Faltól falig

Fehér szoba – O Vertigo

Faltól falig cikázó alakok. Reménytelenül bezárva saját testük és gondolataik börtönébe. Kapaszkodók nincsenek. Hacsak nem egy másik ember. Egy másik fogódzót kereső ember. A kanadai O Vertigo társulat az őrület határán és azon túl egyensúlyoz.

A hazánkban negyedszerre fellépő kanadai együttes ezúttal egy 16 évvel ezelőtt készült koreográfia felújított változatát mutatta be. Ginette Lauren egy készülő táncfilm miatt gondolta újra a Fehér szobát. Az új zenével és világítással, - egy táncost leszámítva - új szereplőkkel és módosított díszletek között elkészített előadás ma is működőképes. Mert bár szélsőséges helyzeteket teremt, mégis az embert irányító általános mozgatórugókról szól. Olyan törekvésekről és érzésekről, melyek mindig foglalkoztatnak minket, és mindig aktuális lehetnek.

Maul Ágnes

Bár az előadás címe Fehér szoba, amikor meglátom a Trafó színpadán felépített, a tánc teréül szolgáló háromfalú, szűk, dobozszerű díszletet, a fehér a legutolsó, ami eszembe jut. A kórházi atmoszférát sugalló kulissza színe a megsárgult, megkopott, bemocskolt fehér. Tudván, hogy az előadás bolondok házában játszódik, a cím alapján jéghideg, steril környezetet képzeltem, amelyből az ember jelenlétének nyomát gondosan kisuvickolják. Ehhez képest az elhasznált, lelakott, körös-körül csempével kirakott terem, a falakon körbefutó, menekülésre utaló cipőnyomokkal, az elérhetetlen magasságba helyezett zárt ablakaival és apró szellőzőnyílásaival még hátborzongatóbb. Még üresen is megidézi a vergődő emberi sorsokat, és könnyű elképzelni, hogy hosszú évtizedek kínnal teli fülledtsége konzerválódott itt.

A hátsó falba vágott szűk ajtón keresztül érkeznek a táncosok. A fehér alsónemű, amit viselnek, nem a szexualitásukra tereli a figyelmet, inkább nemtelenségüket és kiszolgáltatottságukat emeli ki. Csupasz lábaikon az ormótlan fekete cipők még elesettebbé teszik a botladozó, szétszórtan elhelyezkedő figurákat. Egy középen egyedül álldogáló lányhoz odalép egyik társa. A férfi körbetáncolja. Anélkül, hogy hozzáérne, provokálja, kezével arca előtt legyez, de a lány sokáig nem zökken ki saját világából.

A hat nő és a három férfi mindvégig megmarad magányosnak. Találkozásaik csak véletlenszerű ütközések, az egyetlen elcsattanó csók is üresnek hat. Mint amikor két tudatlan gyerek kísérletképpen összetapasztja a száját. Bár egymás mellé sodródnak, mintha mindegyikük saját démonaival harcolna. Ennek gyönyörű képe a jelenet, amikor meditatív hangulatú szólótánca közben Marie-Éve Nadeau úgy van megvilágítva, hogy a falakra vetülő saját két hatalmas árnyéka között táncol. Egyedül az farag belőlük rövid időre szövetségeseket, hogy mindannyian a külvilág felé törekednének. Felemelik egymást, a másik vállán állva próbálnak a szűk ablakon beszűrődő fény közelébe jutni.

A zavarodott kuszaságba a világítás váltakozása visz némi rendszert. Az ablakokon és a mennyezeti üvegen át beszűrődő fények nappalt és éjszakát imitálnak. Ehhez a ciklikussághoz igazodik a zene és a tánc erejével teremtett hangulat. A fény szinte megbabonázza a kilenc alakot. Akár a növények, ők is önkéntelenül arra fordulnak, afelé törekednek, ahonnan beszűrődik a világosság. A fényhatásokkal együtt váltakoznak a ritmusosabb, átláthatóbb és a talányos, már-már víziószerű jelenetek. Az előadás kezdetén, fehérneműjükre lassított mozdulatokkal veszik fel fekete ruháikat. Mintha a nappali viselet, ezzel együtt a tőlük elvárt normális emberi szerepek felvétele egybeesne testük és tudatuk lassú, fokozatos ébredésével. Amint mindegyikükre felkerül a ruha, varázsütésre felélénkülnek, várakozással teli izgalom söpör végig a társaságon. Mindezekkel párhuzamosan a teremben nappali világosság lesz.

A félhomályba burkolt jelenetek ezzel szemben (rém)álomszerű történéseket idéznek. A szereplők például groteszk nyúl-álarcban táncolnak, vagy a hátsó falba vágott kis ajtó keretében azt látjuk, hogy a szoba mögötti zuhanyzóban egymás után két élettelennek tűnő, meztelen női testet cipel egy férfi a vállán. Gyakran nehéz eldönteni, hogy, amit látunk, az, a külső valóság-e, vagy a szereplők agyában futó képek, gondolatok elevenednek-e meg. Annál is inkább, mert az előadás első pillanatától halljuk gondolataikat.

Nem párbeszédek ezek, inkább belső monológok, sokszor nem is szavak, csak hangok. A lélek fészkelődései, melyek nemcsak a testet, de a hangszálakat is rezgésbe hozzák, és hangos sóhajtás, sejtelmes sustorgás, izgatott hadarás, dühödt káromkodás vagy vérfagyasztó sikoly formájában kerülnek ki a test börtönéből.

Ahogy a torkukból kiszakadó hangok, úgy a táncosok mozdulatai is nyersek, formálatlanok. Fékezetlen lendület, erőlködésnek tűnő erő és hangsúlyos zuhanások teszik súlyossá táncukat. Fejen állnak, falon és falra másznak, furcsa pozíciókban emelik, pörgetik egymást. A bonyolult, hajmeresztő akrobatikai elemeknek köszönhetően a lent és a fent, a vízszintes és függőleges fogalmai viszonylagossá válnak. Nemcsak a táncosok, de a nézők is elvesztik fogódzójukat.

Végső soron ez az előadás legerősebb üzenete. A támaszért, a külső és belső egyensúlyért való küzdelem. A kontroll megszerzésének és megtartásának jelképe a spicc-cipő, melyet gyermeki örömmel kötnek lábukra a lányok. Szexus nélküli megjelenésük rögtön feltöltődik nőiességgel, amint a kecses szatén cipő a lábukra kerül. Alakjuk megnyúlik, nehéz lépteiket kecses tipegésre cserélik, arcuk kivirul. De ez az új énjük csak rövid pillanatokra villan fel. Újra és újra elvesztik egyensúlyukat, spiccükről minduntalan leesnek, és teli talpukon landolnak.

Az előadás vége emlékezetes képekben állítja szembe a külső és belső kontroll szabályozó erejét. Audrey Thibodeau lábán az áhított, önként választott, a mozgást mesterséges mederben tartó cipő. Testén viszont kényszerzubbony. Először az ajtókeret fényében állva egyensúlyoz balettcipője orrán, miközben a kényszerzubbony hosszú ujjait két, a falak mögött álló, láthatatlan alak tartja markában. A karjainál kifeszített táncosnő képtelen szabadon mozogni, a terembe bejönni. Később már a terem közepén jelenik meg, a ruha karjait szorosan testéhez láncolja. De a köré gyűlő többi táncos a kényszerzubbony két ujját fogva a lány körül szaladva lecsavarja testéről a béklyót. Ám ahogy újabb és újabb réteg anyagtól szabadítják meg, kiderül, hogy a kényszerzubbony ujjai több méter hosszúak. Nem szűnik meg kötöttsége, hiszen most ismét karjainál fogva feszítik keresztre. Mint tollatlan szárnyainál fogva kikötözött madár áll a terem közepén egyedül hagyott lány. A szüntelen egyensúlykeresés után végre stabilan. A sarokban egy kuporgó alak melankolikus dallamot csal elő egy zenedobozból. Audrey Thibodeau testét zokogás rázza.

08. 06. 1. | Nyomtatás |