Látványszínház

Edmond Rostand: A sasfiók – Csokonai Színház, Debrecen

Rostand műve, A sasfiók nem tartozik a magyar színházi repertoár állandó darabjai közé. Nemcsak vitatható irodalmi értékei miatt, hanem azért is, mert a magyar színjátszás megszokott eszközeivel nehéz érvényesen megszólaltatni. Most a debreceni Csokonai Színházban Vidnyánszky Attila rendezett érdekes előadást belőle. A produkciót Bíró Kristóf mutatja be.

Bíró Kristóf

Rostand 1900-ban írta A sasfiókot (három évvel a Cyrano után). Akkor, amikor szinte teljes Ibsen színházi paradigmaváltást jelentő életműve. De Csehov is túl van már a legfontosabb darabjain. Egyébként a fiatal Csehov egyik (álnéven írt) színikritikája épp arról a Sarah Bernhardtról szól - a színpadi hazugság természetét elemzi benne -, akinek Rostand A sasfiók címszerepét írta. (A művésznő hatvanon túl is szívesen alakította fiatal fiúk nadrágszerepeit.)

A sasfiók olyan, mintha valamikor az 1800-as évek első felében született volna. Ha több cselekmény lenne benne, akár még Victor Hugo darabjaival is összetéveszthető lenne.  Hisz középpontjában a zsarnokság viszonyai között vergődő, a szabadságra vágyódó nagyformátumú individuum áll. A lélek táplálta eszmények és társadalmi valóság teremtette lehetőségek fájdalmas kontrasztja. Ugyanakkor nemcsak világképe, hanem „poétikája" is egyértelműen romantikus művé teszi A sasfiókot: benne a verbális réteg az elsődleges, a francia romantika pátosszal, emelkedettséggel teli költőisége, amelyben a szóképek áradása, a belső állapotok kifejezésének igénye sokszor elhomályosítja a közlendő világosságát. A szereplők hosszan beszélnek egymásnak, de ebből nem mindig derül ki pontosan, hogy mit is akarnak egymástól.

Nyilván ezért sem vált nálunk állandó repertoárdarabbá A sasfiók, mert a magyar színjátszás többnyire a szituációk és a viszonyok elsődlegességéből indul ki. Ez a színházi szemlélet azonban nem sokat tud kezdeni Rostand darabjaival, amelyek inkább áriákból állnak s nem dialógusokból. A szereplők is inkább csak beszélnek egymás mellett - a saját nyelvi szólamaikat fűzik tovább -, s nem meggyőzni, befolyásolni, szándékaikban eltéríteni próbálják meg egymást. Épp ezért a történet is zárójelbe kerül A sasfiókban. Pontosan, fordulatról fordulatra végigmesélhető sztorija nincs is, inkább csak nagy tömbökben kibontott tematikai egységek követik egymást benne, akárha egy moralitásjáték stációit látnánk.

Vidnyánszky Attila rendezése azonban igazolja a darabválasztását. Előadása nem avíttas, divatjamúlt sikerdarabnak mutatja Rostand művét. Nem csak azért, mert a saját korában kezeli a darabot. Elkésett romantikus alkotás helyett a saját kora legkorszerűbb irodalmi törekvéseivel rokonságot tartó szövegnek láttatja. Nem véletlenül idézi a harmadik rész elején a címszerepet játszó színész Baudelaire Kapcsolatok című versét, amely a szimbolizmus ars poeticájaként is olvasható. Vidnyánszky tehát nem a későromantika, hanem a szimbolizmus felől olvassa a művet, előadásának kifejezőeszközei is ennek jegyében fogannak. Vidnyánszky zenei szervezettségű látványszínházat hozott létre A sasfiókból.

A debreceni előadás egy szabálytalan rombuszok által határolt világító, fehér térben játszódik - nyilván a makulátlanságra, tisztaságra, ártatlanságra utalva -, amely fölé egy dús koronájú, virágzó fa ága nyúlik be. Mindebben a tavasz szépsége, izgatott mulandósága jelenik meg. A tér a címszereplőnek, Napóleon és Mária Lujza fiának, Ferenc reichstadti hercegnek (Krisztik Csaba) az életállapotát érzékelteti. A térben megjelenő tárgyak, kellékek, egyéb eszközök viszont annak az osztrák császárságnak a világát „festik le", amely foglyul tartja, saját valóságeszményeihez próbálja asszimilálni a francia császár fiát. Egy mesterkélt, kiélt, látszatokba és álságokba beledermedt valóságot látunk. Az első felvonásban egy guruló zongorán tricikliznek a szereplők, amelyen nemcsak több ülés, hanem néhány titkos fiók is található. Metternich (Trill Zsolt) egy üvegcsellót cipel magával. Mária Lujza (Szűcs Nelli) egy hatalmas tükröt körbe-körbe forgatva próbálja a ruháját. A harmadik felvonás báli jelenetének egyik „főszereplője" egy több méter széles, bordó bársonyfüggönnyel felszerelt, guruló színházi portál, amely nemcsak a bal oldalon játszódó színházi jelenetek helyszínéül szolgál, hanem az álarcos bál szereplői között is körbe-körbe forog, álságos színházzá minősítve Metternich nagyszabású bálját. És időnként megjelenik a joviálisan szenilis Ferenc császár (Kóti Árpád) egy egész birodalom állapotát demonstrálva.

Ebben a szimbolikus térben nyilvánvalóan másképpen működhetnek a jelenetek, mint egy hagyományos, realista felfogású színházban. Vidnyánszky nem a konkrét szituációkból és komótosan felépített emberi kapcsolatokból bontja ki az érzelmi-hangulati energiákat. Az első felvonásban például Ferenc egy francia kabát megrendelésével provokálja a szabót, miközben Prokesch-Osten lovag (Kristán Attila) megpróbálja megértetni Napóleon fiával, hogy ő nem besúgó vagy provokátor, Metternich embere, hanem épp ellenkezőleg, a „francia nép" küldötte, aki arra akarja rávenni a sasfiókot, hogy térjen vissza a francia trónra. A lassan szövődő párbeszédet Vidnyánszky megsegíti egy vibráló zenével, ami azonnal feszültséggel telíti a két fiatalember párbeszédét. Közben hátul ruhát próbál Mária Lujza, és ez az akció egy ide-oda forgó hatalmas tükör képét rajzolja Ferenc és a lovag beszélgetése mögé. Ez a viszonyukat is értelmezi, nem lepődünk meg majd azon, amikor a jelenet végén egymás tükörképeit ismerik fel a másikban. Közben időnként Mária Lujza előrerohan, és elragadtatottan körbeforog egy ruhadarabbal: Oh, Párizs - kiáltja. Nyilván ő a divatra gondol, de a párhuzamosan zajló politikai beszélgetés fényében a szabadság emblémájaként is felidéződik a francia főváros. Mária Lujzával együtt lelkesedik Camerata grófnő (Újhelyi Kinga), aki a „napóleoni ágon" unokatestvére a sasfióknak, és szintén „azon dolgozik", hogy Ferenc szökjön meg az „osztrák fogságból". Róla sem a szavakból (és a szituációkból) derül ki mindez, hanem abból, ahogy egy szélesen áradó zenére egy fehér kendővel forogni kezd. Úgy hat ez a kép, mintha a szabadság zászlóit hordozná körbe.

Ennek a képi-zenei szerkesztésnek szép példája, hogy a wagrami csatamezőn (ahol a szökési kísérlet játszódik) Ferenc egy hatalmas Napóleon lovas-portréra (a nagy tükör hátoldalára) mászik fel. Úgy guggol ott a lejtős festményen a sasfiók, mintha az apja mellé kuporodna, mintha vele egyenrangúvá próbálna válni. De Metternich közbelép, a szökést is megakadályozza, a fiú halálát okozza. Ekkor Ferenc felemelkedik a fa lombja mellé, miközben hullani kezdenek a virágzó ágról a szirmok. A kép lezárásként azt mondja el, ami a báli jelenet forgatagában az egyik színpadi jelenet címeként hangzott el, de A sasfiók egész történetére is értelmezhető: „megsebzett szárnyak avagy az ifjúság halála." (Ezt a motívumot erősíti, hogy minden felvonás elején egy 6-8 éves kisfiú mondja el a színleírásokat. Ezt a kisfiút veszi a karjaiba az első és az utolsó képben Ferenc.)

Ez a zenei-képi szerkesztésű előadás nyilván másfajta színészi feladatokat ró a szereplőkre. Itt koncentráltabban kell megjelenniük az érzelmi indulatokat. Ezért magával ragadó Krisztik Csaba a címszerepben, aki az öngyötrő tépelődés és a feltartóztathatatlanul energikus, evidens szabadságvágy feszültségét érzékelteti. Jó Trill Zsolt lefojtott, mégis fenyegető Metterniche. Izgalmas alakítást nyújtott Varga József, Mészáros Tibor, Kádas József, Andrássy Máté és Kóti Árpád.

 

Rostand: A sasfiók

Csokonai Színház, Debrecen

 

Fordította: Forgách András

Díszlet, jelmez: Alexandr Belozub

Dramaturg: Rideg Zsófia

Rendező: Vidnyánszky Attila

Szereplők: Krisztik Csaba, Varga József, Trill Zsolt, Kóti Árpád, Mészáros Tibor, Kádas József, Kristán Attila, Andrássy Máté, Mercs János, Vranyecz Artúr, Tóth László, Bakota Árpád

Szűcs Nelli, Oláh Zsuzsa , Újhelyi Kinga, Szűcs Kata, Földeáki Nóra

 

08. 08. 12. | Nyomtatás |