Hoyost látni újra

Andalúziai utazás – Ballet Flamenco de Andalucia

Antonio Gades társulata a hetvenes évek első felében folyamatos vendég volt Magyarországon, a krónikák öt alkalomról szólnak. Az egyik előadáson nekem csak az Operaház nézőterének legmagasabb pontján jutott állóhely(!), ám a kívül rekedtekre gondolva még ez is sikernek számított. Láthattam annak a táncalkotónak a műveit, akinek alakját és előadóit már abban az időben is legendák övezték, s aki - a művei és nagyszerű szólistái révén ugyancsak személyes élménnyé vált - Béjart mellett a másik nagy és meghatározó európai vendég volt akkoriban nálunk. Jókor jött!

Péter Márta

A korabeli hazai táncéletre gondolva mindenképp szólni kell arról az izgalmas, feszültséggel teli, számtalan kiváló amatőr és professzionális folklór együttest mozgató s mellette hihetetlen alkotói teljesítményeket is fölmutató sokszínű folyamatról, amelynek eredményeit ugyan hivatalosan olykor megkérdőjelezték - meg kissé féltek is tőle -, amely azonban eljutott a maga forrpontjához, s immár művészeti téren is visszaigazolást várt. Valamilyen bizonyosságot. Ebbe a készenlétiségbe, feszes energiatérbe érkezett meg a flamencóból míves táncszínházat kreáló A. Gades csapata, és tökéletes viszontválaszt adott. Igen, lehetséges az út, sőt szükségszerű, amelyen az idő tájt sok magyar koreográfus is járt, lehetséges az autentikus alapokról induló, ám formailag és szellemileg teljesen szabad, s így a művészre nézve ugyancsak autentikus alkotásmód. Lehetséges a mához szólni, minden tekintetben. Az operaházi briliáns előadásokat később két film is követte Gadestől; a Carmen és a Vérnász kitűnt drámai visszafogottságával, a színes és hatásosan áradó flamenco kolorit helyett talált meglepően személyes, egyszerre stilizált és eredeti mozgásanyagával, „szűkszavú", majdnem puritán, ám mégis árnyalatokig érzékeny képeivel. Abszolút kortársi volt. A mozik után a tévében is bemutatták a celluloidra írt műveket. Beszéltek, cikkeztek, vitatkoztak róluk. Gades téma volt. És persze, hogy téma volt e nagyszerű opuszok csillaga, a táncalkotó emblematikus táncosnője, a szigorúságában érzéki Cristina Hoyos is.

Kis bátorság kellett tehát most nézőként, hiszen évtizedek röppentek el, és e műfaj nagyon védtelen az idővel szemben. És mégis Hoyost látni mentem, hogy milyen, mit csinál táncosként, művészeti vezetőként. Első megjelenésekor kicsúsztam a jelenből, és az időt mint az időt éreztem meg. Viszontláttam valakit. Viszontláttam? Az ifjú és karcsú táncosok között az évektől zömökké gyúrt nőalak, nyaka szinte eltűnt, felsőteste, mellkasa viszont túlzottan hangsúlyos. És mosolyog! Fiatalon nem tette. Mi lesz még...

Az Andalúziai utazás három képének - Boldogság, Tragédia, Szenvedély - valódi mélységeihez a tételekhez kapcsolt versekkel jutunk el. De tán meg sem kell osztani figyelmünket, az előzékenyen kezünkbe nyomott magyar szöveg böngészése nélkül is mindent érteni, amikor Hoyos beszélni kezd. Tiszta, érett hangja azt sugallja, hogy ez a boldogság valójában az élet végső misztériumának, a búcsúzás minden emléket átölelő teljességének szól, amelynek szimbolikus változatát a színpadra hurcolt bőröndök is jelzik. Amíg a fiatal férfiak - a tartalmi áttűnéseket, s így többrétegű értelmezést adó vers szerint a nő személyiségének másik énjét mutatva - a fekvő bőröndökön járják kegyetlenül virtuóz variációikat, addig Hoyos korabeli partnerével, Mariano Bernallal egy bőröndön ül, nyugodt bölcsességgel merengve az elkerülhetetlen utazáson.

És Hoyos tényleg bölcs. Saját, ma is vitathatatlanul jelentős előadói személyisége - a rendező Ramón Oller segítségével - olyan produkcióban fénylett fel újra, amelyben épp életérettsége hozza a szükséges többletet, s amely valóban drámai ellensúlya a tobzódó, fiatal, táncos energiáknak. A Tragédia középtételébe még egy „haldokló hattyú" imitáció is bekerült, talán azért is, mert Hoyoshoz máig illően, az eredeti balettmű a karok leheletfinom hullámait végteleníti. E középtételben tűnt fel az a jelenet is, amely sötétre csiszolt szigorával, határozott stilizáltságával leginkább idézte meg Antonio Gades művészetének azt a korszakát, amelyben Cristina Hoyos örökérvényűen kiteljesedhetett.

Magába fogadta az időt.

08. 06. 1. | Nyomtatás |