Úton vagyunk

Vidnyánszky Attilával beszélget Sándor L. István

Vidnyánszky Attila a beregszászi színház művészeti vezetőjeként szerzett magának hírnevet. Miközben saját társulatát tovább működtette, magyarországi kőszínházakban - az Új Színházban, a Magyar Színházban, a Nemzeti Színházban - is rendezni kezdett. Közben rövid ideig a Magyar Állami Operaház főrendezője is volt. Két éve - Csányi János társaságában - megpályázta a debreceni Csokonai Színházat. Azóta ennek a teátrumnak a művészeti vezetője, egy éve megbízott igazgatója is. Sándor L. István beszélgetett vele.

„Lett valami Debrecenben"

- A második évad ér véget, mióta te vagy a művészeti vezető Debrecenben. Hogyan értékeled az elmúlt két évet?

- Fontos eseményekkel megtűzdelt, nagyon gazdag időszak volt ez a két év. Az első évad utáni katasztrófa, amelynek eredményeként Csányi Jánosnak mennie kellett, lassan felejtődik, és ismét egy normális működés alakult ki a színházon belül. Úgy gondolom, hogy a színház mindkét hivatalosan működő tagozata, az opera és a próza is nagyot lépett előre, és a debreceni táncéletben is, Horváth Csabához kötődően, egy minőségben másfajta történet kezdődött el. Azt hiszem, elvitathatatlan eredményeink vannak.

- Egy pillanatra visszaugranék az első évadra. A katasztrófa szót használtad. Ez mit jelent?

- Elindultunk, iszonyú energiát pakolva a munkába, rengeteg csapáson haladtunk egyszerre: iskolaalapítás, egy új színházépület tervezése, előkészítése, társulatépítés, fesztiválok, vizuális műhely, lapalapítás stb. Talán túl széles is volt az a front, amit nyitottunk. És akkor kiderült, hogy kötelezettségvállalásban 100 millió forinttal túlléptük a kereteinket. Hangsúlyozom, hogy nem lopás történt, hanem egyfajta fegyelmezetlenség a könyvelésben, aminek eredményeként túlköltekeztük magunkat. Úgyhogy a tavalyi évünk rá is ment erre, mert nagyon erőteljesen spórolnunk kellett. Átalakítottuk az egész működési rendszert, és most egy jóval olcsóbb pályán haladunk. De azért sok mindent sikerült megtartanunk. Csányi Jánosban nagyon bíztam, iszonyú mennyiségű munkát végzett, és nagyon sokáig hiányzott is a vezetésből. Most is kéne egy ember hasonló feladatokra. Ezért is esik nehezemre igent mondani az igazgatásra, bár nem titkolom, szó van róla, hogy indulok a következő pályázaton. Az első évad után magam is elbizonytalanodtam. Azt a célt tűztem magam elé, hogy tisztességesen zárjuk le ezt az évet, normális állapotokat hozzunk létre, hagyjunk rendet magunk után, és akkor majd eldöntöm, hogy folytatom-e a munkát. Most úgy gondolom, hogy igen. Mert most már a negyedik hónap adatai is kedvezőek. A közönség érdeklődése is növekszik. Remek rendezőket tudok Debrecenbe hozni, akik meg tudják itt valósítani az álmaikat. Vissza akarnak jönni hozzánk. Például Moszkvából Rizsakov vagy Lengyelországból Bubien, aki most Pétervár talán legjobb művészszínházának vezetője, korábban a toruni fesztivált igazgatta. Komoly szakmai munka folyik. Az operatagozat is megmozdult, új fiatal tehetséggel, formálódó nemzetközi kapcsolatokkal. Járjuk a fesztiválokat, épp most érkeztünk a kijevi Gogol Fesztről, remek fesztivál, erős színházakkal, jelentős művészekkel, nagyon nagy sikerünk volt. Négy fesztiválra megyünk most négy hónap alatt.

- Mit játszottatok külföldön?

- Kijevben a Három nővér és A vihar szerepelt, Torunba A viharral megyünk, Dubrovnikba a Dundo Marojéval, Plsenben biztosan bemutatjuk A vihart, de lehet, hogy az Úri murit is, A sasfiókot Moszkvába hívják novemberre. Erőteljes lépéseket tettünk egy komoly nemzetközi szint elérése érdekében. Felfigyeltek ránk, nagyon jó kritikáink vannak külföldön. Magyarországon kevesebb. De ezt megszoktam.

- Miért?

- Mert nem biztos, hogy mindenkinek tetszik, hogy hirtelen lett valami Debrecenben. Ez sajnos így van. A Liberté '56 kapcsán meg egy határozott bojkottot éreztem, mert az az előadás nagyon erőteljes állásfoglalás volt bizonyos gondolatok, eszmék, elvek mellett.

A közönség és a kritika

- Óriási ízlésváltozáson ment át az elmúlt két évben a debreceni színház. A  közönség hogy fogadta ezt a változást?

- Csutka távozása után volt visszaesés a bérletesek számában, idén viszont már több bérletet adtunk el, mint tavaly. Nem sokkal, de többet. Viszont a jegyeladásunk már 10 ezerrel meghaladja a tavalyit. Pedig még nem zártuk le májust, és június közepéig játszunk. Ugyanakkor a bérleteseink fele lecserélődött. Sajnálom azt, aki elment, de örülök, hogy van ebben a városban egy olyan réteg, aki fogékony erre a fajta színházra. Komoly munkát fektetünk abba, hogy behozzuk a színházba a fiatalabb generációt. Munkatársaink járják az iskolákat, egyetemet, és próbálják megszerettetni ezt a fajta színházat, amit mi csinálunk. Én ezt már Beregszászban végig csináltam, tudom, hogy ez egy hosszú folyamat, de már nagyon sok pozitív visszajelzést kaptunk. Azt hiszem, hogy a szakmának örülnie kéne, hogy egy komoly színházi műhely van születőben, a kritikusoknak támogatni kéne, segíteni kéne a munkánkat. Sajnos nem így történik. Beregszász kapcsán már végig éltem valami hasonlót, de az egy határontúli színház volt valahol a periférián, nem volt annyira veszélyes. Most sokkal agresszívebben támadnak, vagy éppen nem akarnak tudomást venni rólunk. Nekem az ad erőt, hitet, hogy A sasfiók négy órás előadására havi két-három alkalommal bérleten kívül is összejön 300 ember, abból harmincan-negyvenen elmennek, de a többség az előadás végén lelkesen ünnepel, pedig az előadás a debreceni közönség számára szokatlan nyelven szólal meg. Érezhetően egyre több a fiatal az előadásainkon. Kritikát nem olvasok már vagy nyolc éve. Elmondják nekem, és én meghallgatom. Tudom, hogy A sasfiókról Koltai Tamás jót írt, MGP viszont provokálóan rosszat. Az utóbbi kevésbé érdekel, őt morálisan és ebből következőleg szakmailag is alkalmatlannak tartom a kritikaírásra.

- Miért nem olvasol kritikákat?

- Mert mondjuk a Színház című lap kritikusa most azt írta, hogy az Úri murinak realista díszlete van. Amíg ilyen szakmai szinttel találkozom, addig nem érdekel a kritika. Tehát egy három méteres piros ló két és fél méter magasan a levegőben, zöld fűből álló égbolt alatt, az egy realista díszlet? Azért nem olvasok kritikát, mert mindig érzek bennük valami szakmaiatlan, mögöttes szándékot. Úgy gondolom, a magyar kritika nagy része nem a magyar színház ügyét szolgálja. Kiszolgálója bizonyos köröknek, amelyek görcsösen ragaszkodnak a hatalmukhoz, és próbálják saját érdekeik szerint alakítani a magyar színházi szakma történéseit.

- Tehát nem lehet párbeszédet folytatni a kritikával?

- Alapvetően úgy gondolom, nagyon fontos volna. De nem mindenáron. És ha elveim feladása az ára, akkor inkább nem.

A színészekkel való munka

- Beszéljünk most konkrét előadásokról! Két prózai darabot rendeztél idén Debrecenben, A  sasfiókot meg az Úri murit. Témájában, hangulatában, világában elég messze áll egymástól a két előadás...

- Örülök annak, hogy nem álltam rá egyfajta színházcsinálási módra. Szeretem a színház sokszínűségét. Egész más megszólalási mód, egész más térhasználat, a színpadnak meg az előadásnak egész másfajta zeneisége jellemzi ezt a két előadást is. Másként használom a jeleket, másként működnek bennük a metaforák. Szerintem nagyon jól kiegészítik egymást az évadban. A sasfiókot eredetileg Balázs Zoli csinálta volna. Hosszan alkudoztunk vele, és a végén kiugrott a dologból. Viszont született egy szereposztás: Trill Zsolt és Krisztik Csaba izgalmas párosnak ígérkezett. Úgy döntöttem hát, hogy nem hagyom veszni az előadást, és megcsinálom én. Ráadásul szeretem is az anyagot, Magyarországon kevésbé ismerik, nincs jelen a nézői tudatban. Az orosz-szláv világban ez egy kultikus darab. Ugyanakkor izgatott az is, hogy még sose csináltam fehér térben előadást. Ezek ilyen jó játékok. Tudtam, hogy A sasfiók mellé az Úri muri kerül majd a maga vaskos, pörköltszagú valóságával, és úgy döntöttem, hogy ezzel épp ellentétes előadást csinálok. Olyat, ami másfajta levegőből van: lélekből építkezik, mellből, tarkóból kell játszani, fölfelé nyílni, a gesztusokat fölfelé vinni Az Úri muriban meg egy kicsit gyomorból, ágyékból kell játszani, lefelé menni, kicsit libidóból lenni, valahogy gyökeret verni, úgy építkezni... Ha valaki megáll, akkor gyökeret ver a talajba. Ha továbblép, kiszakítja a földből magát. Az Úri muriban minden kicsikét ólomlábú, lekötött és nehéz, fülledt, míg A sasfiókban mindent elfúj a szél, minden repül, és mint a cseresznyevirág vagy almavirág szirma, olyan áttetsző, könnyű. Majdnem párhuzamosan készült a két előadás, jó volt egyik próbából átjárni a másikba...

- Nagyon képszerűen mondod el a két előadás különbségét. De hogy lehet ezt gyakorlati színházi instrukciókká fordítani? Mit jelent az egy színész számára, hogy mellből fölfelé kell játszani, vagy földbe gyökerezve kell létezni?

- Ezt így el lehet mondani a színésznek is. Ez egy első éves színiiskolás gyakorlat, mondjuk Mihail Csehov rendszeréből, hogy honnan születnek a gesztusok, honnan, miből létezik, cselekszik valaki a színpadon  Ezek nem bonyolult dolgok, viszont rengeteg minden árnyal egy figurát, egy helyzetet.

- Azt szokták mondani, hogy a magyar színész állandóan azt kérdezi, hogy mi a szituáció és mi az emberi szándék...

- Ezt Sztanyiszlavszkij is így kezdi. Az alapdolgokat tisztázni kell, mert különben lebegnek a jelenetek, a figurák. Egy évig elemeztük az Ivanovot Kijevben. Meghatároztuk az eseménysort, amely a darab gerincét képezi, majd jöttek a konkrét helyzetek, figurák. Ezek az alapok. Ezeket az ember tisztázza, de a legizgalmasabb része a munkának számomra ezután jön. Mikor először voltam Vasziljevnél, és részt vettem a próbáján, megdöbbentett, hogy egyetlen konkrét instrukciót sem mondott. Ő úgy próbál, hogy kiad jeleneteket a színészeknek: csináljanak belőle valamit, azokat megnézi, aztán megint csinálnak valamit, megint megnézi őket. Egy ilyen végignézés után szintén nem mondott semmit a jelenetekről, hanem a látottak alapján elmesélt egy másik történetet. Sztorizott, irodalmi példát hozott, verset idézett. Mégis azt érezted, hogy nagyon lényeges dolgokat mond, a mélyére meghatározó instrukciókat rejtve.

- Te is így instruálsz?

- Néha, talán. Mindenesetre Vasziljev a színészvezetés nagymestere. Úgy gondolom, minden próbafolyamatnak valahol egy kicsit másnak kell lennie. Attól függően, milyen előadást készített. Dengyel Iván szerint néha nonverbális szinten instruálok. Több a gesztus, hangutánzó szó, nyögés, mint megfogalmazott mondat.

- Az előbb azt is akartam kérdezni, hogy a debreceni társulat mennyire nyitott a munkamódszeredre.

- Úton vagyunk. Egyrészt rengeteg új ember jött. A társulat háromnegyed részét lecseréltük. Nagyon fájó történeteken voltunk túl Jánossal, iszonyatos egy embernek azt mondani, hogy nem kívánok veled együtt dolgozni. A nagy öregeket meg nyilván nem lehet átnevelni. De szokják azt a nyelvet, amit én beszélek, én meg tanulom az övékét. Tanulgatjuk egymást. Például Kóti Árpáddal nagyon szeretek dolgozni. Hetven nem tudom hány évesen is nagyon nyitott. Csikos Sándorral is teljesen jó az együttműködésünk. Ugyanakkor csomó fiatalember van itt a színházban, beregszásziak is meg a főiskola után ideszerződöttek is. Formálódik a társulat, közösen kell kialakítanunk a csak ránk jellemző nyelvet, megszólalási módot.

Elszerződők

- Most azonban Horváth Csaba elmegy Debrecenből, és vele tart négy színész is.

- Csaba nyilván nem találta meg a számítását Debrecenben. Van egyfajta bizonytalanság a tánckar kapcsán, bizonyos értelemben meg tudom érteni Csabát. Nem mondom, hogy felhőtlenül boldog vagyok emiatt, de meg tudom érteni...

- Miféle bizonytalanságra gondolsz?

- Amikor idejöttünk, megszüntettük a Debreceni Balettet. Ők átmentek Gödöllőre, ott folytatják a munkát. Az igazgatói pályázat két tagozatra, operára és prózára szólt. Nagyon szeretném, ha volna itt egy kortárs balett. De két év alatt nem történt ez ügyben semmi. Abban bízom, hogy ha megnyílik a Latinovits Színház, akkor ebbe az irányba is lehet előrelépés. Kell egy közgyűlési döntés, hogy létrejöjjön itt egy új tagozat. Abból a táncprogramból, amit Horváth Csabával terveztünk, vissza kellett vennünk. Így évi egy bemutatóra redukálódott Csaba jelenléte, A tavasz ébredése volt tavaly, az idén a Kalevala. Egy bemutató biztos lesz jövőre is, Liszt Ferenc Krisztus című oratóriumára - amellyel a Biblia évének tisztelgünk, és valószínűleg az évad egyik nagy eseménye lesz - Gemza Péter készít koreográfiát. Nyilván a tánckarral kapcsolatos bizonytalanságok is befolyásolták Horváth Csaba döntését. De máig nem tudom, hogy a lelke mélyén ő mennyire volt itt az első pillanattól kezdve, hogy mennyire vette komolyan ezt a feladatot, mennyire hitt benne. Azt látom, hogy nagyon érdeklik őt ezek a srácok, akik elmennek vele, valami újat akarnak kipróbálni. Ebben egymásra találtak... Hogy mondjam? 25 színészből most elmegy négy. Ez nem jó, de ilyesmi megtörténik egy társulatban. Tavaly elment három színész, jött helyettük három új. Most majd jön négy új tag. A társulat magja, lényegi része megmaradt. Nem örülök annak, hogy elmennek, mert rengeteg energiát fektettem abba, hogy kialakuljon egyfajta kommunikáció köztem és ezen színészek között. Nagyon messziről indultunk el egymás felé. Más iskola, más gondolkodásmód, más elképzelések a világról. Ennek ellenére Andrássy Mátéval és Krisztik Csabával kifejezetten jókat dolgoztunk együtt, én legalábbis így érzem. Földeáki Nórival meg Kádas Jóskával kevesebbet voltunk együtt, viszont Horváth Csabával a szakmai munkán túl emberileg is nagyon szoros kapcsolat alakult ki. Nem szeretném, ha ez most véglegesen megromolna. Szeretném, ha a kortárs balett továbbra is jelen lenne Debrecenben. Sőt azt is szeretném, ha időről időre Csabáék is megjelennének nálunk. Most mindenestre az itt maradottakra koncentrálok, az új bemutatókra, megy minden tovább. Tele van a nyár meghívásokkal, gyönyörű feladatokkal, és ez így is az ország egyik legerősebb társulata.

A repertoárjátszás nehézségei

- A sasfiók egy romantikus darab, és a te előadásod is ezt az összetevőjét hangsúlyozta.

- Semmi másról nincs itt szó, mint egy kisgyerek haláláról. Komolyan vettem, amiről Rostand beszél a darab mottójában. Az ifjúság halálát írta meg A sasfiókban. Azt a pillanatnyi, villanásszerű elmúlást, aminek ifjúság a neve. Az almafának a virágzását. Úgy döntöttünk Szásával, a díszlettervezővel, hogy egy virágzó alma- vagy cseresznyefa lógjon be a színpad fölé. A természetben mire megszoknád, megéreznéd az illatát, addigra már csak múló emlék, elvirágzott... Nemrég született a lányom, elmentem anyámékért az ukrán határra, hoztam föl őket Debrecenbe, és láttam, hogy mindenfelé tombolt az orgona. Itt voltak egy hétig, és amikor mentek haza, már mindenütt csak barna szirmokat láttunk, hullottak a virágok. Valami olyan fájdalom van ilyenkor az emberben, amit nehéz szavakká fogalmazni... Kicsit ez van benne az előadásban. Ehhez képest mindenféle politikai és történelmi háttér mellékes. Van egy ígéret, egy gyermek, aki meghal. Meghal a fizikai valóságában. Vagy meghal úgy, hogy felnő, megöregszik. És ehhez a világ statisztál. Én is nézem a fiaimat, ott toporognak a világ kapujában, élnek, önmaguk akarnak maradni, és izgulok, meddig lehetnek azok.

- Szükségszerű a gyermek halála?

- Persze, mert minden egyes gyermek ígéret a megváltásra. Vagy belepusztul ebbe az ígéretbe, mert gyenge, mint mondjuk a Sasfiók, nyomasztja az apja emléke, gyötri a tüdőbaj. Vagy megöli őt a világ. Vagy megváltozik, és olyan lesz, mint maga a világ, mert ha nem így történne, még tényleg megváltaná valaki a világot.

- Nagyon erős képek vannak A sasfiókban, izgalmas vizuális és zenei megoldások, szép jelenetek. Mégis néha elhatalmasodik az előadáson a verbalitás. Gondolok például arra a jelenetre, amikor egy híres Napóleon portrén ül Krisztik Csaba, és egy legalább húsz perces monológot mond.

- Nagyon erős sűrítménynek érzem azt az ötletet, ahogy Krisztik Csaba ott kuporog a festményen, mint egy sasfiók. Ott, az apja feje mellett. Én ezt akár egy óráig elnézném. De tudom, hogy nem minden néző van így ezzel. Persze az ember kicsit önző, és magának csinál előadást... Nyilván lehetne A sasfiók utolsó nagymonológjából is valamit húzni. Örültem, hogy Csaba megtanulta ezt az irdatlan szövegmennyiséget, felosztottuk részekre, meghatároztuk, melyik miről szól, a mondatok miről szólnak. Gyönyörű az a kép szerintem a végén, ahogy állnak sorfalat alkotva az emberek, így asszisztálva ehhez a rituális gyilkossághoz, áldozathozatali aktushoz. És szép az a fa is fölötte. Szimbóluma az égbe emelkedő léleknek. Én nem érzem hosszúnak a húsz percet. Persze, ha lett volna egy kicsit több időm és nem három perccel (szó szerint) a bemutató előtt raktam volna össze az előadást, akkor bizonyos dolgokat másként csináltam volna.

- Mások lennének az arányok benne?

- Igen. Nyilván arról van szó, hogy nagyon nehéz egy ekkora léptékű előadást belepréselni egy repertoárszínházi működési rendbe. Se A sasfiókkal nem vagyok kész, se az Úri murival. Alig várom, hogy Cserhalmi visszajöjjön, és próbáljunk. Igazgatói önkénnyel bepakoltam három nap próbát, sikerült is egyeztetni a vendégszereplőket... Sajnos úgy engedem ki a kezünk közül az előadásaimat, hogy nem készülök el velük. De egy Sasfiókot vagy egy Úri murit nem is lehet a repertoárszínházi próbaidőben megcsinálni. Így kimarad a legizgalmasabb fázis, az előadások finomhangolása, amikor pontosan meghatározódnak az arányok. A bemutató után minden előadás előtt tartok egy-másfél órás próbát, így mondjuk a tizedik-tizenegyedik előadásra nagyjából készen vagyok. De igazából teljesen ez nem pótolja a normális próbafolyamatot. Úgy keresünk most kitörési pontokat, hogy nyáron csinálunk új bemutatókat. Meghosszabbítjuk az évadot. Talán levegőhöz jutunk ettől az évadon belül.

- Te a vidéki repertoárjátszás nehézségeiről beszélsz, amivel az a legfőbb gond, hogy mire megtörténne egy előadás finomhangolása, addigra nagyjából ki is fut a széria.

- Mi nem vesszük le a legértékesebb előadásokat. Vannak fesztiválérdeklődések, meghívások. És ami nagyon fontos, úgy érzem a színészek is ragaszkodnak a meglévő produkciókhoz. Az oroszok színházi hagyományaiknak megfelelően öt-tíz évig is életben tartanak előadásokat. Tudom, hogy ez egy vidéki magyar városban nagyon nehéz. De nekem Beregszászban sikerült szinte az összes lényegi produkciónkat műsoron tartani.

Ki a boldog itt?

- Az Úri murit miért csináltad meg? Mi érdekelt benne?

- Amikor a Nemzetibe pályáztam, akkor azt írtam, hogy ez lesz az első bemutatónk. Móriczot nagyon szeretem, a legnagyobb magyar írónak tarom. Mindent tudott a magyar lélekről, a világunkról, erről az Alföldről meg különösképpen.

- Milyen a magyar lélek?

- Azt hiszem, eléggé pontosan megfogalmaztam az előadásban. Nem igazán szeretek beszélni a rendezéseim vagy figuráim értelmezéséről, mert mindig sokkal kevesebbet tudok elmondani, mint ami fel van pakolva a színpadra. Őrlődik ez a lélek a maga pogány indíttatása és Európába kényszerült valósága között. Nem igazán ideillő figurák vagyunk mi. Mások vagyunk, mint a környező népek, nehezen is illeszkedünk be közéjük. Eléggé szerencsétlen az a földrajzi helyzet is, amely présbe fog bennünket. Ugyanakkor meg is nehezítjük egymás sorsát. A sajátunkét is, mert nem igazán viseljük el a mellettünk létező embert, ha az valamiben különb nálunk.

- Szakhmáry Zoltánra utalsz?

- Igen. Ő különb a többieknél, Istentől kapott valamit, ezért kötelezettségek is hárulnak rá. Ha feladja, belebukik, a büntetése is sokkal nagyobb lesz, mint az átlagemberé.

- Megvan az a veszélye az előadásodnak - bizonyára Cserhalmi nagyszerű játékának köszönhetően is - hogy Csuli lesz a főszereplője.

-Úgy is futtatom az eseményeket, hogy legalább az előadás feléig ő a főszereplő. Ennek a világnak valahol a Csörgheők a főszereplői. A Szakhmáryak az áldozatai. Móricznál az utolsó mondatok egyike, amikor Borbíró, a furcsa, állandóan részeg állapotban lévő mulatótárs elkezd aggódni Zoltánért, hogy még valami kárt tesz magában. Csörgheő azt mondja, hogy gyáva ez ahhoz. Szakhmáryból később jó kis Csörgheő lehetne. Csörgheő szereti is őt. Olyan viszonyt próbáltam kettejük között kialakítani, mintha apa-fiú kapcsolatban állnának. Trill a maga szikárságával és Cserhalmi a vehemenciájával jól mutatnak egymás mellett. Tudnak együtt „zenélni". Van egy fajta összhang a két lélek között. Egyek tudnak lenni. Aztán fokozatosan eluralja a terepet Szakhmáry, és végül beteljesíti a sorsát.

- Tehát Csuli ennek a létező világnak a legsikeresebb figurája?

- Nem, ő sem az. Ő is szenved, ahogy valahol mindenki. Az irigyelt, gyűlölt zsidó kereskedő is ugyanúgy szenved. Mindannyian egy katlanban forrnak. A fene tudja, hogy ki itt a császár. Fortélyos félelmek igazgatnak...

- Az előadás egyik indító gesztusa, hogy Csörgheő Csuli átvágja a napszámosokat meg a mérnököt is, és ezzel a dupla átveréssel elég sokat keres.

- De ő is csak ott ül ebben a porfészekben, és szorong, hogy mi lesz a 100, 200, 300 vagy 400 holdjával. Izgul, hogy milyen lesz az időjárás, és szorong, hogy a többiek, akik mind az irigyei, majd mit tervelnek ki ellene. És szenved a köszvényétől is. Tehát ő sem az, aki boldogan éli meg a pillanatokat, és esetleg pozitívan tudná beteljesíteni a létét. Görcsös és boldogtalan. Szakhmáry néhány másodpercig bele tud feledkezni Rozikába. Két szerelmes, Csuli fia meg a kicsi lány, akik együtt darvásznak, néhány másodpercig boldogok. Ezt a két figurát nagyon szerettem. Végig is vittem őket az előadásban.

-.A regénybeli daruvadászat epizódja, amit te hosszasan kibontasz, afféle sorsmetaforává változik.

-.A nagy kandisznó nálunk meghal az előadás közepén, ahogy a regényben is. Itt elhagyja Móricz a disznó-motívumot, és a darut viszi tovább. Valamiért a darut öli meg két perccel Szakhmáry halála előtt. És én meg - ha már így van - egybe is csúsztattam a két mozzanatot. Azt hiszem a bemutató óta nem lő a Csuli fiát játszó Mercs Jancsi. A bemutatón még talán lőtt: fölemelte a puskáját, jött a daru, és rálőtt. Az utolsó tíz előadásban már nem is emeli fel a puskát, hanem megcsókolja a kicsi lányt. Hatalmas és gyönyörű a móriczi életmű, amiből remek előadások tömkelegét lehet létrehozni, összerakni. Valahol ez dolgunk is. Mint ahogy a kortárs magyar dráma felkarolásának ügye is az. Ezért van nálunk a DESZKA, és ezért írunk most ki pályázatot a Latinovits Színház nagyszínpadának és stúdiótermének megnyitása kapcsán. Első bemutatóink új magyar drámák lesznek.

Szagok, sztorik

- Visszatérve Móriczhoz, az előadásod tele van anekdotákkal...

- Sikerült megőrizni a regényre jellemző mesélő stílust. Ennek kapcsán van egy kulcsmondat a regényben. Csuli kérdezi: meséljek még ilyeneket? Van mit, reggelig elücsöröghetünk. Ezt a közönségtől is kérdezi Cserhalmi. Egyfajta hömpölygő anekdotázás zajlik, miközben látszólag nem történik semmi. Minden áll. Nem mozdul sehova sem ez a világ. Egyszerűen csak mesélnek a szereplők, jönnek a sztorik. Így döglenek bele a sorsukba a Szakhmáryk. A történetmesélés ennek a világnak a szerves tartozéka. Ebből semmiképpen sem akarok húzni. Van egy-két ötletem, ahol a ritmust egy kicsikét föl fogom pörgetni, de ezt az anekdotázós hangulatot meg fogom tartani. Élvezik a színészek, és azt érzékelem, hogy a nézők is szeretik. Ott ülnek a bogrács másik oldalán, és végighallgatják ezeket a sztorikat: egyiket, a másikat, a harmadikat.

- És a nyílt színi főzés vagy majdnem főzés, azért került bele, hogy ez a gyomortájéki érzés, amiről korábban beszéltél, meglegyen?

- Egy kicsit azért.

- Hogy a szagok is hassanak?

- Persze, hadd jöjjön minden. Sajnos nem tudtuk megfőzni a levest. A Tótékban elkészül az étel, amíg az előadás tart. Szűcs Nelli nagyon jó levest főz, én is ettem már belőle előadás után. A rántott hús is ott sül meg. Ez is egy hatáselem.

- Tehát akkor működne jól az ötlet, ha az Úri muriban is meg tudnátok főzni az ételt?

- Itt másként telik az idő. Amúgy is összemosok két helyszínt, Csuli birtokát meg a Szakhmáry tanyáját. Mikor a pörköltevés történik, akkor igazából már átcsúszunk az utóbbi helyszínre. Közben a regényben hat óra telik el. Mikor megbetegszik a nagy kan, akkor kezdenek el főzni...

- A nagy kan halálát Cserhalmi furcsa, kicsit abszrudba hajló szöveggel siratja el. Ez ugye rögtönzésből született?

- Persze. Azért vártam, hogy valamelyik filológus megtalálja Móricznál. Egyszer próbán mondtam Cserhalminak, hogy el kéne siratni a kandisznót, de valahogy úgy, hogy se a közönség, se a színészek, se a szereplők ne tudják rögtön, hogy ez blöff. Tehát indítsd el halál komolyan, és fokozatosan menj át nehezebben hihető kijelentésekbe, kapjál rá a mesélés ízére, tetsszen meg ez a játék. Életem egyik legnagyobb próbaélménye volt, amikor Cserhalmi ezt így megcsinálta. Ott helyben. Utána leírta, még kicsit cizellálta is, és benne maradt az előadásban. Cserhalmival dolgozni nagy élmény volt. Elképesztő jelenség. Nagy ajándék a szakmai életemben a vele való találkozás. Nem is akarom elereszteni, úgyhogy szeretnék vele minden évben dolgozni. Persze, ha ő is akarja.

Zene és hatás

- Kicsit másképp használod a zenét az Úri muriban, mint A sasfiókban. Egyrészt a mulatozáshoz tartozik egyfajta zene, ami többnyire élő zenekarral jelenik meg. De időnként bejátszol izgalmas népdalokat nagyon jó feldolgozásokban. Nem oltja ki egymást a kétféle zenehasználat?

- Nincsen sok a bejátszásokból. Van, amikor sűrítményként használom őket, máskor meg fölvezetjük azt, ahogy egy nagyobb gesztus megszületik az előadáson belül. Ahogy átalakul a tér, vagy ahogy beteljesedik Szakhmáry és a felesége közötti kapcsolat. Ugyanúgy születik meg záró aktusként a maga tökéletességében egy zene. De hát összesen három énekes betétet használok. Az előadás végén az Édesanyám rózsafája hangzik el, amit a legszebb magyar éneknek tartok, és Szakhmáry egész története sűrítményének érzem. Ebből is csak az első versszak hangzik el, amikor lelövi magát a végén a főhős. Az előadás elején Herczku Ági énekel egy egészen fantasztikus népdalt. Pajzán szövegű, fájóan szorongató dalt. Emellett elhangzik egy Sebestyén Márta bejátszás. Énekes betét nincs több, csak zenei: Pál István Szalonnának az új CD-jéről hangzik fel muzsika.

- Tehát ugyanúgy mint A sasfiókban, bizonyos érzelmek, indulatok, hangulatok megteremtésében segít a zene?

- Inkább azt mondom, hogy a színpadon megfogalmazott gondolatot próbálom árnyalni vele. Néha pusztán a hangulatot jelezem, vagy egy jelenet intenzitását erősítem fel. De legtöbbször árnyalok vele. Például a Herczku dal egy drámai aktus kellős közepén ironikus felhangot ad, így egy kis gellert kap a jelenet. Viszont Sebestyén Márta dala a Muzsikással nagy tetőponti pillanatot teremt az előadás végén.

- Egy nagy hiányérzetem van az előadással kapcsolatban: a felépítésre úgy emlékszem, mint amit elindítasz, elviszed egy feszültségi pontig, aztán ott elengeded, és újrakezded megint elölről építeni...

- Lehet, hogy ez számodra hiányérzetet jelent, de én pont így szerettem volna felépíteni az előadást. Azt mondtam a színészeknek: úgy kell működtetnünk, mint egy lendkereket. A Libertében menetek vannak. A Csehovnál azt mondtam, hogy egy nagy levegőt veszünk, és a végén fújjuk ki, és addig tartjuk, amíg az előadás tart. 2 óra 20 percen keresztül tartjuk a levegőt itt fönn, ide szorul belénk, és abból szólalnak meg a szövegek. Az Úri muriban meg azt mondtam a színészeknek: elindítjuk az egészet, és mielőtt még nagyon belendülne, visszaesik. Megint elindul, majd ismét vissza... Ez a lendkerék be van osztva, és mindig azt figyelem, hogy mikor leáll, akkor a nézők is kiengednek. Aztán amikor megint elindul, akkor ismét egyre intenzívebben figyelnek. Ez tudatos szándék volt részemről. Azért, hogy ezt a négy órát végig lehessen nézni. Ha kész lesz az előadás, akkor ez úgy fog menni, hogy egyre gyorsabb és intenzívebb szakaszok következnek benne.

Mi lesz Kaposvárral?

- A te rendezésed mellett ebben az évben született egy másik fontos Úri muri előadás is: Rusznyák Gábor rendezte Kaposvárott. Kevés olyan jó minőségű társulat van az országban, ahol az egészséges nemzedékváltás lezajlott. A kaposvári színház ilyen: Babarczy László után egy a negyvenes éveiben járó igazgató vette át a színházat, mellette több harmincas éveiben járó rendező dolgozik. De ez a vezetés csak egy évre kapott bizalmat a városvezetéstől. Az új pályázaton a szakmai bizottság - köztük levélben te is - a 66 éves Schwajda György igazgatóvá választását támogatta. Pedig nemcsak egy új rendezőnemzedék jelentkezett fontos előadásokkal, hanem hozzájuk kapcsolódva egy markáns fiatal színésznemzedék is megjelent Kaposvárott: az ottani főiskola végzősei nemcsak izgalmas vizsgaelőadásokban szerepeltek, hanem a színházban is főszerepeket játszottak...

- Úgy gondolod, hogy ez véget fog most érni?

- Hát erre van némi esély, hiszen egy új igazgató másfajta színházi múlttal, másféle ízléssel került a színház élére.

- Tavaly meghívtak, hogy véleményezzem Korognai és Znamenák pályázatát. Én mind a kettőt végiggondolatlan, rossz munkának tartottam. Ezt le is írtam. De a közgyűlés alelnöke is azt mondta, hogy ha egy 25 milliós költségvetésű óvodára adtak volna be ilyen minőségű pályázatokat, akkor is eredménytelennek kellene minősíteni a procedúrát. Tavaly én mind a két jelöltre azt mondtam, hogy nem. Most megkérdeztek, hogy Schwajda vagy Znamenák legyen-e az igazgató. Kettőjük közül melyiket tartom alkalmasabb színházvezetőnek. Az én véleményem az, ezt írtam le a levélben is, hogy kettőjük közül Schwajda az alkalmasabb.

- Még akkor is, ha elég rossz minőségű munkát adott be?

- Neki semmit se kellett volna leírnia. Mert Schwajda a Nemzeti Színházzal meg a szolnoki éveivel, ahol Vasziljev is dolgozott, már letette a névjegyét. Ezért hiteles számomra mint igazgató.

- De erről úgy mondasz véleményt, hogy lényegében nem ismered a kaposvári műhely utóbbi években mutatott teljesítményét.

- Mohácsi előadásainak jelentős részét láttam, de Keszég- és Réthly-rendezéseket is láttam. Nyilván azt, hogy ismerem, erre túlzás rámondani.

- Szerinted mi fog történni ezzel a műhellyel Schwajda igazgatása alatt?

- Én úgy tudom, hogy kiegyezés vagy megegyezés jött létre az új igazgató és a régi művészeti vezetés között. Ez lehet, hogy naiv feltételezés, de én úgy tudom, hogy Schwajda igazából nem akarja az egész színházat átalakítani, az eddigi hagyományokat fölrúgni... Korognait nem támogattam, de Schwajdára nem tudtam azt mondani, hogy nem támogatom. Én a keze alatt rendeztem a Bánk bánt a Nemzetiben, ami egy profin felépített színház, minden porcikájában remekül működő intézmény volt. Ugyanez volt a tapasztalatom Szolnokon is, amikor lementem oda. Értem, hogy miről beszélsz. De az itteni 1,5-2 év tapasztalata alapján nyugodtan kijelenthetem, hogy ha a városvezetés nem áll egy színház vezetése mellett, akkor annak esélye sincs a munkára. És azt éreztem, hogy a kaposvári városvezetésben megérett a szándék, hogy változtasson.

08. 08. 12. | Nyomtatás |