Ellenfény Offline - Archívum - 2008 - 2008/4-5. - Reflektorfényben - A Fortedanse - A Határok Feszegetése

A határok feszegetése

Andrássy Mátéval, Földeáki Nórával, Kádas Józseffel és Krisztik Csabával beszélget Sándor L. István

Horváth Csaba előző debreceni munkája, A tavasz ébredése azokra a fiatal színészekre épült, akik a két éve végzett Jordán Tamás-Lukáts Andor osztályból szerződtek az alföldi városba. Most a Kalevalában is fontos szerepet játszanak. Közülük négyen, Andrássy Máté, Földeáki Nóra, Kádas József és Krisztik Csaba úgy döntöttek, hogy otthagyják a debreceni színházat, és Horváth Csaba hívására az állandó társulattá alakuló Fortedanse tagjai lesznek. Velük beszélgetett Sándor L. István.

Utak a színházhoz

 

- Kezdjük kicsit távolabbról a történetet! Hogy kerültetek kapcsolatba a színházzal, miért akartatok színészek lenni?

Andrássy Máté: Esztergomban végeztem a ferenceseknél, és ott Pásztó András diákszínjátszó körében kezdődött el a színházzal való kapcsolatom. Így hát felvételizgettem a főiskolára, ami negyedikre sikerült. Közben három évet a Pesti Magyar Színiakadémián töltöttem, Huszár László osztályában. Mind Pásztó András, mind Huszár László, mind Lukáts Andor és Jordán Tamás, a főiskolai osztályfőnökeink, mind Ladányi Andrea, a mozgástanárunk meghatározó élményt jelentett számomra.

Földeáki Nóra: 1997-ben végeztem el Debrecenben az Ady Endre Gimnázium dráma tagozatát. Az első hatások itt értek. Az érettségi évében statisztáltam Az ember tragédiájában, amit Lengyel György, az akkori igazgató rendezett. Így kerültem a színházhoz, ahol öt évet töltöttem el. Aztán jött az igazgatóváltás, elküldtek, s hatodik próbálkozásra felvett Lukáts Andor és Jordán Tamás, akik akkor először indítottak osztályt.

Kádas József: Én is az Ady Gimnáziumban érettségiztem 2000-ben. Szintén debreceni vagyok, mint Nóra. Érettségi után nem vettek föl sehová, így egy évet a Csokonai Színház kórusában töltöttem.

- Mint énekes?

Kádas József: Igen. Fogalmam sincs, hogy kerültem oda. Valószínű benyomtak, hogy itt ez a „ügyes fiú", ne kallódjon el. Persze elkallódtam. Ezután a Pesti Magyar Színház színiakadémiáján töltöttem el egy évet, majd fölvettek a színművészetire.

Krisztik Csaba: Én margitai születésű fiú vagyok, a határon túlról, a Partiumból jöttem. És mióta az eszemet tudom, színész akartam lenni. Az egyedüli probléma csak az volt, hogy odahaza csak vegyes nyelvű irodalmi-drámai szakok voltak. Ezért jöttem át Szentesre, itt végeztem a gimnáziumot. Csodálatos négy év volt, utána egyből fölvettek a színművészetire 2002-ben...

A főiskolai évek

 

- Eltelt most már két év, hogy végeztetek a főiskolán. Hogy emlékeztek vissza arra  az időszakra?

Krisztik Csaba: Még nem igazán ocsúdtam föl. Olyan, mintha már önálló életet élnénk, de közben valahol még mindig ott vagyunk a főiskolán, mert hát itt vagyunk egymásnak mi, akik együtt szerződtünk Debrecenbe. Olyan ez, mintha nem múltak volna el azok az idők, csak kicsit kevesebben vagyunk.

Földeáki Nóra: Szerencsés csillagzat alatt alakult az osztályunk. Egyrészt szerencse, másrészt tudatosság. Andor és Tamás a megszokottól eltérő összetételű és létszámú társaságot válogattak össze az emberi tényezőket is beleértve. Rendkívül pozitív, bár nehéz volt ez a négy év, aminek hatása máig tart.

Andrássy Máté: Azért is volt nagyon jó összetételű ezt az osztály, mert volt valami egészséges versengés köztünk. Nem rivalizálás, hanem versengés. Nagyon jól ki tudtuk egészíteni egymást. Sokat tanultunk egymástól is. Ha a különböző feladatokra emlékszem vissza, akkor mindig hatott rám az is, hogy láttam a többieket dolgozni. Én is dolgozni akartam, nehogy lemaradjak. Tulajdonképpen egy nagy rohanás volt ez a négy év végig. És közben a jót tudtuk egymásból kipiszkálgatni.

Krisztik Csaba: Amit én a legeslegfontosabbnak tartok ebből a négy évből, az egy szó: közösség. Az idősebb generációhoz tartozó színészek, rendezők, akár színházigazgatók is kicsit mosolyogva tekintenek ránk, amikor mi a közösségről beszélünk, és azt mondjuk, hogy számunkra nagyon fontos a közösségben való maximális hit. Hogy ezért bármire képesek vagyunk, bírunk áldozatokat hozni érte, le tudunk mondani más dolgokról miatta. (És itt már a jelenről is szó van...) Ez az, amit ennek a négy évnek köszönhetünk.

- Mosolyognak ezen, amikor közösségről beszéltek?

Földeáki Nóra: Sokszor igen. Azon túl, hogy inspiráljuk egymást a munkában, létezik ez a plusz, ami számunkra nagyon fontos, és ez nem zárja ki a konfliktusokat, sőt!

Andrássy Máté: Ezek az általános hangok: még fiatalok vagytok, majd úgyis meglátjátok, hogy nem így működnek a dolgok, mert mindenki a saját gesztenyéjét akarja kikaparni. Majd mindenki a saját egyéniségét kezdi el építeni, és ilyen formán leválik erről a közösségről. De számunkra még nem ez a valóság. Mert azt érzem, hogy ha én állok elöl a színpadon, a többiek pedig hátul vannak, akkor ugyanúgy kiegészítjük egymást, mintha fordított lenne a felállás. Nem létezhet egyikünk sem a másik nélkül.

Krisztik Csaba: Nyilván van némi igazság abban, amit mondanak, biztos nem fog a mi közösségünk sem örökké működni, de az biztos, hogy nem a közeljövőben fog tönkremenni. Még rengeteg lehetőség van az együttlétünkben, én úgy érzem.

- Belőletek fakadt ez a közösségigény, vagy az osztályfőnökeiteknek, tanáraitoknak, mestereiteknek köszönhetitek?

Kádas József: Is-is. Lukáts Andor, Ladányi Andrea meg Gálffi László is nagyon keményen egyfajta szellemiséget próbáltak belénk verni. És akkor rájöttünk, hogy nincs más választásunk, mint hogy egymással kell foglalkoznunk. Mert ha a többiekkel foglalkozom, akkor magammal is foglalkozom. Ezáltal arra jöttünk rá a négy év alatt, hogy nekünk nem három vagy négy tanárunk volt, hanem minimum 21 - és itt elmondhatnám az osztálynévsort, hogy kik tanítottak még engem.

Földeáki Nóra: A tanári gárda is páratlan volt, nagyon jó mestereket kaptunk. Más-más iskola mind... az már rajtunk múlt, hogy mit eresztünk át magunkon.

Andrássy Máté: Mindehhez az is hozzátartozik, hogy Lukáts Andor és Jordán Tamás először és egyelőre utoljára indítottak osztályt. Székely Gábor, az akkori rektor kitalálta, hogy legyenek ők az osztályfőnökök. Ők pedig azt mondták, hogy mindenből a legjobb tanárokat igyekeznek meghívni. Tehát ha zenés mesterség, akkor legyen Méhes László a tanár, ha beszéd, akkor Gálffi László, ha pedig mozgás, akkor Ladányi Andrea, aki akkor vette át a mozgástanszék vezetését, és meg akarta mutatni, ő hogy képzeli ennek a tárgynak az oktatását. Nem azt akarom mondani, hogy mi egyszeri és megismételhetetlen felállásban dolgoztunk, de valahol ez így van, mert mindenki bizonyítani akart. És ehhez sikerült olyan diákokat felvenniük, akik partnerek voltak ebben.

Kádas József: Mindenki azt mondta, hogy a főiskolai négy év iszonyú fárasztó, szörnyű, nehéz. Az volt persze, de nem ez a legfontosabb. Nekem ez az időszak életem legkeményebb, legboldogabb, legnehezebb, és mindennel együtt a legintenzívebb négy éve volt. Géczi Zoli már az első nap azt mondta, amikor beköltöztünk a kollégiumban, hogy nézzétek meg, ti lesztek az első osztály, aki sajnálni fogja, hogy vége, és együtt fogtok maradni. Ebben a szellemben léteztünk, hogy ez a négy év nem négy évig tart majd, hanem lesz folytatása. Folytatódik még négy évig, nyolc évig, ki tudja meddig. Erre adott lehetőséget Debrecen...

Debrecenben

- Végül nem maradtatok együtt, mert az osztály egyik fele a Nemzetibe szerződött, ti nyolcan pedig Debrecenbe. Miért pont ide?

Földeáki Nóra: A legvonzóbb az volt, hogy együtt maradhatunk, dolgozhatunk, de nekem az is fontos, hogy a családom itt él Debrecenben.

Kádas József: A legfontosabb, hogy nem kényszerből jöttünk Debrecenbe: ha nem lehet máshova menni, akkor jó lesz itt. Nagyon vonzó volt Csányiék ajánlata. Néhány előadást megnéztek, bejöttek, és elmondták, hogy ők Debrecenben mit szeretnének csinálni. Nagyon jól csengett Vidnyánszky Attila neve is, mert ismertük Attila előadásait, játszottunk is benne még a pesti magyaros időszakban, amikor ott rendezte a Téli regét meg a Hová lett a rózsa lelkét. És nagyon csábító volt az a lehetőség is, hogy minél többen együtt maradhatunk. Kiderült, hogy Horváth Csaba is jön Debrecenbe, akkor még úgy volt, hogy Ladányi Andrea is. Szóval nagyon biztató jelek voltak arra, hogy együtt folytathatjuk azt, amit elkezdtünk a főiskolán.

Andrássy Máté: Bennem azért volt egy kis pánik negyedévben, hogy lesz-e szerződésem vagy sem. És ahogy hallom, az utánunk jövő osztályok már sokkal nehezebb helyzetbe kerültek, mert nem nagyon kaptak ajánlatokat. Nekünk is borzasztó volt, amikor láttuk, hogy kinek van már ajánlata, és szépen lassan kialakult egy kis tábor, akiket meg még sehova sem hívtak. Másrészt meg voltak együtt maradási terveink is, amit Andor nagyon erősen támogatott volna. Ez a kétféle hatás kezdte egy kicsit szétszedni az osztályt. Ekkor jött az ajánlat Debrecenből, ami nagyon megnyugtató volt, mert nyolcunknak egyszerre szólt.

- Te rögtön főszerepet játszottál a Liberté '56-ban.

Andrássy Máté: Hát be is voltam szarva rendesen. Nagy felelősség szakadt rám azzal, hogy egy új társulat arculatát az első produkció főszerepében valahol nekem kellett meghatároznom. Mintha azt mondtam volna: Szervusz, Debrecen! Itt vagyunk mi, az új társulat, ez a vezetés, ezek a színészek, és itt van ez a magas fiú, ő játssza a főszerepet. Azután jöttek a repertoárszínházzal kapcsolatos negatív tapasztalatok, amelyek kicsit komorabbra színezték az összképet. Kiderült, hogy annyi idő alatt, ameddig a repertoárszínházban a próbafolyamat tarthat, nagyon nehéz új utakat keresni Se a rendezőnek, se a színésznek nincs lehetősége arra, hogy hibázzon. Ha elindulunk egy irányba, és kiderül róla, hogy rossz, akkor már nincs időnk visszakanyarodni, és egy másik irányba elindulni. Ezek a tapasztalatok az egymást követő produkciókban csak erősödtek.

Földeáki Nóra: Szakmailag a Horváth Csabával való találkozás jelentette a legtöbbet. Először A tavasz ébredésében, és most a Kalevalában. Ő volt az, aki az együtt maradásunkat visszaigazolta, ugyanakkor lényegileg kínált fejlődési perspektívát. Mert a főiskolán nagyon kemény oktatásban volt részünk - a mozgás órákat külön kiemelném és azt a látásmódot, amit Andortól kaptunk - s ezt szinten tartani elég nehéz, de ha ezt a tudásunkat még fejleszteni is tudjuk, az a legnagyobb ajándék. Hogy nem csak emlék vagy sörözés melletti nosztalgiázás marad, hogy mi történt velünk a főiskolán, hanem Csaba által hiszem, hogy magasabb szintre tudjuk emelni ezt a tudást.

Andrássy Máté: Ezzel egyetértek. Veszélyesen elhalt volna két év alatt az, amit a főiskolán kaptunk, ha időben nem találkozunk olyan emberrel, akivel az ott elkezdett kemény munkát folytatni tudjuk. Azon a lépcsőn, amire a főiskolán felszaladtunk, csak lefelé mentünk volna, ha nem jön szembe Csaba.

Kádas József: A vele való munka megerősítette bennünk az igényt az összetartásra. Hogy nincs más lehetőségünk, errefelé kell menni. Elfogadom én a kőszínházi struktúrát, de azt hiszem, most valami új fog történni a magyarországi színjátszásban. Vagy már történik is. A mi példánk legalábbis erre utal.

Vidnyánszkyval való munka

- Említettétek, hogy a főiskolán jól csengett számotokra Vidnyánszky Attila neve. Itt Debrecenben aztán közelebbről is megismertétek a munkamódszerét, rendezői gondolkodásmódját. Azt a fajta esztétikát, amely jelentősen elüt a magyarországi színházi megszokásoktól. Színészként hogyan éltétek át, mi a nehéz az ő színházában?

Krisztik Csaba: A szabadság és a kötöttség kettősége nehéz az ő gondolkodásmódjában egy színész számára. Azt érzem, hogy felépít magának egy rendszert, aztán ezt felrakja a színpadra, de azon belül az én egyéni színészi létezésem már nagyrészt a saját gondolkodásmódomtól függ, hogy én meddig jutok el a szerepben. Ezt fel lehet fogni úgy is - valószínűleg ez egyénfüggő -, hogy óriási színészi szabadsággal létezhetek Vidnyánszky rendezéseiben. Biztos sokan vannak, akiknek ez az út a jó. De vannak, akik saját maguktól nem jutnak el olyan szintre, amivel elégedettek lennének. Egy szereppel való munka során mindig van egy következő pont, amit el kell érni, hogy a szerepépítésben tovább lehessen lépni. De az ember magától nem mindig tudja pontosan, hogy mi ez a következő pont. Ezért baj, ha kevés visszajelzés jön a rendező felől, mert egyénileg nagyon nehéz végigjárni a szerep követelte utakat. Azt éreztem sokszor, hogy csinálom, amit kell, dolgozom a szerepen, de csak a saját gondolataimnak, a saját érzéseimnek megfelelően tudom magamat továbbvinni vagy esetleg visszafogni. De nem tudok benne továbbmenni, mert nem látom magamat kívülről. És nem tudom magamat úgy instruálni, ahogy igazából elvárnám magamtól: hogy még tovább, még beljebb menjek, még igazabb dolgokat szedjek ki magamból, még mélyebbre ássak a szövegben vagy az egész történésben. Ebből a szabadságból az is következik - mivel Attila nagy formátumú, szinte az egész társulatot mozgósító előadásokat csinál -, hogy fennáll a veszélye annak, hogy többféle színjátszás jelenik meg az előadásban, mivel jelenleg különböző módon gondolkodó színészekből áll a debreceni társulat. Másfajta színházi iskolát képviselünk mi vagy a beregszásziak...

- Nem is beszélve a régóta Debrecenben dolgozó színészekről.

Kádas József: Igen. Nyilván különféle gondolkodásmóddal létezünk, ezért várom mindig azokat a pillanatokat a színpadon, amikor a „sajátjaimmal" lehetek. Akkor tudom, hogy a partnerem mire gondol, akkor megvan az esélye, hogy együtt hozunk ki valamit a jelenetből. Akkor nem önzőzés folyik, hanem passzolgatás. A Csokonai Színházban most még ennek a közös nyelvnek a kialakítása zajlik. Azért is volt nekünk könnyebb A tavasz ébredését csinálni, mert tudtuk, hogy mit várhatunk egymástól. Persze vannak meglepetések, meg mindannyian fejlődünk, változunk, de a szellemiség magja ugyanaz maradt.

Földeáki Nóra: Attila kapcsán az jut eszembe, hogy mennyire fontos, hogy kialakul-e valamiféle verbális csatorna a munkában rendező és színész közt. Ennél is fontosabb, hogy a konkrét instrukciókon túl mi az, amit egy rendező a személyiségével, egész lényével sugall. A gondolkodásmódja, esztétikája, hogy mit akar átadni, látni, megszülni, hangsúlyozni. Minden alkotó ember árasztja magából azt a szellemiséget, ízlést, amit érvényesnek tart. Aki rá tud kapcsolódni, befogadóvá tud válni az ő színházi nyelvére, az szárnyakat kap, aki meg nem - magamat ide sorolom --, az megbéklyózva érzi magát. Nem tudtam vele együtt menni, és ez bizony rajtam is múlott.

Andrássy Máté: Nyilván nincs viszonyítási alapom. A főiskola után én Vidnyánszky Attilát kaptam nagy dózisban. Attila lehengerlően rutinos rendező. Az egészet látja, és mindig az egészhez szól hozzá. A zene és a próza nála nagyon erős atmoszférát alkot. De nem szid, nem bánt és nem piszkál. Ezzel egyrészről nincs semmi baj, de voltam már néhány előadásában a saját belső kontrollom szerint olyan dekoncentrált és rossz, hogy a fal adta a másikat. Utána pedig vártam a retorziót, az elemzést és a megerősítést, hogy jól éreztem, valóban borzalamas voltam aznap este. Nem jött. Elmaradt. Ettől először elbizonytalanodtam, aztán ráhagytam. Ilyen helyzetben könnyű elkényelmesedni.

- Tehát részletesebb instrukciókat vársz?

Andrássy Máté: Igen, miközben tudom, hogy ezt várni luxus. Ugyanakkor nem tudott kialakulni egy közös szemléleten alapuló párbeszéd, ami egy irányba vezet. Külön dolgoztunk ugyanazon, igazából nem értettük egymást. A végeredményeket tekintve talán ez nem látszik, de nem tudtunk közös célt megfogalmazni, közösen felállítani egy mércét igazról, hamisról, mert nem volt mihez képest. A tanácsot, az útmutatást a tapasztaltabb, idősebb munkatárstól, Attilától vártam. Nyilván az is közrejátszik abban, hogy ezt nem kaptam, vagy nem értettem a nyelvet, amin ez hozzám szólt.

Munka Horváth Csabával

- És Horváth Csaba másképpen dolgozik? Nála a szabadság vagy a kötöttség erősebb?

Krisztik Csaba: Teljesen más nyelvet használ. Ilyen formában a kettő összehasonlíthatatlan. Én egyfolytában azon agyalok, hogy a testtel való kommunikáció hogyan zajlik. Hogy belül hogyan formálom meg azt, amiről éppen beszélünk, mondjuk Csabánál a próbákon. Ilyen formában a testtel való kommunikáció az én szabadságomat pozitív irányba löki. Csabánál többnyire közösségként kell jelen lennünk. Tehát abszolút egymásból táplálkozunk: egymás testére támaszkodva, egymás leheletében megmártózva dolgozunk. Ahogy megfigyeltem, Csaba úgy dolgozik, hogy mindig eggyel magasabbra rakja a lécet. Az nála még sosem fordult elő, hogy azt mondta volna, na jó, ez a rész rendben van, ezt már soha többet nem nézzük, mert működni fog. Mindig megpróbálja magát és bennünket is valahogy kontrollálni, hogy amit csinálunk, valahogy még tökéletesebb legyen a következő alkalommal.

Földeáki Nóra: Jó értelemben küzdelmes a vele való munka, akár a próbafolyamatra, akár az előadásokra gondolok. Nagyon jelen idejű, ahogy dolgozik. Mert az adott pillanatból, az adott helyzetből, adott személyekből, adott zenéből indul ki, és abból, hogy ki milyen. Mindig abból, ami éppen jelen van. Komplexitásában akarja a dolgokat létrehozni, s ez bennünk is mozgósít egy komplexebb, szélesebb igényt magunk és a másik felé. Szembesít azzal, amit tudunk, és azzal is, amit nem tudunk, s ez koncentrált, éber állapotban tartja az embert - fizikailag, szellemileg, lelkileg egyaránt.

Krisztik Csaba: Egyetlen szóval: kommunikáció.

- Ez mit jelent? Pontosabban beszél?

Krisztik Csaba: Dehogy! A kommunikációt úgy értelmezem, hogy ha van előttem egy ember, akiből valamit akarok, akkor azt az embert nem tudja pótolni senki más. Mert ha más jön helyette, akkor azzal mást fogok csinálni, hiszen ő egy teljesen más személyiség.

Andrássy Máté: Valahogy úgy lehetne ezt megfogalmazni ezt, hogy miközben Csaba megvalósítja önmagát az egész előadásban, aközben mindenki, aki benne van, önmagát kell, hogy megvalósítsa. Tehát együtt valósítja meg mindenki önmagát, és nem az történik, hogy egyetlen ember vízióját látom, aminek nekem alá kell vetnem magam, miközben lehet, hogy nem értek vele egyet. Csabánál olyan feladatok vannak elém állítva, ami a nagy közös vízió kialakítása érdekében történik.

Földeáki Nóra: Csaba megemeli a színészeket, úgy biztat, többnyire nem szavakkal, hogy természetesnek tűnik, hogy bármit meg tudunk csinálni.

Andrássy Máté: Arra, hogy meg tudod csinálni?, rögtön jön a válasz, hogy nem. Hogy tudnám megcsinálni? Ez rohadt nehéz, Csaba! Jó, de azért nézzük mégis meg - mondja. És a második, harmadik próbálkozás után kiderül, hogy tényleg meg tudom csinálni. Tehát ki van tapogatva egy határ, amit az ember még tud kifele tolni. Erre a legjobb példa az, hogy amikor ötödször játszottuk a Tavaszt, akkor rájöttem, hogy tulajdonképpen ha lenne még két liter víz az ágyak mögött, akkor akár öt órás is lehetne ez az előadás, mert bírnám, csak eddig nem tudtam, hogy bírom. A három óráról is azt hittem, hogy beledöglök. A főiskolán még a 44 feet 45 percéről is azt hittem, hogy belepusztulok. Most már nem tudom, hol a határ.

Kádas József: Csaba partner a szó legnemesebb értelmében. Partner mint színész, mint táncos, mint rendező, mint haver. Fölismerte azt, hogy a színésznél nincs fontosabb. Hogy gondolatilag, létezésében mit képvisel. Ő erre odafigyel, és ezt próbálja kibontani, csiszolni, rendezni, átalakítani, hagyja újjászületni. Szóval azt érezzük, jó kezekben vagyunk.

- Horváth Csabának miért színészekre van szüksége? Miért nem táncosokra?

Földeáki Nóra: Szerintem ő is magasabbra szeretné tenni a saját mércéjét. Egy alkotó ember számára tanulási folyamat az egész pálya. Úgy érzem, szélesebb teret követel az a nyelv, amit ő képvisel.

Krisztik Csaba: Egész egyszerűen ő is új utakat keresgél, amiben ki tud mondani bizonyos dolgokat a világgal vagy a saját életével kapcsolatban.

Andrássy Máté: Eddig három hangsúlyos összetevője volt Horváth Csaba előadásainak: a mozgás, a vizualitás és a zene. Ehhez társult most negyedikként, mivel mi színészek vagyunk, a prózai jelenet. Amikor ez a négy elem együtt tud hatni, abból egészen különleges élmény születik. Nyilván most ennek a négy összetevőnek az arányait kell patikamérlegen kimérni, neki is, nekünk is, hogy milyen lehetőségeket hoz, és milyen egészet alkothat.

Hogy születik egy előadás?

- Belülről hogy tapasztaltátok, miképp születik egy ilyen komplex nyelvet használó Horváth Csaba-előadás? Gondolom, nála nincs olvasópróba.

Andrássy Máté: Van. A Kalevalánál Szálinger Balázs elolvasta a szöveget, aztán volt visszaolvasó próba is.

- Aztán hogy kezdődik a munka?

Andrássy Máté: Tréningezni kezdünk. Közben belekezdünk egy mozgássorba is, amiről még nem tudjuk, hogy hova fog majd belekerülni. Aztán szépen lassan elkezdünk a jelenetekkel bíbelődni, lehetőleg kronológiai sorrendben. Mondok egy példát. Épp hogy megismerkedtünk a Csabával, amikor egyszer csak azt mondja, hogy most pedig fiúk, csináljunk olyat, hogy versenyfutás. Nekem rögtön beugrott a Run, azt éreztem, atyaúristen, mi volt ott az a futás. Tehát rögtön magasra került a léc: nagy teljesítményt kell mutatni. Aztán Csaba megadja a futás formáját: eddig futunk, így állunk, ekkor nézünk egymásra. Aztán szépen megérkezünk az iskolába. És ott következik a körmös. De akkor már nem jut eszembe, hogy Csaba, de hát a körmös fáj. Akkor már meg vagyok dögölve, mert addig futottam. Tehát a fizikai állapot hozza maga után a jelenet prózai állapotát. Ha szerencsésen kapcsolódik a kettő, akkor tulajdonképpen nem kell belső színészi állapottal készülnöm a körmös jelenetre, hanem arra kell nagyon jól felkészülnöm, hogy azt a futást jól csináljam meg, mert ebből magától értetődően fog következni a prózai jelenet. A Kalevalánál nyilván ez már bonyolultabb volt.

Földeáki Nóra: Előfordul, hogy egy próbán, egy napon egy jelenetnek 5-6 szélsőségesen eltérő variációját is kipróbáljuk, formájukat és lényegüket tekintve is teljesen különbözőeket. Sohasem evidens egy új formának a megtalálása, megtartása, hanem állandóan munka alatt van az első próbától az utolsó előadásig. Ahogy változunk,  úgy változik a darab is.

Andrássy Máté: Az egyik alapot kihagytuk. Egy olyan fajta koncentrált állapot, amely a műugrókra vagy súlyemelőkre jellemző, mielőtt bemutatnák a gyakorlatot. Ebből a koncentrált állapotból már nem is olyan nehéz a szélsőségek felé vetődni, amikor is ezerféle variáció megjelenhet.

Hogyan tovább?

- Hogy született a döntés, hogy egy alakuló, bizonytalan helyzetű független együttes miatt itt hagyjátok a debreceni színházat?

Kádas József: A lehető legegyszerűbben: Csaba mondta, hogy neki vannak bizonyos problémái Debrecenben, és nem szeretne jövőre itt lenni...

- Milyen problémái?

Kádas József: Erről kérdezd meg őt!

- Nem tudta megcsinálni azt, amit szeretett volna? Vagy nem futottak jól az előadások?

Kádas József: Méltatlanul volt kezelve Csaba. Ugyanakkor azt is mondta, hogy nem szeretné abbahagyni a munkát, amit velünk elkezdett. Nagyon jól érzi magát velünk, és alapítsunk egy társulatot. Ennyi.

- Mikor mondta ezt?

Kádas József: Február, március.

- Még a Kalevala próbái alatt?

Földeáki Nóra: Igen. Bennem már évad eleje óta érlelődött a döntés, hogy el fogok innen menni, a többiektől viszont nem szeretnék elszakadni pont most, mikor helyzet van, lehetőség a Csabával való munkára.

- Miért akartál elszerződni Debrecenből?

Földeáki Nóra: Kezdetben ez egy intuíció volt - bár  konkrét tény, hogy ez alatt a két év alatt Horváth Csaba munkáin kívül nem kaptam más igazi feladatot A többi munkában nem éreztem jól magam szakmailag. Végül Csaba ajánlatával vált kézzelfoghatóvá az a szándék, hogy elmegyünk.

Krisztik Csaba: Én az utolsó pillanatig próbáltam hinni abban, hogy létezhetünk Debrecenben úgy, hogy Csaba is itt van, és reménykedtem abban, hogy létre lehet hozni a kőszínházi struktúrán belül is egy olyan tág színészi létezési módot, amelyben nap mint nap más műfajú, stílusú, kifejezésmódú előadásokban szerepelek. Ez is egyfajta kihívás. Ebből a szempontból nekem döntést kellett hoznom, hogy folytatom-e ezt tovább. Akkor viszont a többiektől kellett volna megválnom. De a Fortedanshoz való csatlakozás sem azt jelenti, hogy innentől kezdve csak ebben a stílusban fogunk létezni. Ha jönnek más lehetőségek, azokat nyilván megfontoljuk majd.

- Tehát más szerepeket is elvállaltok majd a Fortedanse mellett?

Kádas József: Hát igen, a terv ez, de nyilván a Csabával való egyeztetések alapján tudunk majd bizonyos ajánlatokra igen mondani.

- Nyolcan szerződtetek ide, ebből ketten már tavaly elmentek Debrecenből, a Kalevalában hatan szerepeltetek az osztályból, most viszont csak négyen ültök itt.

Andrássy Máté: Ketten úgy döntöttek, hogy itt maradnak.

- Őket is hívta a Csaba?

Andrássy Máté: Persze. Hatunkat hívott, és a magam részéről sajnálom, hogy Tibor és János úgy döntött, hogy maradnak. De nagyon fontos jellemzője ennek a teamnek, hogy nem próbáljuk befolyásolni egymást a döntésben.

- Tehát azért fogy ez a csapat.

Andrássy Máté: A másik oldalról meg érdekes, hogy közben más főiskolás osztálytársak visszatérnek. Pédául Simkó Kati is beállt a Tavaszba, vagy most Sipos Verával is együtt dolgozunk. Újabb nevek is szóba kerültek, akik esetleg vendégként csatlakoznak a Fortedanshoz.

08. 08. 12. | Nyomtatás |