Ellenfény Offline - Archívum - 2008 - 2008/4-5. - Nagyítás - Úri Muri - Urak és Murik A Változó Időben

Urak és murik a változó időben

Móricz: Úri muri - Csokonai Színház, Debrecen; Csiky Gergely Színház, Kaposvár

Ebben az évadban két markánsan különböző színpadi nyelven fogalmazó előadás is született Móricz Úri murijából. Rusznyák Gábor Kaposváron, Vidnyánszky Attila pedig Debrecenben keresett a regényből kiindulva érvényes válaszokat a Móricz által feltett kérdésekre. A kétféle rendezői gondolkodásmód felvázolására Szűcs Mónika tesz elszánt kísérletet.

Szűcs Mónika

„Itt áll előttünk egy író, akit kifosztott az idő; az, amiről beszél, az, akiről, és az a nyelv, amelyen ott - mindez már nincs. Baja nem bajunk, illetve nem így. És miközben talán minden kollégánál jobban foglya és kiszolgáltatottja saját tárgyi világának, azokat a kérdéseket teszi föl valóságosan, amit minden nagy író vagy írás: „Érdemes volt-e megszületni?, aztán hogy érezte magát a világban?, milyen hát ez az egész?" És azt mondja: nehéz és nagy. Mi meg inkább úgy érezzük: nehéz és kicsi. Szóval: ilyen és ilyen volt akkor, és milyenek vagyunk mi?"

Esterházy 1987-ben megjelent, és azóta is sokat idézett esszéje változást, elmozdulást jelez a Móricz-recepcióban. Artikulálja azt a kételyt, ami a kilencvenes évekhez közeledve egyre erősödött az irodalmi köztudatban a kanonizált Móricz-olvasatokkal szemben. Vagyis hogy az a valósághoz ragasztottság (realizmus), ami több évtizedig Móricz legkarakteresebb érdemének számított, nem kérdőjelezi-e meg a móriczi szövegek érvényességét. Az ezredforduló környékén aztán irodalmárok sora kezdi el keresni - és megtalálni - azokat az új szempontokat, amelyek által „a kifosztott Móricz" újraolvasható. Vagyis hogy miért érdemes és jó ma is a regényeit olvasni. Az új recepció a szövegek „világszerűségén" túllépve azok megalkotottságában kezdte keresni az olvasás, az érvényesség új lehetőségeit. Egyre másra születtek olyan elemzések, amelyek a szövegek metonimikus, társadalomkritikai, szociológiai olvasata helyett azok metaforikus, sőt mitikus értelmezési lehetőségeit tárták fel, nyelvi működésmódját értelmezték újra, és vizsgálták nem kevés élvezettel Móricz sajátos narrációjának, a szabad függő beszédnek a működtetését különböző regényeiben.

A debreceni és a kaposvári Úri muri-előadás Móricz színházi újraolvasásának két formátumos kísérlete. Vidnyánszky Attila és Rusznyák Gábor eltérő úton-módon közelít a regényhez, és ezek utak távolról ugyan, de rímelnek az irodalmi recepció bizonyos szempontjaira. A szembetűnő különbségeken túl a két rendező lényegét tekintve mégis azonos kérdésre keresi a választ: „ilyen és ilyen volt akkor, és milyenek vagyunk mi?"

 

„Nem vagyok magamnak szabad..." - a debreceni előadás

A Móricz-mű metaforikus-szimbolikus értelmezésének irányába mutat a debreceni előadás: Vidnyánszky Attila erős, hatásos rendezői gesztusokkal emeli benne mitikussá Szakhmáry Zoltán sorsát. Móricz saját színpadi adaptációjából elhagy mindent, ami mutatós sztori (a Rozikával való megismerkedés története) vagy humoros életkép (a csugari parasztok jelenetei), és az eredeti regényhez visszafordulva egy emberi (vég)állapotot rajzol, hosszan, kitartottan. A megrekedés állapotát. Azt a sorsstációt bontja ki az előadás, amit Csuli így fogalmaz meg: „máma a fekete főd visszakapta a tiszta búzát". Szakhmáry alakjának egész ellentmondásossága benne foglaltatik ebben a képben. Hiszen általa egyszerre bukásként és megtérésként is értelmeződik Zoltán sorsa: a közeg, ami lehúzza magához a „jaó magyar sárba" az eget ostromló, felfelé törő hőst, ugyanakkor magába fogadja, otthont is ad neki, hiszen belőle vétetett - ebből a jelentésmezőből épül az előadás tere. Másrészt a természet időtlen rendjét, pusztulás és születés örök körforgását is felvillantja ez a metafora - ez utóbbi jelentésárnyalatot erősíti az előadás záróképe.

Lent és fent egymásnak feszülését, mégis egymásban létezését mutatja a reális és szürreális elemekből konstruált szimbolikus tér (tervező: Ondraschek Péter). Az előszínpadon széles sávban homok (az a bizonyos „jaó magyar sár" lesz belőle a sűrűn spriccelt szódavízzel keveredve), egy sín fut bele - valahonnan hátulról előre a semmibe. Ebben az előadásban nem téma a vasút. Egy-két szó esik ugyan róla, de nem válik kérdéssé: nincs és nem is lesz. (Az eltévedt sínen majd Csuli szánkázik disznóként a második részben.) A színpad közepén mintegy kétembernyi magasan vastraverz húzódik, kampók lógnak róla, az egésznek van egy mészárszék (vagy vesztőhely) jellege. A híd tetején életnagyságú stilizált piros ló áll - a nyitóképben Szakhmáry Zoltán (Trill Zsolt) ül rajta -, a ló hasa és lábai szív alakú nyílást formáznak - itt Rozika (Tenki Réka) tűnik föl. Hátul műfüves kárpit zárja a horizontot, ahol összeolvad a hortobágyi puszta az égbolttal. Innen szakít ki egy subányi darabot Zoltán, hogy földi paradicsomként terítse alá a magasból lerángatott Rozikának. (Baloldalt deszkafal határolja a színpadot, itt-ott szalmabála látszik ki belőle, előtte itatóvályú húzódik. Jobbra deszkatákolmányok.) A tér egyszerre zsúfolt és zárt, ugyanakkor tágasan kietlen is, amiből a piros mén térbelileg és a fények által kiemelkedik ugyan, de szembetűnő művisége (amit nem stilizáltságára, hanem anyagára értek) nem teszi érzékileg hihetővé, hitelessé, hogy a létezésnek egy más minősége felé nyitna utat: furcsán-sután idegen, odatett marad, amit a hozzá kapcsolódó színpadi akciók sem tudnak oldani. Szimbólum marad - élet nélkül.

Vidnyánszky erőteljes képekkel, mozgalmas tablókkal dolgozik (melyekben nem az ezerféle részlet, hanem az összhatás a lényeges), szimbolikus értékű akciókból, gesztusokból, vizuális és akusztikus jelekből épít motívumokat, ezekből bont ki emberi állapotokat, végső soron a móriczi világ önmagán átszűrt képét. Minden olyan kérdés, ami egy történetmesélésre fókuszáló előadásban alapvető (hol vagyunk, mennyi idő telik el a színpadon, mi is történik, milyen viszonyok léteznek a szereplők között, és ezek hogy változnak), az nála mellékessé válik. Ebből az észjárásból fakad, hogy az egész előadás egy térben játszódik, ami néhány apró jelzéssel szalonná, szekérré is lényegülhet, ám többnyire különösebb változtatások nélkül lehet patika, vendéglő, Csuli Nyomorlaka vagy Szakhmáry tanyája. Sőt ez utóbbi kettő az előadás jelentős részében egybe is montírozódik, hiszen a hangsúly nem a helyszínek valóságosságára helyeződik, hanem a térhasználat is az állapotszerűséget erősíti. Ebben a térben Rozika mindvégig jelen van: Szakhmáry Zoltán számára állandóan érzékelhető, kézzel fogható valóság, vibráló nyugtalanságának eredője, akihez bármikor odafordulhat, az adott szituációból egy pillanatra kilépve megszólíthat, megérinthet. Azért is van meglehetősen nehéz dolga Tenki Rékának, mert ezekben a hosszú néma jelenlétekben nem egyszerűen egy autentikus léttel bíró figurát kell megmutatnia, hanem azt, ahogyan ez az alak egy másik ember indulati világában tükröződik. Elnyújtott, ismétlődő cselekvéssorai (búzaszálakat szúr a földbe, számtalan alsószoknyát hámoz le magáról), illetve később hosszan kitartott mozdulatlansága képként funkcionálnak az előadásban, amit a végzős színésznő példás koncentrációval és állóképességgel visz végig.

A debreceni előadás egyetlen (kozmikus) nappá sűríti a regény idejét: a nappal egy infernális éjszakába fordul, és a hajnal eljövetelével ér véget. Ahogy a tér összefogja a fent és lent pólusait, hasonlóképpen a színpadi idő is körbeér, és az utolsó jelenetben egymásra vetül a kezdet és a vég. A regény 25. fejezetében olvasható epizódot a Csörgheő gyerek daruvadászatáról Vidnyánszky Attila - mintegy ellenpontjaként az apák murijának - az előadás közel kétharmadát átszövő jelenetsorrá növeszti, sőt ezzel zárja az előadást. Hajnalban - „mikor alszik a vadmadár" - célozza meg a darut Csuli fia, Kálmus (Mercs János), de a lövés Szakhmáry Zoltánt éri. Kálmus számára ez a pillanat egy új érzés felismerésének pillanata: egy sorslehetőség megnyílása - miképp a fekete földbe tért tiszta búza az új élet kezdete.

A debreceni Úri murit alapvetően a zene nekilódulásai, tetőpontjai tagolják, adnak ritmust neki, vissza-visszatérő zenei motívumok hálózzák. A murihoz nélkülözhetetlen zenészek Csuli vezényletével érkeznek, rögtön az első jelenetben, és végig kéznél vannak, ha a csúfondáros kedv vagy az áradó érzések nótába váltanak. Az egész előadás jellegét meghatározza (és sokat sejtet erről a megrekedt, sehová elérni nem tudó világról) az a szaggatott ritmus, ami az általuk játszott, nekilendülő majd abbamaradó dalok (a Hidegen fújnak a szelektől az Egy kis malac töf-töf-töf-ig terjed a skála) és a köztük elmondott anekdoták, monológok szólamának váltakozásából alakul ki. A dalok aztán néhányszor sodró erejű, finálészerű tuttiban csúcsosodnak ki, de ezek a (nézők számára is azonosulásra felkínált) érzelmi-hangulati csúcspontok nem jelentenek felvonásvéget (mint az operettekben): mindkét részt a darvászó Kálmus csendes, visszafogott jelenete zárja. Az élőzene mellett zenei bejátszások és egyéb akusztikus effektek is felhangzanak, többnyire Szakhmáryhoz kötődően. Megfoghatatlan érzet, gomolygó sejtelem jelzései ezek - mint ahogy azok Zoltánnak a Rozikával való dialógusaiba szőtt belső monológjai is: ez is, az is a zenei szerkezet része.

Az előadás egészét átfogó egységes rendezői koncepció a színészi szerepformálás módját is meghatározza: az egyes figurák szólama, igazsága nem önálló létezőként mutatkozik meg, hanem a rendezői látomás részeként. Ez az alkotói attitűd valahol rokon azzal a móriczi elbeszélésmóddal, amit Margócsy István „a szabad függő beszéd gátlástalan és korlátlan alkalmazásának" nevez, és ami „nem az egyes, épp érintett szereplők belvilágának „még mélyebb" jellemzését szolgálja, ... hanem azt eredményezi, hogy a regény világa mint egységes szubjektív vízió vetül ki az olvasó elé - aki mindvégig ugyanazt a szólamot olvassa, mindvégig ugyanannak a szubjektív világnak a vonzásába kerül."  Talán ezért is hiányzik az Úri muri összes alakjából a sorsára való rátekintés képessége. Mindenki beleragadt a sorsába. Trill Zsolt Szakhmáryját nemcsak a közeg húzza magához a „jaó magyar sárba", hanem saját domesztikálatlan ösztönvilága is sárként nehezedik rá. Egy gyenge embert látunk erős vágyakkal. Egy frusztrált férfit, aki titkon szeretőt tart, de azt nem bírja vágyával felizzítani (mint ahogy a feleségét sem). Kitörő és semmibe vesző energiákat, mely csak rombolni tud - egy percig nem hihetünk a mintagazdaságában.

Egy alak mutat az autonóm létezés felé (mind a megteremtett figurát, mind a színészi szerepformálást ideértve): a Cserhalmi György játszotta Csörgheő Csuli. Hogy ez mennyire fakad a színész alkatából, illetve mennyire munkál mögötte a rendezői szándék, számomra eldönthetetlen, de láthatóan az előadás nagyobb hányadában önálló szólamot visz a figura. Csuli a lehető legtermészetesebb módon otthon van ebben a világban, megvan a magához való esze, és minden mozdulatával kétségtelenné teszi, hogy ő itt az úr. „Hadd éljen!" - veti oda a legyet elnyomni készülő Borbírónak. De az engedékenység mögött is, mint minden gesztusa mögött, megvillan a fenyegetés. Miután keresetlen gúnnyal „böcsmöli" Zoltán mintagazdasági kísérleteit, és joviális elismeréssel emlegeti Rhédey Eszter makacs ellenállását Szakhmáry terveivel szemben, jobb és bal kezével egy-egy legyet elkap, és öklét füléhez szorítva kedvtelve hallgatja döngésüket, majd elengedi a „légymadarakat" - így demonstrálva, hogy mindenki a markában van. És tényleg: egy lendülettel vágja meg és veszi meg a mérnököt, fogadja fel bagóért a talyigásokat és csaklizza el Zoltán elől az üzletet. De nem egyszerűen megszerzi a maga hasznát, hanem eközben mindenkit lealáz. Teszi ezt kedélyesen, vállveregetősen, de a karoló kéz egyszer csak belemarkol a vállba, a legyintő kéz után lendülő láb már rúg egyet. Cserhalmi Csulijának a világhoz való viszonyát a lekezelő irónia határozza meg. Az a gesztus, ahogy a kézfogás után beletörli a mellette állóba a kezét. Mindent és mindenkit ezzel az - olykor  metsző gúnyba vagy tenyérbemászó pojácaságba váltó - iróniával illet, legyen az mintagazdaság, gyereknevelés, sertéspestis vagy forradalom. Eltúlzott, idézőjelbe tett, gyakran tájszólásba váltó mondatai mögött nincs állítás, csak erődemonstráció, a 'vagyok, aki vagyok' dölyfe. A regénybeli Csuli sebzett állatként kocsizik vissza a városba a nagy kan halálának hírére. Cserhalmi Csulija nem törik meg, groteszk gyászbeszédben búcsúztatja el kedves disznaját, majd a muri előre haladtával maga válik egyre inkább disznóvá - míg minden és mindenki bele nem hullik a káoszba.

 

„És nem vesznek vala észre semmit ..." - a kaposvári előadás

Rusznyák Gábor kaposvári rendezése látszólag egy idejétmúltnak tűnő recepciós hagyományt követ: a regény világszerűségének igazságát fogalmazza színpadra világosan elmesélt történetek által. Emberi történéseket, pontosan megrajzolt viszonyokat, kitapintható fordulatokat látunk időben, térben jól beazonosíthatóan. A kaposvári előadás nem stilizálja mitologikusan időtlenné Szakhmáry történetét, hanem teret és levegőt ad neki, hogy minél teljesebben megmutassa azt. Ám ezt olyanformán teszi (anélkül hogy direktbe aktualizálna), hogy az „ilyen és ilyen volt akkor" és a „milyenek vagyunk mi?" folytonosan egymásba játszik benne: ez a millenniumi világ minden ízében ismerős a mindennapjainkból.

Ismerős helyen járunk: elöl asztalok, hátul söntéspult és a bejárati ajtó, balra a mosdók, jobbra az utcára néző ablakok, előtte fák, szélben ingó árnyékuk a szemközti falon imbolyog. Ez a kisvárosi ivó, a Sárga Rózsa. Könnyen belakható tér (tervező: Angyal Bernadett), egyszerű, de nem lepusztult hely, a szereplőknek jelen idejű, s nekünk nézőknek is legfeljebb tegnapi. Egy valami töri meg az egységes enteriőrt: hátul középen, a pult és a bejárat közt egy ipari méretű szeszfőző finoman szürreális jelenléte. Itt, az ivóban játszódik az első rész első fele. Sorra érkeznek a vendégek, a zenekar, fogy a sör a bor meg a „kultúrlikőr", folyik az ugratás, és a ráérős, poharazós diskurálás lassan emberes murivá nő. A hangulat tetőfokán Zsellyei (Kovács Zsolt) elkurjantja magát: „Hát kell ide vasút?" S mintegy ironikus válaszként egyszer csak elsötétül a szín, és gomolygó füstfelhőben megindul előre, mint egy gőzmozdony, a szeszfőző. Ám nem a modernizációt hozza, csak egy pendelyes parasztlányt a bársonnyal bélelt szerelmi fészekben. (A szeszfőző kinyíló ajtaja Rozika szobáját tárja fel.) A látszólag realista tér így vált szürreálisba, majd a jelenet végén ismét az eredeti térré rendeződik vissza, de ekkor már - az elhangzó szövegbeli utalásokból következtetve - nem az ivóban, hanem Szakhmáry tanyáján vagyunk, itt folyik tovább a mulatás. A második rész - a másnap - szintén a Szakhmáry-tanyán játszódik, csak nem bent, hanem kint, a ház előtt.

Ismerősek azok az apró gesztusokból kibontakozódó státuszjátékok, amelyek hajszálpontosan kalibrálják, kinek hol a helye ebben az úri társaságban (s azt is, hogy ki nem tartozik közéjük). Mert a társaság belső erőviszonyai állandó mozgásban vannak, mindenki lát és hall mindent, mindenkinek megvan a véleménye a másikról, amit ritkábban szemtől szemben, gyakrabban a háta mögött ki is fejez, és amit a kibeszélt természetesen tud, s olykor reagál is rá: „Hallom ám!" (Ez a beszólás számos más kaposvári előadásból is ismerős lehet.) De mindenkinek, még a leginkább lenézett, lekezelt, megvetett figuráknak is meg van adva Rusznyák rendezésében a méltósággal való megszólalás lehetősége. Énekeljetek valamit, veti oda Csuli (Gyuricza István) az „alacsony kultúrájú" cigányasszonyoknak, mire azok egy lélegzetelállító többszólamú kesergőbe fognak. Minden ugratás, státuszkülönbség ellenére, ha valaki tudja a helyét, akkor ez a közeg befogadja. Például a valaha szebb napokat látott könyvvigécet (Kelemen József). A rántottájának úriasan nekikészülődő Lekenczeyhez Csuli lép oda, hirtelen belemarkol a tálba és belefal a tojásba, majd csípőre tett kézzel vár. Lekenczey dühösen föláll, de minden szó nélkül, Csulival farkasszemet nézve ő is egy marék rántottát töm a maga szájába. Csuli elégedetten bólogat, kezet nyújt, bemutatkozik. Lekenczey kezet ráz vele, tenyerében a maradék étellel. „Látom, kend egész elfogadható koma" - nyugtázza Csuli, s belehajítja a kezében maradt rántottacsomót a tálba.

De azt is megmutatja a kaposvári előadás, hogy milyen ennek a közegnek a fonákja. A második esti muriban elszabadulnak az ösztönök, egymásnak feszülnek az indulatok, tort ül a suttyóság. Lekenczeyről ekkor derül ki, hogy nem álruhás miniszter (amit Csuliék terjesztettek róla, és amit mindenki el is hitt. A lelepleződött könyvvigécet kis híján agyonverik. De Csuli is összeomlik Móric, a kandisznó halálának hírére. A polgármestert lerácozzák, a városi juhtartó társaság két vezetője, mint két kos, fejjel rohan egymásnak - és az orgia lassan végtelen haláltáncba fordul.

Szakhmáry Zoltán (Kocsis Pál) sorsának beteljesülését apokaliptikus vízióvá szélesíti Rusznyák rendezése. A napfogyatkozást nézve szólalnak meg az utolsó ítéletet megelőző pusztulást felidéző szavak: „Emmeg mi? Ez a világ vége. ... És amikor eltelik az ezer esztendő, a sátán eloldatik az ő fogságából. (Jel. 20, 7.) A nap elsötétedik, és a hold nem fénylik. És a csillagok az égről lehullanak. És az egeknek erősségei megrendülnek. És akkor feltetszik az ember fiának jele az égen, és akkor sír a föld minden nemzetsége.(Máté 24, 29-30.")

A kaposvári előadás ennek az összeomlásnak a stációit mutatja meg tisztán, világosan. Azt, ahogy egy ember alól kicsúszik az élete. Az egyik vonulata ennek a folyamatnak, ahogy egyre keményebb leckéket kap a fajtájabéliektől, hogyan működik ez a kedélyes, otthonos, millenniumi világ. A Sárga Rózsába egy magabiztos, önmaga helyével és értékével tisztában lévő Szakhmáry lép be. Látja és érti környezetét. Lekenczeyben is ő ismeri fel elsőként a vigécet, együtt eszelik ki Csulival az álminiszter tréfáját. Egyre növekvő feszültséggel hallgatja viszont Csuli dohogását a mintagazdaságról és célozgatását a feleségére, de mihelyst másra fordul a szó, kedélyesen poharazgat tovább. Fürkésző keserűséggel faggatja a polgármestert (Karácsony Tamás) az épülő vasút nyomvonaláról. A tanyáján másnap a tevékeny, dolga után látó (minta)gazdát látjuk, aki Csulitól leckét kap az adósságrendezés úri módja felől: a parasztokat egy rémhírrel (hogy ég a falujuk) távolítja el, mialatt Zoltán a pénzüket hozza. „Hát így is lehet?" - kérdi keserűen. „Csak így lehet" - közli Csuli. Estére megérkeznek a vasút ügyében eljáró urak, hogy megkönnyebbülten megünnepeljék: városukat elkerüli a vasút. Hogy kinek miért állt ez érdekében, nem derül ki, de láttuk a szervezkedést és a közmegegyezést, hogy ennek így kell lennie. „Mik vagytok ti?... Mire gondoltok ti?" - fakad ki Szakhmáry. S mivel nincs válasz, csak bárgyú hallgatás, az egyre jobban eldurvuló muri közepette szakszerűen rájuk gyújtja a tanyát. De hiába lángol körben minden, és hiába dől a füst a padló alól, egyre csak locsolják a pezsgőt, tocsognak a moslékban, ganéjban, szól a zene és dobognak a lábak.

A feleség, Rhédey Eszter (Csapó Virág) kilátogatása a tanyára szintén a végső összeomlás felé hajtja Szakhmáryt. A bűntudatát eleinte figyelmességgel és udvariassággal leplező férfi hamar indulatba jön, és sértett vádaskodásba kezd, mikor a felesége nyíltan rákérdez arra, amit mindenki tud: igaz-e, hogy szeretőt tart. Felesége szemrehányó szavai nyomán egy energikus, nagyratörő ifjú Szakhmáry képzik meg előttünk: olyasmi ez a szenvedélyes számonkérés, mint a Platonovban Szofjáé - és ugyanúgy kétséges, hogy mennyire valós ez a kép, mint ott. Az üres szerelmi fészek megtalálását követően (Rhédey Eszter nem keresgél: mintha valami vezetné, biztos kézzel tárja fel az ajtót), a tudni nem akart igazsággal való szembesülés után néhány pillanatra úgy tűnik, vissza lehet hozni valamit abból a meghittségből, abból a közösségből, ami egykor kétségkívül létezett e két ember közt. De „a hold nem fénylik", hiába ment el a Rozi, bárhová néz Szakhmáry, előtte áll a felismerés: nem szabadul ettől a szerelemtől. Ezért is adja oda a lány levelét a feleségének: hiszen már úgyis mindegy.

A  szeszfőző-mozdony-bársonykalitban rejtegetett lánnyal való enyelgése közben egyszer csak mintegy véletlenül buggyan ki belőle: „Te Rozi, én szeretlek!" És amikor a lány (Nagy Ilona) erre nem tud válaszolni, „a nap elsötétedik", és fokozatosan minden mindeggyé válik.

Az orgiába forduló vigalom közepén felesége kalapjában, Csuli puskájával a kezében ül és dalol Szakhmáry. Nem érzeleg, nem vezeti indulat - ez a számvetés ideje. Nem a bánatot bőgi bele a bús magyar éjszakába, hanem lassan kiürül belőle minden kábulat, szenvedély, és a dal végére eljut a józan felismerésig: „Megyek, és befejezem."

*

„Eljárt fölötte az idő? Eljárt - mert az idő ide-oda mászkál. Aktuális? Nem aktuális. De olvasván őt, megtudunk valami fontosat erről az országról, melyet szerencsénk van (totó-lottó) hazánknak nevezhetni." (Esterházy Péter)

 

 

Móricz: Úri muri

 

Díszlet, jelmez: Ondraschek Péter

Zenei vezető: Arany Zoltán

Koreográfus: Vida Gábor

Dramaturg: Rideg Zsófia

Rendező: Vidnyánszky Attila

Szereplők: Trill Zsolt, Cserhalmi György, Mercs János, Dánielfy Zsolt, Tenki Réka, Garay Nagy Tamás, Jámbor József, Andrássy Máté, Szűcs Nelli, Kristán Attila, Tóth László, Szűcs Kata, Varga József, Simó Krisztián, Nagy László Zsolt, Szabó Anna Eszter, Domareckaja Júlia, Szőke Norbert, Lőrincz Ágnes

Zenészek: Arany Zoltán, Figeczki Tamás, Pásku György

 

Móricz: Úri muri

 

Díszlet, jelmez: Angyal Bernadett

Fény: Znamenák István

Koreográfus: Takács László János

Dramaturg: Németh Mónika

Rendező: Rusznyák Gábor

Szereplők: Kocsis Pál, Csapó Virág, Nagy Ilona, Kovács Zsolt, Gyuricza István, Kelemen József, Szula László, Nagy Viktor, Sarkadi Kiss János, Tóth Géza, Nyári Oszkár, Kalmár Tamás, Valcz Péter, Karácsony Tamás, Egger Géza, Józsa Richárd, Mózes Balázs, Hunyadkürti György, Kőrösi András, Fábián Zsolt, Simon Viktória, Tóth Eleonóra

Zenészek: Kovács Dezső, Kemény György, Puskás Zoltán, Horváth Gyula, Kápolnás Attila

08. 08. 12. | Nyomtatás |