Festői opera

Rembrandt tükre – Rotterdamse Schouwburg

Rembrandt van Rijn valódi greenaway-i karakter: a barokk festészet egyik legnagyobb képviselője, a fény és árnyék mestere (akit a filmrendező a mozi úttörőjének nevez), a nők és a gyermek utáni vágy rabja, aki évtizedeken keresztül élt együtt a vakságtól való örökös rettegéssel. Ugyanakkor Rembrandt rendkívül erős gyakorolt Greenaway filmes képi világára: festményeinek aprólékosan kidolgozott részletei és lendületes mozgalmassága, a szép, illetve rútságukban is szép arcok visszaköszönnek a képzőművészből lett rendező műveiben. Greenaway „összművészeti" triptichonnal rója le tiszteletét a festő előtt: 2006-ban készítette el Éjjeli őrjárat című fény- és hanginstallációját az amsterdami Rijksmuseumban, amelyet 2007-ben az azonos című film, végül pedig a Rotterdamse Schouwburgban bemutatott „zenés színdarab" követett Rembrandt tükre címmel. A gazdag képi világot, az élő zenét és a színészi játékot ötvöző előadás Greenaway és Saskia Boddeke operarendező közös munkájából született, a színlapon a zeneszerző, Vincent van Warmerdam neve szerepel harmadikként.

Nánay Fanni

Greenaway filmjeiben gyakran hivatkozik a színházra (akár mint helyszínre, akár mint kifejezési formára), a Rembrandt tükrében viszont a filmet emeli be a színházba. S ez elsősorban nem az előadás szerves részét alkotó videofelvételekben, hanem a fényváltásoknak köszönhető képváltásokban ragadható meg. A rendező filmjeihez hasonlóan a színpadon is több cselekmény zajlik párhuzamosan, a jelenetek rendkívül mozgalmasak, s e kavalkádból a fény emeli ki a premier plánokat.

A színpadon egy felnagyított szobát látunk: elöl hatalmas asztal, a szín mélyén óriási polcrendszer. Egyes polcokon zenészek - hegedűs, csellós, szaxofonos, bőgős - ülnek, az előadásban közreműködő Domestica Rotterdam zenekar többi tagja (mint pl. a számtalan ütőhangszeren nem csupán zenei kíséretet, hanem különböző „illusztratív" hangeffekteket is szolgáltató dobos) a színpad jobb oldalán foglal helyet. A karmester, valamint a szólókat éneklő tenor a színészekkel együtt, a cselekményt követve mozog a színpadon, sőt az énekes később a videokamerát is kezeli, amelynek képét a háttérben függő képernyőkön látjuk kivetítve.

A többi polcot egy-egy szereplő - főleg a Rembrandt életében fontos szerepet játszott három nő - „lakja be", úgy rendezik be ott „szobáikat", mintha a festő emlékezetében rendezkednének be kényelmesen. A gigantikus asztal Rembrandt birodalma: azon alszik és álmodja vakságáról szóló rémálmait, azon szeretkezik, iszik, ünnepel, itt látogatja meg élete három társa: Saskia, a feleség, Greetje, a nevelőnőből lett szerető és Hendrikje, a szolgálóból lett élettárs. Itt siratja halott feleségét és veszekszik követelőző szeretőjével, itt keveri képeihez a festékeket és próbálja fiát, Titust a festészet fortélyaira oktatni. Cornelia, a soha meg nem született lánygyermek az asztal alatt kuporog, csak időnként bújik elő onnan, hogy apja nyakába csimpaszkodjon vagy anyja ölébe üljön.

A Greenaway-filmekben is gyakran kulcsmotívumként és rendezőelvként felbukkanó tükör az előadásban számos jelentést hordoz. Rembrandt kifakad, hogy az anya nélkül felnőtt fiú nem más, mint apja tükre, ugyanakkor a férfi elé tükröt tartanak élete női is, s mindenekelőtt a festészet, a számtalan önarckép. Az előadásban megjelenik (közhellyel szólva) a modern kor tükre, a film is: a polcok előtt függő három képernyőn a színpadi cselekményt kiegészítő, teljessé tevő felvételek (gyakran a rendező Éjjeli őrjárat c. filmjének részletei) peregnek, később pedig - Titus születésekor - a szereplők egy hatalmas, aranyozott képkeretbe foglalt vásznat tolnak be a színpadra, amelyen az élőben rögzített felvételek jelennek meg.

Rembrandt festői és Greenaway filmes képi világával összhangban az előadás fontos alkotóeleme a fény és árnyék játéka, az egyenként vagy totálban megvilágított polcok, a színpad egyes pontjainak kiemelése és sötétben hagyása. Ugyanakkor a színek szimbolikája is jól olvasható: míg Cornelia, a halott gyermek mindvégig „habos" fehér ruhát visel, addig a három nő a színpadon, játék közben, egymással és Rembrandttal beszélgetve, enyelegve, veszekedve cseréli le színes jelmezét egyszerű fehér ruhára. Az előadás záróképében a három fehérbe öltözött nő mintegy csoportképet alkotva áll egymás mellett, s némán figyeli a feleségét, szeretőjét és élettársát elvesztő, magányosan maradt festő kétségbeesését.

08. 06. 1. | Nyomtatás |