséhez vezetettek tavaly tavasszal. Szándékukat a szövetség 2007. május 21-i közgyűlésén jelentették be, ezt követően az akkori elnök (Kiss János) és ügyvezető (Török Jolán, a Nemzeti Táncszínház igazgatója) lemondott tisztségéről. Az elnökség szeptemberben Juronics Tamásnak szavazott bizalmat, aki megválasztása után így nyilatkozott: „Új ember vagyok, és párbeszédet szeretnék".

A szövetségből távozók (a Magyar Nemzeti Balett, a Magyar Táncművészeti Főiskola, a Magyar Balettszínház Gödöllő és a Madách Színház Tánckara) ez év február 7-én hat másik együttessel, illetve magánszeméllyel közösen új érdekképviseleti szervezetet alapítottak, Magyar Hivatásos Tánc- és Balettegyüttesek Egyesülete néven. Erről március végén tájékoztatták a sajtó képviselőit. Az ott elhangzottak azonban tovább borzolták a kedélyeket. A vita egyre indulatosabbá, személyeskedőbbé vált. Juronics Tamás erre való hivatkozással is mondott le tisztségéről - Lőrinc Katalin ügyvezetővel együtt - a május 19-i elnökségi ülésen. Mint hangsúlyozta: „A különbség közöttem és az új szervezet alapító között, hogy nekik van ellenségképük, míg nekem nincs. Könnyen építenek stratégiát: valaki ellen nyomulni mindig nagy erőket mozgósít. Én nem keresem velük a konfliktust..."[1]1.

A két „tábor" közötti nézeteltérés a felületes szemlélő számára vélhetően szervezeti, érdekképviseleti „kakaskodásnak" tűnik. Ennél azonban lényegesen többről van szó.

 

„Tiszta a lelkiismeretem"

Králl Csaba: Fura világban élünk. A politikát, a közéletet jellemző megosztottság, arrogancia és ellenségeskedés egyre jobban megfertőzni látszik a művészeti életet. A Magyar Táncművészek Szövetségének utóbbi éve is inkább a széthúzásról, mintsem az egységről szólt. Ilyen nehéz rátalálni a közös nyelvre?

Kiss János: Hadd indítsam a választ messzebbről! Én ennek a színháznak a lépcsőjét most már huszonkilencedik éve koptatom. Úgy kezdtem, mint ifjú titán a kezdő csapattal, aztán szólótáncos lettem, 1991 óta pedig „családfő", azaz társulatvezető. A Győri Balett társulata ötvenkét főből áll: van közöttük baloldali, jobboldali, zöld, kék, sárga, különböző felekezetekhez tartozó, magyar, kubai, olasz és orosz, mégis nagyon jól megvagyunk, és azonos nyelven beszélünk. Ez nagyon jó példa arra, hogyan lehet békésen egymás mellett élni és egy célt szolgálni.

- Egy táncszövetségi elnöknek minden bizonnyal „szintetizáló" személyiségnek kell lennie. Békés embernek tartod magad?

- Abszolút, és alapjáraton optimista is vagyok, de azért elkeserít az a közeg, ami nap mint nap körülvesz, ezért például nagyon ritkán nézek televíziót. Ez nem azt jelenti, hogy nem akarok tudomást venni arról, ami körülöttünk zajlik, de a médiában és mindenhol hihetetlen lélekrombolás folyik, és ez aggaszt.

Amióta az eszemet tudom a táncnak éltem, és neveltetésemnél fogva mindig is közösségi ember voltam. Lehetne persze úgy élni, hogy mással, másokkal, akár közösségi ügyekkel nem foglalkozni, de ez nekem nem megy. El lehetne vonulni elefántcsonttoronyba, mi is jól ellennénk itt magunkban Győrben, úgy érzem azonban, hogy a viták, hatások, versenyfutások, beszélgetések előbbre viszik a világot. Ugyanakkor óriási felelősség emberekért, ügyekért küzdeni, de ehhez szövetségesek is kellenek. Amikor elnök voltam, abban hittem, hogy ez megvalósulhat. Van, aki elhiszi, van, aki nem: a szövetségi érdekeket szem előtt tartva sokszor direkt háttérbe szorítottam a Győri Balett szempontjait.

- Ahogy én látom, a Táncszövetségen belüli problémák onnan eredeztethetők, amikortól a szervezet 2005-ben közhasznúvá vált, és az egyesületi törvény szerint minden tag, társulat a korábbiakkal ellentétben már csak egy szavazattal bírt.

- Pontosan. Át kellett alakítani a szövetséget, ez a szervezet érdekében történt a pályázatok miatt, amit mindenki tudomásul is vett.

- Hogy ez a szavazati arányok megváltozásával jár, nem tudatosult a későbbi kilépőkben?

- Erre akkor döbbentek rá, amikor az egyesületet bejegyezték, és ennek megfelelően kellett működnünk, bár természetesen tudtak arról, hogy az átalakulás mivel jár. Természetesen vitatható, hogy egy nagy együttesnek ugyanannyi szavazata van, mint egy kétszemélyes társulatnak - de így rendelkezik a törvény.

Ebben a szövetségben mindenki egyrangú tag. Nagyon sokan egyet értenek abban, hogy konszenzusos alapon kell dönteni. Gondolkodásmód, mentalitás kérdése, hogy ezt valaki elfogadja vagy sem. Az a vád, ami engem ért, hogy amióta elnök vagyok, felhígult a szövetség, és betódultak a „kortársak" - arra én büszke vagyok. Harcunk közös: el kellene például érnünk, hogy a táncművészetet egyenrangú partnerként kezeljék más előadóművészeti ágakkal. Az alulfinanszírozás kis együttestől nagy együttesig mindenkit sújt, ezért stratégiai kérdésekben nagyon fontos lenne megállapodnunk, egyetértenünk. Erre egyébként jó példa volt a rövid életű Táncművészeti Kerekasztal, ahol a legkülönbözőbb érdekvédelmi szervezetek képviselői is konszenzusra tudtak jutni. Aztán miniszterváltás következett, és a kerekasztal tevékenysége „felfüggesztődött".

- Visszatérve az egy társulat, egy szavazat kérdéséhez: az nem lett volna megoldás, ha a szavazati arányokat belső szabályozással differenciáltátok volna figyelembe véve a társulatok nagyságát, művészeti szerepét?

- Erre történtek lépések. Megvizsgáltuk, hogy az szmsz-en belül rendezhető-e akár létszámarányosan a szavazati arány. De a társulati létszámot az egyesületi törvény nem veszi figyelembe. A törvény tagonkénti egy szavazatot ír elő, ez ellen nem tehetünk semmit. Az egész ország attól hangos, hogy hogyan lehet kijátszani a törvényeket. Én ezzel nem értek egyet. Azt mondták, mutyizás van. A francokat. A közgyűlés titkos szavazással választja meg az elnökségi tagokat, akikben hisz, és akik valamilyen szakterületet képviselnek. Én bízok a közgyűlés bölcsességben. A demokrácia szerintem így működik.

- A kilépők elégedetlenek voltak a művészi és szakmai díjak odaítélésével is.

- Vissza lehet nézni, hogy a Magyar Nemzeti Balettből - már súlyánál fogva is - jóformán minden évben részesültek elismerésben. Ez teljesen természetes, ez így van jól. Egyetlenegy dolog, amivel abszolút nem értek egyet, ha valaki elnökségi tagként rendszeresen nem vesz részt az üléseken, és nem mondja el a véleményét. Ez óriási hiba, mert így nem is tudja érdemben képviselni társulatának érdekeit. A lehetőség adott volt a véleménycserére, csak többen nem éltek vele.

- Mi a művészeti, táncszakmai díjak felterjesztésének módja?

- A minisztérium felkéri a szövetséget, hogy tegyen javaslatot a különböző díjakra. Ennek megfelelően az elnökség hoz egy döntést, hogy a Magyar Táncművészek Szövetsége kiket tart alkalmasnak arra, hogy kitüntetésben részesüljön, miközben a minisztérium megbízásából egyeztet a szakmán belüli érdekképviseleti szervezetekkel is. A különböző egyesületek képviselői végül közösen döntenek arról - minden testületnek egy-egy szavazata van -, kiket javasolnak díjazni, hogy a minisztériumhoz már a szakma egyöntetű véleménye menjen fel. Ezen kívül az Operaháznak jogában áll, mint minisztérium által fenntartott együttesnek közvetlenül is javaslatot előterjesztenie a szakállamtitkárnak, amit ők nem egyszer és nem kétszer meg is tették.

- Szóba került a Táncszövetség és a Nemzeti Táncszínház közötti összefonódás is...

- Ezt abszolút módon visszautasítom. Tény, hogy a Magyar Táncművészek Szövetsége lobbizásának eredményeként születhetett meg a Nemzeti Táncszínház. Még olyan kikötés is volt a minisztérium részéről, hogy itt csak a szövetségi tagok léphessenek fel. Mi erre azt mondtuk, hogy nem, mivel ez az egyetlen táncot befogadó színház, ezért nemcsak a Táncszövetségi tagoknak kell fellépési lehetőséget biztosítani. Ez feszültséghez vezetett volna a szakmán belül. Az pedig, hogy a Nemzeti Táncszínház adott otthont a szervezet irodájának, én úgy gondolom, ennek inkább örülni kéne, hiszen eleve itt lépnek fel a társulatok, és idejár a táncszerető közönség is. De anyagi okok miatt is fontos volt, mert a szövetség költségvetése mindig is labilis lábakon állt.

- A Táncszövetségen belül is hallani olyan hangokat, hogy nehezítette a problémák kezelését, hogy nem túl rózsás a kapcsolatod Keveházi Gáborral. Amit valószínűleg tovább terhelt, hogy a Magyar Nemzeti Balett igazgató választásakor ifj. Nagy Zoltán jelöltségét támogattad az övével szemben.

- Az akkori főigazgató kért fel rá, hogy vegyek részt a munkában. Nyílt szavazás volt. Teljesen normális dolog, hogy az ember vállalja a véleményét, ki mellett teszi le a voksát. Gondolom, neki ez nem esett jól, de továbbra is megpróbáltam vele mindenben együttműködni. Sok dologban persze más véleményen vagyunk, ez kétségtelen. Amikor a kilépők megfogalmazták az ellenvetéseiket, akkor felajánlottam, hogy legyen ő az elnök - bár természetesen nem az én hatásköröm erről dönteni. Ezek valós problémák, de szerintem nem ez a lényeg, hiszen személyes konfliktusok mások között is lehetnek. Egy biztos: azért is mondtam le, hogyha ez konfliktushelyzetet jelent, akkor inkább kiszállok.

- Váratlanul ért a kilépés?

- Nem, a levegőben volt. De nincs benne semmi tragikus. Én ide szeretnék tartozni, ő meg oda szeretne tartozni, ezt tiszteletben kell tartani. Normális emberi dolog, hogy nem kell közösséget vállalni azzal, akivel nem érzem jól magam. Én azt tartom drámainak, ha egymás ellen harcolunk. Néha elmondtam elnökségi ülésen is: drága kollégák, nem szeretném, hogyha a Magyar Köztársaság parlamentjének szintjére süllyednénk. Elképzelhető, hogy a problémákat úgy lehetne orvosolni, ha létre jönne újra táncművészek kerekasztala. A különböző egyesületek leülnének, megvívnák a csörtéjüket, és közös erővel mennének tovább.

- A minisztérium a Táncszövetséget eddig a szakma reprezentatív ernyőszervezeteként tartotta számon. Mi lesz most?

- Ha én lennék az ő helyükben, én se nagyon tudnám, hogy kinek adjak igazat.

- Mit tettél volna másképp?

- Nekem tiszta a lelkiismeretem. De természetesen egy vezető sohasem hibátlan. Vannak jó és rossz döntései, és mindezért vállalnia kell a felelősséget. A társulatnak is el szoktam mondani, hogy egy vezetőnek igent és nemet kell mondania. Ha „is"-t mond, akkor megpróbálja elodázni a döntést, és semmire nem jut.

- Végezetül: szerinted felfogható a történet a progresszív és a konzervatív gondolkodás küzdelmeként?

- Nehéz kérdés. Fantasztikus dolognak tartom, hogy a kortárs terület kikövetelte magának azt a figyelmet, hogy képbe kerüljön. E mögött feltétlenül érték van. Természetesen van benne értéktelenség is, de ez a kettősség minden műfajra jellemző. Akik a kortárs alkotók közül díjakat kaptak, megérdemelték. Nagyon sokan azt mondják, hogy a kortárs irányzatok elburjánoztak, és elnyomják a nagyokat. Erre - mint a pereces - megint csak azt tudom mondani: akiket zavarnak a kortárs irányzatok, azok hozzák létre a saját maguk közösségét, és próbálják meg képviselni az érdekeiket, de ne úgy, hogy a másikat a víz alá nyomják. Úgy gondolom, hogy a „kortársak" nem akarják víz alá nyomni sem a néptáncosokat, sem a balettegyütteseket, nem mások ellenében küzdenek, hanem önmagukért, egymásért. Mindig is tiltakoztam az ellen, hogy a szakmán belül mesterségesen feszültséget gerjesszenek, mint most is a balett és a kortárs terület között. Sajnos, a folyamatos ellenségkép-keresés és szándékos műfaji megosztottság tovább generálja a problémákat. Véleményem szerint a Táncszövetségnek ugyanúgy kell képviselnie a Magyar Nemzeti Balett, mint a Frenák Pál Társulat vagy Bozsik Yvett érdekeit, azért, hogy a hazai táncművészet folyamatosan alakuljon és fejlődjön. Tessék figyelembe venni: 2008-at írunk, Európában!

„Megérett az idő a generációváltásra"

Králl Csaba: Amikor Kiss János lemondása után elvállaltad az elnökséget, egy interjúban azt nyilatkoztad, hogy párbeszédet szeretnél, elrendezni a dolgokat, hiszen az előadóművészi törvény miatt is összefogásra lenne szükség. Békéltető missziód kudarcot vallott, így bő fél év után Te is lemondtál az elnökségről. Csalódott vagy?

Juronics Tamás: Igen, alapvetően csalódott vagyok, mert nem sikerült abba az irányba menni, amerre szerettem volna, ezért is mondtam le. Döntésem azonban kettős. Egyik oldalról elégedetlenség van bennem a szakmán belüli kommunikációval kapcsolatban, másrészt Szegeden jelentős energiákat kell, hogy befektessek a színház művészi vezetésébe, hiszen amikor elválltam a Táncszövetség elnöki tisztét, akkor még nem tudtam, hogy nyertesei leszünk a színház vezetésére kiírt pályázatnak.

- Amikor lemondtál, belső és külső konfliktusokra hivatkoztál az elnökségi ülésen. Mi volt az, amit a belső „ellenállás" miatt nem sikerült véghez vinned?

- Nem választanám szét a kettőt. Lehet, hogy ez naivitás a részemről, de egy ilyen szakmai szövetséggel kapcsolatban nekem a fixa ideám, hogy közös érdekek mentén közös gondolatokat kéne megfogalmazni, és azokat képviselni, ehelyett mind belül, mind kívül nagyon erősen egyéni és társulati érdekek, sorsok kerülnek a fókuszba. Noha ezek kezelése nyilvánvalóan kötelessége a szövetségnek, ám nem ez az alapvető funkciója egy ilyen szakmai szervezetnek. A kilépettekkel kapcsolatban ugyanez a helyzet: ezzel a döntéssel igazolták, hogy csak a saját érdekeiket tartják szem előtt, és csak a saját érdekeiket akarják képviselni. Azt gondolom, hogy az ilyen hozzáállás hosszú távon nem válik hasznára a szakmának.

- Mit tettél annak érdekében, hogy a kilépettekkel rendeződjön a viszony?

- Két alkalommal ültünk le beszélni közel egy év alatt. Ugyanakkor egy beszélgetésnek az a lényege, hogy van-e valóban konstruktív, előre vivő, párbeszéd jellege, ilyen azonban soha nem volt velük. Nagyon határozott véleményük volt a dologról, nem akartak semmilyen nyitást a szövetség felé, és felém sem, pedig új ember voltam, ami azt jelentette volna, hogy akár az ő gondolataikat is integrálva, az ő problémáikra is megoldást keresve végeztem volna a munkámat, ha erre esélyt adnak, ám ők eleve eldöntötték, hogy a szövetséggel nem tárgyalnak.

- Hogyan ítéled meg a kilépők sajtó-megnyilatkozásait?

- Amit kommunikáltak, az erős támadás a szövetség és annak tagjai ellen. Az a fajta kizáró gondolkodásmód, amit képviselnek, számomra nagyon idegen. Egy szakmai szövetségnek alapvetően befogadó, integráló módon kell gondolkodnia a XXI. században, és támogatni minden új kezdeményezést, mert ezekből tud tovább építkezni, inspirálódni a táncművészet minden ága. A kirekesztő gondolkodásmód számomra elfogadhatatlan, márpedig ez megjelent az ő nyilatkozataikban.

- Táncvilágnapi köszöntődben igen határozottan fogalmaztál ezzel kapcsolatban...

- Igen, mert mi az, hogy felhígult a szakma? Szerintem virágzik és burjánzik, és mindenféle új formákban próbálja megfogalmazni saját magát, és ez teljesen rendben van így, ezek elől nem zárkózhat el a szakma vezetése. Azt is megfogalmaztam ugyanakkor, hogy megérett az idő a generációs váltásra. Sajnálom, hogy a fiatal generáció igen passzív a közügyekben. Persze biztos nem véletlen az elzárkózásuk, hiszen nincsenek megszólítva, hogy gondolkodjanak a köz érdekében, és aktívak legyenek abban, hogyan alakuljon a szakma sorsa. Pedig az kellene, hogy elmondják a véleményüket, és ne hagyják, hogy állandóan csak a régi berögződések szerint működők befolyásolják a kultúra alakulását.

- Odajutottunk, mint az előző interjúban: progresszió kontra konzervativizmus?

- Húh, ez nagyon nehéz kérdés. Én például mi vagyok, progresszív vagy konzervatív? Szerinted ugye konzervatív vagyok, magam szerint viszont progresszív. Attól függ, ki honnan nézi. Finoman fogalmazva: úgy gondolom, hogy csak a hagyományokat tisztelő progresszió az előre vezető, az elzárkózó konzervativizmus pedig nem.

- A kilépők között egy kortárs társulatot sem találni...

- Vigyázz, ezt ki fogják kérni maguknak, hiszen terminológiájuk szerint ők is kortársak, ezt mindig kihangsúlyozzák. Másrészről nevetségesnek tartom magát a kortárs szóról való eszmecserét is. Nem tudok mit kezdeni azzal, ha valaki komolyan gondolja, hogy a kortárs művészet attól kortárs, hogy ma élő emberek csinálják. Ez nevetséges! Legutóbb egyik nagyra becsült kollégámnak megpróbáltam elmagyarázni, hogyha egy ma élő festő Munkácsy stílusában fest, attól ő még nem kortárs festő.

- Ha a Magyar Nemzeti Balett vezetője az érdekképviselet hiányára panaszkodik, akkor mit szóljanak a „kicsik"?

- A szakma mindig is bölcsebb volt annál, hogy ne tudott volna súlyozni a társulatok között. Mindenki tudta, hogy a százhúsz tagú Nemzeti Balett vezetőjének ott kell lennie az elnökségben, ez teljesen normális dolog. Egyébként pedig a szavazati aránynak az elnökségi üléseken van jelentősége, és nem a közgyűlésben. Ha komolyan vesszük egymást, és adunk egymás véleményére, akkor - bár mindenkinek egy szavazata van - tisztában vagyunk azzal is, hogy ki mit képvisel, és ennek megfelelően döntünk bizonyos helyzetekben. Nem vagyunk hülyék, hogy ne tudjuk, mennyit ér mondjuk a Nemzeti Balett igazgatójának szava, szakmai rangja, és az, hány embert képvisel.

- Elnökséged alatt kiköltöztetted a Táncszövetség irodáját a Nemzeti Táncszínházból. Miért?

- Nem én találtam ki az összefonódás fogalmát, de mivel voltak ilyen vádak, ezért azt gondoltam, hogy egy szakmai szövetség szempontjából a függetlenség, az önálló működés alapkövetelmény. Azaz: az összefonódásnak még a látszatát is meg kell szüntetni. Ha valaki ebben azt látja, hogy én ezzel az összefonódást igazoltam, az már olyan bonyolult gondolkodásmód, amit nem tudok - de nem is akarok - követni. Inkább koncentrálok arra a nagyszerű feladatra, ami Szegeden vár rám a következő években.

Epilógus helyett

A művészeti élet javára van, ha a szakmai érdekképviselet sokszínű, több lábon áll. Örülni kell a Magyar Hivatásos Tánc- és Balettegyüttesek Egyesülete megalakulásának is, hiszen hét társulat (plusz a Táncművészeti Főiskola) több száz hivatását lelkiismeretesen végző táncművészének szakmai képviseletét vállalta fel. Ugyanakkor feszültséget kelt, ha egy frissen alakult szervezet önnön céljainak deklarálása helyett ellenkampányra használja fel a nyilvánosságot (bár politikai kultúránktól - kulturálatlanságunktól - ez cseppet sem idegen stratégia), mi több, ex katedra kinyilatkoztatja, melyik az egyedüli üdvözítő út, amelyen táncművészként járni lehet.

Ez a tartalom jellemezte a „hivatásosok" több sajtó-megnyilvánulását.

Ám legyünk nagyvonalúak, és intézzük el egy vállrándítással, hogy Keveházi Gáborék tendenciózusan tíz kilépő szervezetet kommunikáltak a sajtóban a jegyzőkönyvileg is igazolható néggyel szemben. Felejtsük el azt is, hogy a szavazati arányokért (egy társulat, egy szavazat) folyamatosan a Táncszövetséget kárhoztatták az egyesületi törvény helyett. Vegyük lezseren, ha valaki elnökségi tagként tendenciózusan távol marad az ülésektől, majd úton-útfélen az érdekképviselet hiányára panaszkodik (megjegyzem: jegyzőkönyvi tény, hogy Keveházi Gábor az elmúlt három évben 12 alkalomból kétszer vett részt a szövetség ülésein, ebből az egyik, amikor a közgyűlés újraválasztotta elnökségi taggá, míg kétszer helyettesítették). Legyünk jóindulatúak és megértők, hogy a kilépők Kiss János után az „új embert", Juronics Tamást - és békejobbját - sem fogadták el. Nézzük el, hogy olyat is számon kértek a Táncszövetségen, amihez nem sok köze volt (például a Markó Iván vezette Fesztivál Balett helyzetét, aki egyébként sosem volt MTSZ-tag). Szálljunk magunkba, és gondolkozzunk el azon, hogy tényleg a megfelelő arányban részesültek-e a művészeti és szakmai díjakból. Más oldalról pedig: tekintsük a Táncszövetség részéről kifejezetten rosszindulatú feltételezésnek, hogy a távozó „négyek" akkor is kiléptek volna a szervezetből, ha egy mesebeli tündér hirtelenjében minden kívánságukat teljesíti.

Ámde a „felhígulás" vádja mellett ne menjünk el szó nélkül, amin a kilépők a kortárs irányzatok, együttesek, alkotók szervezeten belüli megjelenését értették. „Túlsúlyba kerültek az alternatívok, a kortárs, a modern tánc képviselői, és az a fajta művészet, amit mi képviselünk, háttérbe szorult" - idézte Keveházit a Magyar Hírlap[2]2. Bizonyára úgy van ez, hogy a „kicsik" erőfölényükkel visszaélve szántszándékkal elnyomják, mondhatni ellehetetlenítik az érdekérvényesítésre képtelen „nagyokat". A kijelentés a táncszakma megkerülhetetlen, prominens vezetőjének szájából hangzott el, akinek pozíciójánál, befolyásánál fogva is szent kötelessége lenne támogatni (ha máshogy nem, hát verbálisan), sőt serkenteni a(z Opera)házon kívüli új táncművészeti kezdeményezéseket.

Még egy adalék: „...olyan együttesek érdekeit áll szándékukban védeni, akik a valódi táncot képviselik" - hozta a Fidelio[3]3. Ezzel a mondattal nem is lenne semmi baj, ha a „valódi" szó helyén a klasszikus, a romantikus, a hagyományos vagy az akadémikus jelző szerepelne. Így viszont legalább nyilvánvaló, hogy a „hivatásosak" összesen két táncművészeti kategóriát ismernek: a „valódi táncot" (amit ők képviselnek) és a nem valódit (ami kívül esik mindezen). Rossz fogalmazás? Véletlen elszólás? Tudatos kijelentés? Akármelyik is, helyreigazítva, korrigálva nem lett, nyugodtan tekinthetjük hát a kilépők egyik hitelvének.

Íme egy másik idézet: „A Táncszövetség tagjai között vannak olyan egy-két fős együttesek, amelyek nagy támogatásokat kapnak, bár megkérdőjelezhető, hogy táncosaik láttak-e egyáltalán balett-termet" - nyilatkozta Egerházi Attila, a Magyar Balettszínház Gödöllő vezetője a Magyar Nemzetnek[4]4. A mondat első feléről csak annyit: aki azt sugallja, hogy a függetleneknél „nagy" összegek landolnak, az nincs tisztában a mennyiségjelzőkkel. Azt senki nem vitatja, hogy a kulturális megszorításokat mindenki megérzi, és hogy Egerháziék is méltatlanul szűk keretből gazdálkodnak. De nem amiatt, mert az állam a „kortársakat" degeszre tömi, hanem mert eleve kevés a szétosztandó támogatás. A mondat másik fele viszont igazi csemege. Egerházi gondolatmenetét követve ugyanis a tánctörténet elmúlt száz évéből ki kellene törölni mindazon újítókat, akik nem a Magyar Hivatásos Tánc- és Balettegyüttesek Egyesülete által helyesnek ítélt és egyedül elfogadhatónak tekintett oktatási keretek között váltak alkotóművészekké, lettek „sztárok". Nem az a baj, ha valaki fontosnak tartja a klasszikus táncképzést, hanem ha kizárólagosságot fogalmaz meg vele kapcsolatban, és ezzel azt sejteti, hogy csak klasszikus végzettségű táncosok és alkotók képesek művészi értékeket létrehozni. Ezen érvelés alapján Isidora Duncan, Lábán Rudolf, Mary Wigman, Dienes Valéria - és még sorolhatnánk - ma nagy bajban lennének.

Pedig Duncan óta majd' száz évet öregedett a világ!

 

Lábjegyzetek


[1] Magyar Táncművészek Szövetsége, Elnökségi ülés, jegyzőkönyv, 2008. május 19.

[2] „Keveházi Gábor érdekvédelmi balettegyesületet alapított" (BG), Magyar Hírlap Online, 2008. március 31.

[3] „Érdekvédelmi szervezet tánc- és balettegyütteseknek" (rzs), Fidelio Online, 2008. március 28.

[4][4] „Kiléptek a táncszövetségből" (Tölgyesi Gábor), Magyar Nemzet, 2008. március 29.

08. 08. 12. | Nyomtatás |