A gömb, amit magunk előtt látunk

Rusznyák Gáborral beszélget Sándor L. István

Rusznyák Gábor a második Székely-osztályban szerzett rendezői diplomát 2000-ben. Több színházban megfordult (dolgozott Debrecenben, a Vígszínházban, Kolozsvárott, rendezett a Radnótiban és a Honvéd Kamaraszínházban). 2003-tól a kaposvári színház tagja, az idei ,évadban vezető rendezője. Kaposvárott idén az Úri murit rendezte, a kaposvári főiskola végzős osztályával pedig a Marat/Sade nyomán készített előadást Marat/Taram címmel. Sándor L. István beszélgetett vele.

A magyar ember

- Kinek jutott eszébe, hogy az Úri murit be kell mutatni Kaposváron?

- Az, hogy legyen egy magyar klasszikus, az a Znami ötlete volt. S amikor az önkormányzat nekünk (pontosabban a Znaminak) „dobta" ezt az egy évadot, keresgéltünk. Először A lócsiszár virágvasárnapja volt tervbe véve, de ahogy közeledett, hogy „szereposztás"... be kellett vallanom, hogy a Sütő-féle verziót biztos nem fogom megcsinálni, mert inkább egy saját változathoz lenne kedvem. Erre Znami azt felelte, hogy neki ez így nem jó. S akkor szó szót, darab darabot követett, s végül maradt, ami: az Úri muri. (Persze nem a Móricz-féle darabváltozat, hanem a regény, amely sokkal izgalmasabb. Így ha nem is teljesen, de legalább félig megfeleltem a szándéknak.)

- Miért az Úri muri?

- Mert gazdag, jó izgalmas, anyag, s mert volt egy Csuli, egy Szakhmáry, egy Lekenczey a színházban... Na meg... Édesanyám püspökladányi. A nagyapámnak ott volt birkanyája. Anyám elköltözött onnan, tanult, tanító lett, de a testvéröccse „ladányi" maradt. Jószág, földek, ilyesmi. Nyaranta jártam hozzájuk. Egyszer (kb. 13 lehettem) megérkeztem nagyapámék házához, ott egy cetli várt az ajtón „négy-elemis" betűkkel írva „Gyere át Karcsiék!" Átmentem. Nagyapám a nyakamba borult, s azt motyogta, hogy Karcsi, (a nagybátyám) fölakasztotta magát. Hajnalban, a pajtában, a mestergerendára. Ahogy azt kell, magyar módra. Három gyereket hagyott hátra... Hát legfőképpen talán ezért.

- Móricz kortársai a magyar sors metaforáját látták a regényben. Most te is arról beszélsz, hogy milyen is a magyar ember.

- Óh, ilyenkor rögtön beleszaladunk a „mi is az, hogy magyar", „mi is az, hogy ember" zsákutcájába. Persze szeretjük mi ilyen: önsorsrontós-sírvavígadós-tehetséges-(de mindig vesztes)-gulyásevős-nők,barátok,eszmék között tépelődősnek látni és láttatni magunkat. Miközben tényleg van ez a kivagyiság, meg a „dögöljön meg a szomszéd tehene is", s a „nekem a kérés nagy szégyen" is. Van a befelé-dolgozás. Az, hogy csak látszólag élünk közösségben. Van családunk, barátaink, céljaink, vágyaink, de azok vajon ténylegesen mi vagyunk-e, vagy csak a szerep, amit elvár tőlünk a ki is tudja pontosan mi. Mert nem azzal van a baja a kisvárosi uraknak, hogy a Szakhmáry Zoltán szeretőt tart a tanyáján, hiszen Csuli is tart, más is tart, hanem, hogy taníttatja, meg hogy rejtegeti. Meg persze azzal is bajuk van, hogy miért akarja ez a „mi fiúnk" másképp vetni a búzát...

- Te milyennek látod Szakhmáry Zoltánt?

- Ő afféle magyar Ivanov. Rögtön a Csehov-darab jutott eszembe, amikor olvastam a regényt. Van egy valamikori nagybirtokos nemes, egy arisztokrata feleséggel, szerény anyagi lehetőségekkel és nagy tervekkel. Egyedül van. Egyedül, mert semelyik kasztba nem tud betagozódni, a városi lét túl szűkös neki, nem tud otthon ülni a feleségével és „társadalmi életet élni" - kint a tanyán, ahol meg saját „paradicsomot" épít, ott meg csak „urazzák". Ember, tele primér vágyakkal, amiket a feleségével nem tud kiélni. S itt nincs változás, senki nem fejlődik úgymond a történet alatt. Vagy hallgatnak, vagy hülyeségeket fecsegnek egymásnak, viccekkel ütik el az időt, vagy rohannak leszegett fejjel egymásnak a szereplők, mint a birkák. Nagyon tetszett Móricznál az a brutalitás, ahogy ezt a világot ábrázolja.

Mindig egyedül

- Tudtál a főhőssel azonosulni? Vagy ironikusan tekintettél rá?

- Irónia? Inkább azt mondanám, igyekeztem, igyekeztünk a maga teljességében megmutatni. Ő épp annyira nagyszerű, mint amennyire kisszerű és nevetséges. Ember. Amúgy is kerülöm azt, hogy egy-egy figurát ironikusan kezeljek... Az irónia óhatatlanul véleményezés színésznél, rendezőnél egyaránt. A mi dolgunk az, hogy embereket mutassunk meg bizonyos élethelyzetekben. És annak az embernek abban az élethelyzetben mindig igaza van. Legalábbis ő azt hiszi. Azt kell, hogy higgye. Különben nem tenné, nem mondaná azt, amit mond. Aztán hogy ez lefele vagy kifelé éppen nevetséges vagy éppen groteszk, az már más kérdés.

- Tehetségesnek tartod Szakhmáryt?

- Tehetséges, mégsem megy ötről a hatra. Mégiscsak az lesz vele, ami lesz. Tehát azért valami mégsem stimmel vele.

- ...Téged a közeg érdekelt...

- Ha nem is elsősorban, de fontos volt pontosan megfogalmazni, hogy kikkel, kik között, hol történik, mindaz, ami történik. Mi ez a hely, kik ezek az emberek? Egyébként túl általános az egész. A rendező döntéseket hoz. Fontos-e a kor, fontos-e a millennium - s ha igen,  melyik: az akkori, vagy a mostani? - legyen ez egy helyszín, vagy legyen amit a Móricz elképzelt, hogy Szakhmáry Zoltán összes életterét végigjárjuk, a kocsmától, a fullasztó városi szobától a tanyáig? Én azt döntöttem, hogy ez a történet a saját korában s egy helyszínen történik (még ha ez az egy helyszín közben változik is).

- Milyen figurák alkotják Szakhmáry környezetét?

- Elsősorban az érdekelt, hogy kiktől különbözik Szakhmáry. Így a városi polgári rétegre koncentráltam, akikkel tulajdonképpen egy kasztba kellene tartoznia. Érdekelnek a „kispolgárok", akiknek megvolnának a lehetőségeik, hogy ugyanolyanok legyenek, mint Szakhmáry, de mégsem olyanok. Érdekelt Csuli, a „mindent"-túlélő... Meg akartam mutatni, hogy hova menekül, hogy mit talál magának. Hogy miért, mi elől megy-menekül ehhez a kislányhoz.

- Miért megy ehhez a kislányhoz?

- Mert nem működik az élete... Mert halogat, mert gyáva vagy mert szégyelli... Azért megy oda, mert szeretne végre egy jót szeretkezni. Mert azt hiszi, hogy felépíthet egy párhuzamos életet az élete mellé, ami majd olyan lesz, amilyet elképzel, egy lánnyal, aki-ami még „tiszta" (legalábbis annak lehet gondolni), mint egy „tabula rasa", s mintha újra el lehetne kezdeni az életet. „Mintha az eddigi életünk csak piszkozat volna s ez a másik meg a tisztázat", mondja Versinyin a Három nővérben: ezt éli, hiszi talán Szakhmáry Zoltán is. Az embert valahol mindig feszíti az ösztön(ös) lény meg a tudatos lény, hogy sokszor jó lenne nem kontrollálni, hogy mit is csinálok, hanem egyszerűen csak létezni a vágyaim szerint. A „művelt" ember ezt szabályozza le kulturáltsággal, morális gátakkal, és zárja be önmagát s kicsi életét tíz és egyéb számú parancsolatok közé. De a vágyak meg az ösztönök sokkal vadabb és állatibb élet felé hajszolnának...

- Szakhmáry az ösztönös lényt szereti Rozikában, mégis taníttatja, órákat adat neki.

- Igen, mert közben nem bírná elviselni, ha „csak" egy buta nővel, hogy csak a szex... Az volt a kiindulópontunk, hogy Rozika az az ős nőtípus, amiből a Luluk, a Marilyn Monroe-k lesznek. (Valószínűleg Rozika sem fogja teljes egészében leélni az életét, beszél is erről, hogy úgy gondolja, egyszer öngyilkos lesz majd.) Az a fajta nő, akiben nagyon nagy az érzékenység, a fogékonyság, bátor, szókimondó, pimasz s jól teljesít „versenyhelyzetekben". Nem igazán szép, de van valami szexuális kisugárzása, amitől mindenki birtokolni akarja, minden férfi. Nem egy számító, ravaszdi kis nő, egy egészséges ösztön dolgozik benne, még akkor is, amikor továbbáll. Volt egy gyerekkori traumája, ami olyan gátakat emelt benne, amitől nem tud egy másik emberrel teljességében azonosulni, mindig támad benne valamifajta idegenségérzet. Így hát örök titok marad, hogy kicsoda is ő, „szajha" vagy „szent"... Rhédey Eszter a maga módján ugyanúgy szerelmes a férjébe, de ebből szinte semmit nem képes kimutatni. Zoltán részéről ott a folyamatos lelkifurdalás először azért, mert a feleségem gazdagabb nálam, hogy nem tudok neki megfelelni, hogy őt nem érdeklik a terveim, aztán meg a lelkiismeret-furdalás azért, mert egy másik nőhöz menekülök... végül mind a két kapcsolatában ugyanazzal a hidegséggel találja magát szembe. Pont ez az ő magányának a lényege: nem tud senkivel ketten lenni, mindig egyedül marad. Abban az utolsó pillanatban, amikor ott össze kéne érni a két léleknek, hogy ilyen szépen mondjam, akkor mindig támad valami difi. Ez a legfőbb emberi gondja.

Elemelt realizmus

- Te egy pálinkafőzdébe helyezted a cselekményt, ami ellentmond a Móricz-regény szellemiségének, mert a pálinkához gyümölcsfák kellenének, ebben a regényben viszont folyton arról beszélnek, hogy miért nincsenek itt fák.

- De az alföldi ember leleményes, mindenből főz pálinkát. Némileg szándék is volt, hogy eszedbe jusson, mi az istenből főzik itt a pálinkát! Amikor kinyílik maga a főző, akkor látjuk, hogy miből is készül itt a pálinka. Mitől is van a bódulat...

- Mitől?

- Hát a kislánytól! Ahol a pálinkafőzőben a cefrének kéne lennie, ott a mi előadásunkban a kislány jelenik meg a maga testi valójában.

- A pálinkafőző mint helyszín tulajdonképpen egy kisvárosi vendéglő is, ami szinte láthatatlan módon változik át Szakhmáry Zoltán tanyájává. Azt érzem az előadásban, hogy van egy reális közeg, ami kissé elemelkedik, és némileg szürreálissá válik...

- A színház nekem elsősorban történetmesélés, egy asszociációs játék. Rétegek, utalások, jelentések, kerülnek, rakódnak egymásra... A színház eleve nem reális közeg, eleve absztrakció, stilizáció. Arra törekszem, hogy egy létező, megfogható valóságból induljunk ki, hogy be lehessen azonosítani, mi micsoda. S ezt igyekszem az anyag adta lehetőségeken belül tágítani. Azt keresem, hogyan lehet ezeket a tereket meg az időt és az embereket, élethelyzeteket elemelni, de ehhez nekem kell a „honnan".

- Nem érzed idejétmúltnak ezt a realista kiindulópontot?

- Ha a környezetemre, a válogatásokra, a díjakra nézek vagy arra, amit ezek szerint „elvárnak", akkor igen. Miközben én úgy látom, hogy a színház is ugyanazokat a köröket rója. Székely szolnoki Három nővére és az Ascher katonás rendezése között alig telt el 10-15 év, az egyik egy dobogón játszódott, és három függöny volt a díszlete, míg a másik egy realisztikus térben történt meg... Én a legnehezebb dolognak tartom, hogy valami az legyen a színpadon, ami. Nem „a krumplileves legyen krumplileves"-re gondolok, de hogy tényleg, se több, se kevesebb ne legyen, hogy minden a maga helyiértékén, a maga hangsúlyain, a maga természetes hullámait, rezonanciáit keltve létezzen. Nem szeretem az erőlködést, a teatralitással való bűvészkedést, a hatásvadászatot. Az egyszerűséget, a természetességet többre becsülöm (nem keverendő a természetesség a civilséggel). Nem szeretem, ha valami „el van játszva", el van mutogatva vagy illusztrálva. Igen, a „kis-realista" színház könnyebben lehet unalmas-közhelyes, hiszen ezt a formavilágot ismerjük, s ezért tűnhet izgalmasabbnak, ha „kabukit" vagy „német" színházat nézünk, de ilyenkor nem új formákat látunk, csak ismeretlenebbeket. Nekem sok esetben általánosak és esztétizálóak a „csak" stilizációra épülő előadások, s ugyanígy mélység nélküliek a maguktól mindent eltartó, „csak" ironizáló előadások is.

- Most mintha Vidnyánszky Attila Úri murijáról is beszélnél.

- Kicsit talán, igen. Bár amikor Debrecenben beszélgettük, akkor kiderült, hogy az Úri muriról, a benne lévő emberekről, élethelyzetekről ugyanazt gondoljuk, csak a színházról gondolunk mást, s ez így rendjén is való. Vidnyánszky rengeteget stilizál, ezek között vannak nagyon erős jelek, nagyon erős és pontos gesztusok, de ugyanakkor számomra számtalan dolog „nem történik meg". Pontosabban sok minden csak úgy lóg a levegőben. Például mondják, mondják azt a rengeteg szöveget valódi helyzetek nélkül. Szó, szó, szó. Miért mondja azt, amit mond? Kik ezek az emberek? Nekem az Úri murinál fontos, hogy legyen valami reális alap, ún. „reál-szituáció", amiből aztán persze kinőttek különböző szintű őrületek, realitáson túli dolgok. Van olyan darab, aminél nem ez a fontos...

- Például a Marat/Sade?

- Ott azt akartam elfogadtatni a nézőkkel, hogy itt jónéhány ember be van zárva. Ha tetszik, egymásra van utalva. Még az sem volt fontos, hogy ez egy realisztikus elmegyógyintézet legyen, inkább csak az, hogy érezzem: ezek az emberek egymásra vannak utalva. De ez mindig elemzés és döntés kérdése, hogy hova/mire helyezi az ember a fő hangsúlyokat.

A történetet muszáj elmesélni

- A te Úri murid a regény jónéhány szálát, motívumát elég pontosan kibontja. Például szépen végigviszitek azt az ötletet, hogy Lekenczy Mukit miniszternek mondják. Ebből egy nagy átverés története bontakozik ki, aminek a végén - amikor kiderül a csalás - majdnem agyon is verik a könyvügynököt a becsapottak. Vidnyánszky előadása inkább csak jelezi a „miniszterség" ötletét.

- Amikor az ember saját maga készíti el egy regény dramatizálását, akkor mindig keresi, hogy mik lehetnek színházi helyzetek, amelyeket majd ki lehet bontani, amik mögött majd szöveg alatti történéseket lehet elindítani, végigvinni. Vidnyánszky előadása inkább marad „regénynek", leíró, (el)beszélő, jó esetben, szebb pillanataiban költői előadásnak.

- Te mire törekedtél a dramatizálásban?

- A történet elmesélésére. „Sz. Zoltán, két gyermekes családapa éjjel tivornyát rendezett a tanyáján, amit előbb felgyújtott, majd önkezével véget vetett életének. Némelyek úgy vélik, hogy az események hátterében szeretőjének megszökése, ill. adósságainak felhalmozódása állhat. Felesége R. Eszter a fenti feltevésekről egyelőre nem kívánt nyilatkozni." Mondjuk eddig a hír. Na de miért, hogyan, kikkel... Ehhez, ezekhez volt, voltak fontosak a színpadi helyzetek, az álminiszterség végigragozása és végigvitele vagy a vasúthistória...

- Például te a pálinkába kevert hashajtó történetét is végigmeséled.

- Ezek is olyan dolgok, amit azért lehet használni, mert egy előadásnak több rétege, több szintje van. Én azt tanultam Székelytől, hogy azt a történetet muszáj elmesélni, amivel még a „Zsöllye 2-ben Mari néni" is együtt tud menni. Tehát ő is látja, hogy szegény Fancsali szomszéddal kitolnak. Ez az első szintje annak, hogy mi történik az előadásban, e mögé lehet olyan rétegeket berakni, amelyek már a történet mélyebb szintjeire vezetnek, vezethetnek el.

- Egy másik pontosan végigmesélt történet az előadásban a vasútépítés históriája. Megy a vesztegetés meg a mutyizás, hogy a vasút minél távolabb haladjon. Móricznál ez másképp van.

- Ott csinálnak az urak a vasúttársaságnak egy partit kinn a pusztán, ahol gulyást főznek, folyik a bor meg a pálinka, s akkor történik a végső lemutyizása az egésznek. Először gondoltam is, hogy ebből a képből mesélem el az egészet... Amúgy a regényben sem derül ki pontosan, hogy ki is nyer rajta, ki lesz az, akinek a birtokán majd áthalad a vasút, de valaki nyer rajta, az biztos, mint ahogy mindig nyer, lenyúl, átver és átverődik valaki, amikor pénzről van szó... nevezzük azt útépítésnek vagy épp netán színház-rekonstrukciónak.

- De a te előadásodban arról szól ez a történet, hogy nagy erőket mozgatunk meg azért, hogy visszafelé haladjon a történelem kereke.

- Hogy ne változzon semmi. Mindig ugyanerről folyik a vita nálunk, erről vitatkozunk 1000 éve, a színházban most például megint arról, hogy merre menjünk tovább. S végül maradunk ott, ahol vagyunk...Már aki... De lehet hogy, tulajdonképpen, lehet hogy el se indultunk. Kell-e nekünk a projekt alapú, befogadó színházi rendszer, vagy maradjon a kőszínházi struktúra? Ami egyébként nem vagylagos kérdés, csak mindegyiknek meg kéne találni a maga levegőjét, a maga terét, helyét, helyiértékét meg a feltételrendszerét. Pont a vagylagosságon kéne már túllépnünk. A vasúti sztoriban az a mulatságos, hogy az Úri muri történetének idején azoknak a vasúti szárnyvonalaknak az építése zajlott, amelyeket épp most szüntetnek meg. Ennek a történetnek 100 év kellett, hogy körbeérjen.

- Végül elég drasztikusan zárul nálad az Úri muri története: van, aki felköti magát a gerendára, pontosabban beleszalad a vasvillába, van, aki meg úgy él tovább, mintha mi sem történt volna.

- Miért, észre szoktuk venni, ha valaki mellettünk az árokba fordul? Nem úgy szoktunk tenni, mintha semmi nem történt volna?

Eltűnő figyelem

- Mennyire vagy elégedett az Úri murival? Hogy sikerült?

- Nagyon szeretem. És úgy, hogy közben szerettem meg. Ha sorrendbe kellene állítanom a saját rendezéseimet, biztos benne lenne az első három között. Ahogy Moha mondaná, nagyobb erőlködés nélkül született, valahogy úgy kibuggyant, belőlem, belőlünk... Gyuricza, a Kocsis Pali, Kelemen Józsi, Szula a többiek... s egyszer csak ott volt a „Sárga Rózsa"... Sokat tettek hozzá az előadáshoz a színészek. Pl. Szula szülte, hogy ez a Borbíró mindig elindul, hogy úgy menne már, mert neki dolga van, el is köszönget mindenkitől, de aztán valamitől mégis ott ragad... Ebből nekem már könnyű volt kifaragni az előadás végét. Vagy a puska története. Amivel Csuli mászkál az egész előadás alatt (az elejéhez még az Ivanov első mondatát is elloptam) s persze azt hisszük, hogy Szakhmáry Zoltán majd ezzel lesz öngyilkos, így is terveztem, de egy frászt, villába szalad, csak úgy mellékesen, hogy a kutya észre se veszi, ezt például a Kocsis toldotta hozzá. S még sorolhatnám. Ez, ezek nekem fontosak, hogy nem csak az én agyszüleményem az egész... Amikor az ember felvázol egy világot, meghatározza benne a fő útvonalakat, kirajzolja a legfontosabb történéseket, akkor mindig azt várja, hogy lépjenek ebbe bele a színészek. S ha minden csillag a helyén áll, akkor elkezd saját magát generálva kialakulni egy belső rendszer, kialakulnak kis viszonyok, kis történetek, pici oda-vissza játékok. Ezeket utána már csak helyükre kell igazítani, a fő hangsúlyokat meghatározni, hogy mi a fontos, és mi kevésbé.

- Megkapta az Úri muri azt a szakmai figyelmet, ami kijárt volna neki?

- Nem. De ez részben nekem köszönhető, mert én nem vagyok olyan fontos figura, akiért lejönnének ide a kritikusok. Akiért egyedül lejárnak, az jelen pillanatban a Mohácsi. (Most vendégrendezett a Gothár, akkor is volt egy kisebb jövés-menés.)

- Maga a kaposvári színház nem kap kitüntető figyelmet?

- Vagy én már nem érzékelem, hogy a kritikusok fontosnak gondolnák, hogy nyomon kövessék, hol tart a kaposvári színház, vagy bármelyik színház. Mintha nem lenne fontos már, hogy vidéken mit akarnak, amikor mondjuk nekiszaladnak egy ilyen klasszikus műnek. Egy-egy rendezőre kíváncsiak, ha.... Nagyon keveset írnak az előadásainkról. Egyébként is vidéken az a helyzet, hogy mire megjelenik a szakmai sajtóban valami, addigra már éppen lekerült a műsorról. Az is igaz, hogy maga az írott sajtó háttérbe szorul(t), az információ más médián keresztül jut el a szélesebb rétegekhez, viszont ezek a források még az írott sajtónál is silányabb minőséget hordoznak. Szóval megszűnt a kaposvári színháznak szóló kitüntetett figyelem.

­- Más helyekre került át, vagy egyáltalán nem is létezik már?

- Maga a kritika is sokkal súlytalanabbá vált. Miközben a döntéshozók számára igenis fontos lehet, lehetne, hogy mit gondol a kritika, vagy mit gondol „a szakma".

- Ezt miből gondolod?

- Az, hogy milyen a magyar színház (mint ahogy minden más is), legfőképpen a döntéshozókon múlik. Minisztérium, önkormányzatok, színházvezetők. S igenis „információk" kellenek a döntéshozóknak. Van hatalma a kritikának, nagyon nagy hatalma van, miközben nincs igazából ereje.

- És a színházi szakmának van még ereje?

- Vannak befolyásos, „tűzközeli" emberek, de az egésznek már tevőlegesen nincs ereje. (Az is lehet, hogy sosem volt.) Amikor bármilyen helyzetben meg kéne magát mutatnia az úgynevezett „szakmának", akkor egyáltalán nem tud megjelenni. (Vagy ami még rosszabb: nem akar.) Sunyiság, háttér-alkuk, félelem, kivárás vagy épp ellenkezőleg: nagyképűség, elhatárolódás, pökhendiség. Vagy csak egyszerűen nincs senki vagy semmi, ami az egészet összetartaná. Ennek nyilván az is az oka, hogy mindig is volt a színházi szakmának egy megalkuvásra hajló, kialkudni akaró szellemisége. A most már hatvan felett járó nemzedék nagyjai úgy próbálták védeni az általuk teremtett művészi értéket, hogy nemcsak a politikai döntéshozókkal alkudtak meg, hanem saját generációjuk gyengébb figuráival is. Így le tudtak ülni egy asztalhoz a különböző ízlésű emberek, és meg tudtak állapodni ebben-abban: cserébe te ott maradsz a te helyeden, én is ott maradok az én helyemen, nem szólunk bele egymás művészi munkájába, tehát „ízlésről nem beszélgetünk", hogy mindenki megvédhesse a maga kis territóriumát. Ez a megalkuvó szemlélet ebben a világban, amiben most élünk, már nem működik. Amikor rájött a politika arra, hogy ezek a művészemberek nem fognak kiállni egymásért, mindenki csak a sajátját fogja majd védeni, attól kezdve mindent megengedett magának. Jelen pillanatban bármit meg lehet tenni. Kezdődött ez a folyamat a Művész Színház megsemmisítésével, folytatódott Székely Gábor eltávolításával az Új Színház éléről, majd föl lehetett építeni a Nemzetit oda és úgy, ahogy. S most a vidéki színházak igazgatói székei dőltek el úgy, ahogy, s talán ennek a betetőzése az, ami most a kaposvári színházzal történik. S ezt minden további nélkül meg lehet tenni, mert nincs olyan erő a szakmában, ami ezt a folyamatot fölül tudná vagy akarná írni, amely megálljt, tétovázást vagy legalábbis elgondolkodást tudna kieszközölni, generálni (és nem Kaposvár a fontos). És ebben szerintem nagyon fontos szerepe lehetne, kellene, hogy legyen a kritikának. (De tényleg, mi változott? Mi a különbség aközött, ahogy az „átkosban" Székely Gábort és Zsámbéki Gábort az akkori kultúrpolitika kinevezi a Nemzeti Színház élére vagy aközött, ahogy a mostani kultúrpolitika kinevezteti az Alföldit? A járulékos „bábszínház" amivel az egész meg van spékelve? Egy város közgyűlése mennyivel felnőttebb vagy felelősségteljesebb, hova tovább szakmaibb, ahol a „fej" -  a polgármester - úgy tekint városa színházára, mintha az legalábbis a saját hétvégi telke lenne, ahol majd ő eldönti hogy ki, mit és hogyan...

- Amíg a szakmán belül az általános kritikusellenesség a meghatározó, addig nem sokat tehetünk. Mindez nagyon szorosan kapcsolódik ahhoz, amiről beszéltél. Szerintem ugyanis a kritikusellenesség alapja az ízlésbeli kompromisszum, amire utaltál: a nagy generáció tagjai kiegyeztek egymással, hogy mindenki megtarthassa a maga pozícióját. És mivel a művészi értékeket zárójelbe tették, ezért ellenérdekeltek lettek abban, hogy létezzen egy olyan külső mérce, amely bizonyos pozíciókat, presztízseket visszaigazol, másokat meg megkérdőjelez. Tehát a kritikusokra nem szabad figyelni. Sőt, a legteljesebben negligálni kell őket.

- Ez így van. Sokszor eszembe jut Székely, amikor arról mesélt, hogy neki mennyire fontos volt, hogy volt egy-két kritikus, aki végigkísérte a pályáját, komolyan vehetően, volt egy szakmai kontroll, hogy honnan hova. Vagy mondjuk Süsünek mennyire fontos volt, főleg pályája első szakaszában, hogy te nézted a munkáit, és le tudtál írni olyan dolgokat, ami őt tovább lendítette. Nagyon fontos, hogy a kritikus tisztában legyen ezzel a felelősségével. A színházi társadalomnak nyilván akkor van problémája a kritikával, amikor egy kritikus nyeglén „csak úgy" odavet valamit, és nem számol annak a következményeivel. Ha nem azt tapasztalja, hogy a kritikus legalább annyi gondot fordít a kritika megírására, mint amennyit ő maga a kisebb-nagyobb munkájára. Tudjuk, a jót és a rosszat is kb. ugyanannyi energia létrehozni. S feltételezhető „nemes" szándékaink ellenére bizony néha szar lesz az erőlködésből, de a színész ugyanúgy belehal abba is. Ezért kell pontosan fogalmazni. A kérdésedre visszatérve: persze, nem volt érdeke a színházak szakmai vezetésének, hogy erős, komolyan vehető kritikai társadalom alakuljon ki. Az volt az érdekük, hogy velük tárgyaljanak a kultúrpolitikusok, a politikai vezetők...

Igazgatóváltás Kaposvárott

- A helyzet azóta annyit változott, hogy a szakma kezéből ki is csúszott az irányítás...

- Talán soha nem is volt a kezében az irányítás, viszont a mainál sokkal jobb ún. tárgyalási pozícióban volt. Tavaly azért az gyönyörű volt, mikor sokan lejöttek a szakmából az 56/06-ra, hogy demonstráljanak nem valami ellen, hanem valami mellett. Ma már persze - a savanyú szőlőt majszolgatva - ez is inkább engedélyezett gőzkieresztésnek tűnik...

- Idén már semmi ilyesmi nem történt.

- Persze. Így is taktikáztak azok, akik Schwajdát akarták idehozni igazgatónak. Tudták, hogy kétszer nem lehet megcsinálni ugyanazt. És hogy a Schwajda mégsem a Korognai. Közben még azt a látszatot is keltették, hogy itt valamiféle megegyezés történt, történik, csak azért, mert leültünk Schwajdával beszélni.

- És?

- Tényleg beszélgettünk. Azt mondta, munkába (a művészibe) nem szól bele, hogy ő csak egy előadást szeretne mondani a jövő évadra (azóta ez a szám háromra dagadt). Azt is sugallta, hogy hát ő bizony nem örökre kíván itt maradni. Közben itt ugye elkezdődik majd egy több milliárdos felújítási projekt, amiből sejthetően - jó magyar szokás szerint - mindenki le akarja majd nyúlni, amit tud. Mutyi. Vasútvonal...  Úri muri...

- Hogy képzeled, mi fog történni majd a kaposvári társulattal az elkövetkező egy évben?

- A „Schwajda" fog történni. Januárban majd szerződtetni fog. Hogy személy szerint kiket fog érinteni és mit és hogyan, az majd kiderül akkor.

- És veled mi fog történni a következő évben?

­- Rendezek Szegeden és Pécsett, ha minden igaz, Kaposváron is. Hívtak még Kecskemétre és Marosvásárhelyre. Így. Van itt ez az iskola... Aztán... Nem tudom. Ha innen el... Hát... Ha valahol valami társulatszerűség, azt Mohácsi nélkül nem nagyon tudom elképzelni. Ha meg nem, akkor marad a szabadúszás...

- Vannak konkrét terveitek is?

- Ha most azt kérdezed, hogy tervezzük-e Jánossal azt, hogy közösen megpályázzuk 2049-ben a bátonyterenyei Gabányi Árpád színházat... Akkor lehet, hogy van.. igen, elképzelhető.

- És milyen a társulat hangulata most, az igazgatóválasztás után?

- Beletörődő. Keserű. Várakozó. Egyénenként más és más. Még az is lehet, hogy némelyeknek reményteli, hisz nem biztos, hogy rossz fog velük történni. Talán csak: más. De a színészek feje fölött mindig is változtak a rendszerek, struktúrák - jöttek-mentek az igazgatók, sőt évadon belül is, ilyen rendező, olyan rendező, ilyen hülyeség, olyan baromság, néha egy kis öröm, siker, néha a kettő együtt... Kaposvárott volt valami állandóság, a gondolkodásban, a hozzáállásban, ezt biztosította a Babarczy, aki a „főnök", az atyaúristen és a gonosz volt egy személyben: (amúgy nem gondolom egészségesnek, hogy valaki ilyen hosszú ideig igazgasson egy színházat) a főnök, akit meg lehet találni akkor is, ha minden jól megy, és akkor is, ha minden szarul megy. Ehhez szoktak hozzá a színészek, ezt elfogadják, és ha az új vezető nagyjából hasonló mentalitást fog képviselni, akkor lehet, hogy majd őt is el fogják fogadni. Fene se tudja, ez a társulat bárkit képes megrágni és kiköpni.

- És az igazgatóváltás után élhet tovább a kaposvári ízlés, stílus, iskola?...

- Volt ilyen? Nem egy illúzió ez? Babarczy azt mondta, hogy a kaposvári színész egy gömböt lát maga előtt, az eljátszandó embert egészében... S volt időszak, amikor hatalmas szellemi tőke halmozódott itt fel, amikor lényegi dolgokról, színházról, életről tudtak együtt gondolkodni rendezők, színészek, dramaturgok, zenei emberek, máshol nem kellők. Ezt a szellemi tőkét fel lehet élni, el lehet herdálni s oda lehet dobni az enyészetnek. De lehet hogy már ez meg is történt...

Hol vannak a határok?

- Te is tanítasz a kaposvári egyetem színházi tanszékén, és a végzős osztállyal a Marat/Sade-ból készítettél vizsgaelőadást. Mint tudjuk, a kaposvári színház egyik legnagyobb legendája kapcsolódik ehhez a darabhoz, Ács János készített belőle ‘81-ben korszakos előadást. Miért vetted elő újra a darabot?

- A történet úgy indult, hogy zenés mesterséget tanítok a főiskolán, és valakinek az az ötlete támadt, hogy csináljuk meg a Marat/Sade-ból csak a dalokat. Jó. Elkezdtünk a tanítványaimmal olvasgatni a francia forradalomról. Újranéztem/tük Ács János előadását, ami most is kifejezetten erős színháznak tűnt, sőt (ők Eörsivel elég rendesen belenyúltak a szövegbe is, hál istennek). Azt meg külön jó volt látni, hogy nemcsak a politikai töltetéből fakadóan legendás az előadás. Bár ahogy mesélik, ha ez nem lett volna körülötte, akkor talán csendben lement volna, mint egy vidéki bérletes darab.

- Ennek az mond ellent, hogy 82 nyarán nemcsak a BITEF fődíját nyerte el Belgrádban, hanem a kritikusok is három vagy négy díjat ítéltek neki. (Akkor még 6-7 díjat osztottak a kritikusok, tehát ez igazán jó arány.)

- Nem tudom. Lehet. Persze Jordán, Máté, Lukáts Andor, Lázár Kati, Gyuricza, Bezerédi, Pogány Judit, Csákányi Eszter... azóta csak a Katonában volt hasonló erejű, hasonló lehetőségeket hordozó társulat... Szóval elkezdtünk a dalokkal foglalkozni, ez még első évben történt, zenés mesterségből pont ott tartottunk, hogy azt keresgéltük, egy dal miből tud megszületni. Hogy ne csak magában nézzük a dalt, hanem keressük meg azt, mi az a szituáció, az az emberi helyzet, ami odáig „fajul", hogy az ember már nem tudja másban kifejezni a gondolatait meg az érzéseit, csak zenében és dalban. Elkezdtünk jeleneteket gyártani, az egészből egy egyórás valami lett. Már akkor azt gondoltuk, hogy jó lenne egy igazi előadást csinálni belőle. Azon a nyáron történt egy tragédia, meghalt az egyik lány az osztályból, ráadásul ez egy olyan osztály, amely korábban egy másik fiút is egy szörnyű baleset következtében veszített el. E kettős tragédia miatt úgy éreztük, fontos lenne, hogy a Marat/Sade-ban a halállal foglalkozzunk. Ebben a szellemben kezdtünk el dolgozni az előadáson. Egy csomó jelenetet újracsináltunk, olyan jelenetek is születtek, amelyek egyáltalán nincsenek az eredeti darabban...

- És elhagytátok az egész elmegyógyintézeti környezetet.

- Újranéztem/tük a Brook-filmet is, amely épp ezt, a betegség állapotát bontja ki. Ott nagyon részletesen van ábrázolva az elmegyógyintézet, tele pontos megfigyelésekkel, elmélyült színészi játékkal. János előadásában viszont nagyon tetszett, hogy a szereplők nem betegek, hanem politikai üldözöttként szerepelnek. Mi az egymásra utaltsággal és az összezártsággal akartunk valamit kezdeni. Lefordítani azt a saját nyelvünkre. Ez egy végzős osztálynál, azt hiszem, kézenfekvő. Mindegyikük szerződést szeretne, de közben tudják, hogy ezt csak egy közös előadáson keresztül érhetik el. Van egy ember (rendező, Sade), aki irányítja őket mint színészeket vagy színészjelölteket, akivel nem mindig értenek egyet. Hisz nem mindig értünk egyet azzal, ami a színpadon történik, mert más az ízlésünk, mert mások a morális gátjaink, erkölcsi határaink. S hogy ezek kinél mikor szakadnak fel, kinél fogy el először a türelem, és ez hogyan jelentkezik, miből születnek a nagy kibukások, hisztériák, egymásnak-menések? Ki mikor szól bele a játékba? Az is nagyon fontos alapkérdés volt, hogy mi az, ami meg van írva, és mi az, ami spontán módon történik ebben a játékban. Mert arra is építettünk, hogy ez még nem előadás, ez csak egy próba. Van ugyan tétje, de nem biztos, hogy előadás lesz belőle. Hogy engedélyezik-e, hogy mehet...

Párbeszédben a közönséggel

- Azt éreztem a Marat/Taram kapcsán (és még jónéhány idei főiskolás előadásban), hogy olyan energiák vannak a fiatalokban, hogy nem is értem, miért nem robbantják szét az egész magyar színházi rendszert.

- Talán, mert betagozódnak egyesével, kettesével, hármasával abba a szisztémába, rendszerbe amelyben sok esetben elfásult, kiégett energiák és szándékok vannak jelen.

- Nekem azért tetszett nagyon ez az előadás, mert azt a szabadságot láttam újra  benne, amit nálad legerősebben a marosvásárhelyi főiskolásokkal készített Platonovban éreztem. És kevésbé az Úri muriban.

- Tehát téged is zavar a kisrealizmus?

- Nem a kisrealizmus zavar... Az tetszett a Marat/Taramban vagy a Platonovban vagy a Honvéd Kamaraszínházban készített Bozgorokban, hogy saját mondanivalótokhoz igazítva ki tudtátok nyitni az egész darabot...

- Ezek nem egyforma helyzetek. A főiskolai és a független társulati létben mindenre több idő van. Ott valóban szabadabban létezik az ember, mert sokkal több ideje van próbálni. S ha téved vagy eltéved, annak másfajta következményei vannak. Vagy ki lehet adni például a színészeknek: tessék, vigyétek el ezt a három oldalt a történelemkönyvből, és próbáljatok rá valami jelenetet csinálni. Ez egy színházban kevésbé tud működni, ahol 10-től 14-ig tart egy kiírt próba. Ott a színésznek nem mondhatom azt, hogy jó, akkor most ezt találd ki magad, majd jövök, ha készen vagy. Mondhatnám persze ezt is, csak ehhez egy másfajta struktúra, egy másféle működésmód kellene.

-  Tehát egy másfajta helyzetben te is másféle előadásokat csinálsz?

- Például a Három nővért szívesen továbbgondolnám, már tavaly terveztem, s ha lehet, meg is csinálom, ahol nincs színházias tér, ahol még köznapibb az egész. És a szöveghez is szívesen hozzányúlnék. De ez egy továbbgondolás. Nincs baj azzal, ha az ember nem nyúl hozzá a szöveghez, és a darabot úgy csinálja meg, ahogy tulajdonképpen meg van írva.

- Visszatérve a kérdésedre: engem azért nem zavar a kisrealizmus, mert azt látom, hogy abból indulsz ki, hogy kikkel és kiknek csinálsz színházat. Azt érzem - a Schwajda György pályázatában szereplő feltételezést visszautasítva -, hogy sokra tartod a kaposvári nézőket. Kifejezetten velük akarsz párbeszédet folytatni.

- A párbeszéd alapvetés. Hogy ne lenne fontos, hogy azokhoz az emberekhez, akik ide járnak, eljusson az, amit el akarok mesélni. De el tudom, és el is lehet mesélni, így is, úgy is, sőt még amúgy is...

08. 08. 12. | Nyomtatás |