Thália szekerén

Szigligeti Ede: Liliomfi - Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház

Ekhós szekér gördül a Magyar Színház színpadára. Alekszandr Belozub díszletének domináns eleme talán Szigligeti Ede könnyű és biztos kézzel írott komédiájának legrokonszenvesebb sajátját érzékíti meg: a félreértések elsodró árjának humorforrását kitűnően kihasználó darab ugyanis sokat megőriz a magyar vándorszínészet hőskorának magával ragadó bájából, lendületéből, színességéből.

Urbán Balázs

S mint ahogy Liliomfiék szekere is városról városra haladt, úgy halad a beregszászi társulat szekere - na jó, busza - is városról városra; nem kell sok fantázia ahhoz, hogy a vándorszínészet évtizedei és a napjainkban épület híján országról országra járó társulat munkakörülményei közt párhuzamokat találjunk. A Vidnyánszky Attila rendezte előadás él is a kínálkozó párhuzammal, de semmi nem áll tőle távolabb, mint az önsajnálat, a panaszkodás, a könnyezés a sors igazságtalansága miatt vagy a meghatódás a színészi alázat okán. Ellenkezőleg: ritkán látni olyan fergeteges humorú, iróniával és öniróniával átitatott előadást, mint ez. A már említett szekér a szín közepén áll (sokat tud persze: nyitható, csukható, forgatható, s eredeti funkciójától elvonatkoztatván épp úgy használható szobabelsőnek, mint öltözőnek), körülötte konstans és változó térelemek. A „falakon" hasznos tudnivalók: még a szereposztás is oda lett pingálva. A társulat pedig szinte az első pillanattól az utolsóig a színen van, hol előtérben, hol oldalra húzódva, hol takarásban. Kommentálják, véleményezik a látottakat, de egyúttal kollégáik teljesítményét is, s reflektálnak saját helyzetükbe. E kiszólások, reflexiók köre, tárgya széles; az egyszerű szójátékoktól (például a „kikészít" ige ambivalens jelentésével való eljátszástól) az egymás alakítására tett megjegyzéseken át a cselekménybe való belefeledkezésig terjed. Ennek következtében állandó mozgásban van a játék: az éppen nem szereplők egy része zenészként vesz részt benne, vagy kívülről „kibicel", így a legegyszerűbb, leginkább átlátható jeleneteknél is bőven van mit nézni a színpadon. Máskor párhuzamos jelenetek épülnek a központi történések köré. Ezek legemlékezetesebbike talán Kamilla és Szellemfi kettőse, melyben igazi érzelmek születnek a csupán néhány szóra szorítkozó dialógusokból (igaz, ama néhány szóba még Sztanyiszlavszkij is belefér).

Mint a fentiekből látható, Vidnyánszky szabadon bánik a szöveggel. Nem módosít ugyan lényegesen a cselekményen, nem változtat a történeten vagy a szerkezeten, s nem zúzza szét Szigligeti dialógusait sem, de kiegészíti, variálja, kicsit átírja azokat. Egyes szerepek hangsúlyosabbá válnak így - főként Kamilláé, akit amúgy mindenki csak mámiként emleget, a szerelmes vénlány nem kis bánatára. S minduntalan a szövegbe ékelődnek a színház jelentőségét hangsúlyozó utalások. A színház megjelenik művészi és köznapi értelemben is, hiszen a „civilek" is színházat játszva alakítják kapcsolataikat. De persze hangsúlyosabb magának a teátrumnak a mindent bűvkörébe vonó varázsa; az erre utaló kiszólásoknál néha nem is egyértelmű, hogy a szerep vagy a szerepet játszó színész mondatait halljuk-e. A derék Schwartz úr például mind reménytelenebbül okítja fiát, majd lemondóan állapítja meg, hogy sosem lesz belőle színész (igaz, azzal biztatja, hogy kritikusnak azért még elmehet). Tökéletes harmóniában olvad össze a Liliomfi cselekménye és a színházi trupp elénk varázsolt nyüzsgő élete. A hatalmas kedvtől fűtött játék finom teátrális ötletekkel, poénokkal, szellemesen kifordított szövegekkel, dalszövegekkel telített (lajstromba vételük nemhogy e kritika, de talán az egész lapszám terjedelmét meghaladná).

Ez persze koncentrált, pontos, mégis felszabadult, erőtől és lendülettől duzzadó társulati munkát feltételez. A beregszászi társulat nincs könnyű helyzetben: amikor 2006-ban Vidnyánszky Attila a debreceni Csokonai Színház művészeti vezetője lett, kevesen lepődtek meg azon, hogy magával vitte a társulat vezető színészeit (Trill Zsoltot, Szűcs Nellit, Varga Józsefet, Tóth Lászlót és Kristán Attilát) is. S noha kezdettől nyilvánvaló volt, hogy ez nem jelentheti és nem is jelenti a beregszászi társulat megszűnését, ismerve a színház eddigi működését (Vidnyánszky mindent meghatározó szerepét, a hosszú próbákat, a turnérendszert), s tudván, hogy a társulat vezetőjének bőven lesz elfoglaltsága Debrecenben (ami finoman szólva be is igazolódott), tartani lehetett attól, hogy a reprezentáns színészeit elvesztő, félig-meddig elárvult társulat nem lesz képes ugyanazt a formát mutatni, mint a korábbi jelentékeny beregszászi előadásokban. E tekintetben nem tűnt megnyugtatónak az „új éra" első előadása, a Vlad Troickij rendezte Halál-álom sem. Nem kizárt persze, hogy ebből a színészi erőt nemigen mutató performanszból profitáltak a társulat tagjai, csakúgy, mint az Oleg Melnyicsukkal való együttműködésből (az általa rendezett Háztűznéző már színészi minőségével is kitűnt). A Liliomfi - mely először tavaly nyáron volt látható több nyári színházban, így Zsámbékon is - most érett társulati teljesítménynek érződik. Az összes színész precízen illeszkedik a játékba, érezhető kedvvel, nagy elánnal, de fegyelmezetten, a játék szabta kereteken át nem lépve teszik a dolgukat. Nincsenek halvány pasztellszínek, de nincs ripizés sem; több aktor érezhetően próbálgatja saját határait. Sikerül mindenkinek magára, saját egyéniségére szabni a szerepet, s megtalálni azokat a gesztusokat, melyeket magabiztosan, de spontánnak ható módon tud alkalmazni. De a színes és alázatos csapatmunkán túl kitűnő egyéni teljesítményeket is láthatunk. Remek páros például Schwartzéké: Katkó Ferenc mackós termetű, csak egy bizonyos pontig béketűrő vendéglőse nem győz csodálkozni a világ és fia - a nagymenők arisztokratikus gőgjét a hebrencs ügyetlenek szerencsétlenkedéseivel ötvöző Ivaskovics Viktor - ostobaságán. Ferenci Attila Gyuri pincére (vagy ha úgy tetszik, Georges) nehézkes felfogásúnak tűnik eleinte, hogy mind inkább kitűnhessen talpraesett határozottsága; mintha a szokott bohózati idióta szép lassan igazi bonvivánná változna. Kacsur András roppant szellemesen és színesen karikírozza a kiállhatatlanul okoskodó, mindenbe belekotnyeleskedő, a végén saját magát is átverő Szilvay professzort. Kacsur Andrea felettébb mulatságos alakítása csipetnyi melankóliát is csempész a férfiak után sokáig hiába vágyakozó, de végül zsákként foltját meglelő Kamilla mámi alakjába. A címszerepben Rácz József formátumos alakítást nyújt. Nemcsak a szerepsémát hozza nagyvonalúan, kitűnő tempóérzékkel és mozgáskészséggel, de chaplini ízeket, színeket, groteszk, fanyarkás bájt is kever a szerepbe. Mindemellett igazi karmestere a játéknak: Liliomfiként a cselek, beugratások végtelen kavalkádját, Liliomfit játszó színészként pedig a játék menetét vezényli látványosan.

A szünet nélkül játszott, de pontosan tagolt, magával ragadó hangulatú előadás Szigligetin keresztül voltaképpen magáról a színházról, a színházcsinálásról szól. Arról, hogy ha kell, szenvedve, tűzön-vízen s megszámlálhatatlan buktatókon át, de mégiscsak színházat kell csinálni, szívvel, kedvvel, lélekkel. Egyszerűen azért, mert - hagyjuk most a nagy szavakat - az nagyon jó. Hát még nézni.

 

Szigligeti Ede: Liliomfi

Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház

 

Díszlet: Alekszandr Belozub

Jelmez: V. Csolti Klára

Rendező: Vidnyánszky Attila.

Szereplők: Rácz József, Sőtér István, Kacsur András, Vass Magdolna, Kacsur Andrea, Szabó Imre, Orosz Melinda, Ferenci Attila, Ivaskovics Viktor, Katkó Ferenc, Béres Ildikó, Gál Natália, Orosz Ibolya, Krémer Sándor

08. 08. 12. | Nyomtatás |