Kép/fény/zene/tánc rétegek

Pálosi István: Tükörfényben – Magyar Mozdulatművészeti Társulat

Pálosi István legutóbb bemutatott koreográfiájában (Tükörfényben) merészen előtérbe nyomakszik, zavarba ejtően egyeduralomra tör a kép. Egy vetített videómontázsnak a vékony zsinórfüggönyökön szemünk számára vonalkód-szerűen töredezetté, vizuálisan „zajossá" alakuló fekete-fehér képe hipnotizál az első pillanattól kezdve, s bár a függönyök mögül átsejlik a táncosok teste, azok mintha maguk is csak arra szolgálnának, hogy a rájuk vetülő fényt karjaik, lábaik felfogják mozgás közben, a finoman rezgő függönyszálakhoz hasonlatosan. A színpad hátsó felének irányába csúcsosodó, háromszög alakban elrendezett, elöl padlóig érő, majd emberfejet súroló függönyök, a fehér táncszőnyeg, a vetített videó ábrázolt tárgyát illetően beazonosíthatatlan, sziklához csapódó hullámokat sejtető kockái, a bal hátul helyet foglaló Nő s a jobb hátul vele hol tükörképként, hol párhuzamosan mozgó Férfi egységes kompozícióban, a szem számára szétválaszthatatlanul rögzül, és az eleinte tenger morajlására emlékeztető zene-zajba ágyazódva erősen esztétizáló felütést eredményez. Kétségesnek tetszik, hogy a többszörösen összetett elemekből építkező konstrukció képes fenntartani önmagát, s nem rogy a földre, még mielőtt túlláthatnánk a fátylakon.

 

Szoboszlai Annamária

 

Tükörfényben. A cím nem egyszerűen tükröződésre utal, bár a tükörszerűség számos dimenzióban jelentkezik. A vetített felvételen lassan formát öltő emberi fejek először fejjel lefelé tűnnek elő; kivehető egy szem, egy száj, egy arcél, de csak 180 fokkal való elforgatásuk révén, a tükörírást olvasva válik felismerhetővé a Nő (Lex Alexandra) és a Férfi (Gajánszki Márton), anélkül, hogy Nő-ként és Férfi-ként definiálódnának. Mozdulataik sora szépen kidolgozott, szabályos torna-gyakorlat, amit elrejt, s ugyanakkor magába old a videómontázs. Képi-ből csak a fehér műanyag szőnyeget rögzítő fehér ragasztószalag feltépésével lesznek létezővé, Nővé meg Férfivé. Egyszerre indulnak jobb- és baloldalon, hátulról előre egy vetített fényösvényen, foguk közt tartva a csíkot, ezt a materializálódott sugarat. Az ekképp szabaddá vált szőnyeg felcsavarásával a tánctér középső egyharmada fekete határsávvá válik, ezüstfelületté a két nem között, ami egyfelől elkülönít, hisz a táncosoknak át kell szökellniük egymás térfelére, hogy felvehessék tovatűnt képmásuk testhelyzetét, másfelől, ennek következtében, egyneműsít is, hisz felcserélhetőnek tetszenek.

A zenében szintén érvényesül a tükrösség: a kezdeti zúgás, moraj lassan emberi hanggá artikulálódik, élvezettel teli női sikkantássá-dudorászássá, (feltehetően) Björk énekévé, majd egy dinamikus részt követően visszatalál a kezdő motívumhoz. A váltások finom átmenetet képeznek, a zene olykor önálló életet él, elszakad képtől és mozdulattól, hogy új illeszkedési pontra leljen. Azonban mindez egymásra vetülő, egymás fényében tükröződő motívumokból szervesülni vágyó, üres hasonlata lenne a Nő-lét és Férfi-lét egyenlőségének-kontrasztjának, ha Pálosi pusztán ezzel a tartalommal konkretizálná a kibontakozó jelentéshálózatot.

A videómontázs rászáll, rátelepszik az egészre, figyelmet egyedül magának követel, hisz a vetített világba újra s újra be kell költöznie a szemnek, mely fel akarja fogni a formákat, nevet akar adni a kontúroknak. Az egymáshoz képest elcsúsztatott fenekek dombos tájat rajzolnak, lábak és karok fonata kiismerhetetlen labirintus, a hullámos haj a tenger fodrozódása - testfelszínek, test-körvonalak, ember-térképek, a síkból a szalagfüggöny szálainak mozgása révén emelve tovább a térbe, pontosabban az illúzió, a „mintha" barlangjába. Mégis, a darab klasszikus - elsősorban esztétikai - értékei a fullasztó képözön mögül is előtűnnek, kép-fény-zene-tánc rétegei a megismerés, a fátylak fellebbentésének metaforájaként összegződnek.

A táncosok fátylak szövedéke mögül való előtérbe kerülésekor az értelem kénytelen szelektálni a nyilván szándékoltan töménytelen videóképekből, s a darab fizikálisabb síkra terelődik. A bőrszínű pántos dressz, s az alsóneműszerű nadrág neutralitása, a nemek egymásba játszhatósága egyértelműen radírozza a nemekről és szexualitásról rögzült kategóriák szokásos tartalmát, s azokat szabadabb értelemmel tölti meg. Lex Alexandra szemkontaktust keres a nézőkkel, manökenként többször körbecsattog a „kifutón", pózba áll, kilép belőle, magabiztosan uralja a színpadot. Ő a Nő, szerepel, figyelmet követel, szuggesztív, anyagisága, masszív alkata révén mégis szinte férfias. Gajánszki Márton légiességével összecsengenek a klasszikus balettek világát idéző mozdulatsorok, jól működő kontrasztja lehetne Lex Alexandrának, ám jelenléte erőtlenebb, halványabb. Párba állításuk fogalmi síkon beszédes, közérthető, de szellemileg kiegyenlítetlen, s így pillanatokra megtöri az egyes rétegek közt kialakult harmóniát, a finoman távolságtartó eleganciát.

A befejező rész „fizikai-filozófiai" demonstráció fényről, megismerésről, valóságról. A fizikai, a kézzel fogható áttranszformált, képi lenyomata vetül a falra, az objektív, a gép szűrőjén keresztül. Az előadás kezdő jelenetét látjuk: a Nő-t bal, a Férfi-t jobb hátul, ahogy tornaszerű mozdulatsorukat végzik. „Fényük" hosszú utat tesz meg, mire a fátylakhoz ér, hogy azok fekete-fehér árnyaikat felfogva visszatükrözhessék a valót. Ebben az egyetlen ötletben sűrűsödik a darab egész esszenciája.

Jól esne a tudat, hogy ez a kényes matéria nem mint konzerv lép működésbe, hogy minden egyes előadás az aznap fátylát lebbenti fel. Ellenkező esetben a kép hazug, hamis.

 

 

Pálosi István: Tükörfényben

Magyar Mozdulatművészeti Társulat

 

Fény: Vida Zoltán
Videó: Mészáros Katalin
Fotó, slideshow: Eifert János
Zene: montázs
Rendező, koreográfus: Pálosi István

Előadók: Lex Alexandra, Gajárszki Márton
Videón: Buday Melinda, Fenyves Márk, Haraszti Adrienn, Magusin Anna, Pálosi István

Helyszín: Nemzeti Táncszínház, Refektórium

08. 06. 1. | Nyomtatás |