Hol van ez az ország?

Mácsai Pállal beszélget Sándor L. István

Mácsai Pál hét éve vezeti az Örkény Színházat, ezalatt sikerült kialakítani a társulat sajátos művészszínházi arculatát. A művészeti vezetővel Sándor L. István beszélgetett az Apátlanul kritikai fogadtatásáról, az évadról, a színház helyzetéről.

Kritikai párbeszéd?

- Először az Apátlanul kritikai fogadtatásáról szeretnék beszélgetni veled.

- Arról rövid lesz a beszélgetésünk.

- Miért?

- Mert kritikával nem vitatkozom. Nem örültem az Apátlanul részben fanyalgó kritikai fogadtatásnak, de mindenki azt lát és azt ír, amit gondol. Erre nem reagálok.

- Miből fakad ez az elv?

- Ez az evidens. A kritikára az előadás a válasz. Akkor is hallgat az ember - mert ez is előfordul -, ha méltánytalanul dicsérik a produkcióját. Akkor is hallgat, amikor szerinte éppen igazságtalanok vele.

- Hogy léphetnek így egymással párbeszédbe az előadások és a róluk szóló kritikák, az alkotók és a kritikusok?

- Sehogy. Ennek nincs kultúrája nálunk. Mondom, az előadás a válasz, meg lehet nézni, mérlegelni, igaz-e, amit írnak róla. Szerintem egészségtelen, ha megbírált és bíráló nyilvánosan vitatkozik, mert olyan anyagok kerülnek a gondolkodásba, amelyek a tiszta érvelést összezavarják, sőt mérgezik. Mik ezek? Hiúsági sérelmek, fájdalmak. Azt viszont termékenynek tartanám, ha ti, kritikusok, vitatkoznátok egymással előadások kapcsán, ha elmondanátok, hogy egymáshoz képest miben más a véleményétek. Ez kritikai párbeszéd lenne. Bújtatva egyébként üzentek egymásnak, de nyílt sisakkal izgalmasabb lenne. Azt viszont aggályosnak tartanám, ha az érintettek reagálnának. Nincs azon a színvonalon sem a szakmai sajtó, sem a színházi praxis, hogy ez lehetséges legyen. Ahhoz kellene egy nyugodt, megalapozott, a teóriát komolyan vevő, a praxist hozzáértően figyelő színházi és kritikai közélet.

- Mi a feltétele, hogy ez kialakuljon?

- Egyrészt megfelelő számú jó szakíró kellene. Nagyon kevesen vagytok, egy kezemen meg tudom számolni, akinek a véleményére adhatunk. Ha talán egy kezemen nem is, de kettőn biztosan. Megfelelő lapok kellenének, megfelelő terjedelmek, a mi részünkről megfelelő érdeklődés, bizalom a kritikában, abban, hogy elfogulatlan, hogy szilárdak a szempontok.

- Mitől jó egy szakíró?

- Először is legyen jó író, mert amit művel, az irodalom. Jó szemű, de rosszul író ember még  nem jó kritikus. Legyen tehetséges, mint színházi néző...

- Tehetséges színházi néző?

- Igen. A kritikus szaknéző, ami azt jelenti, hogy meg kell tudnia különböztetni a lényegest a lényegtelentől, fel kell ismernie az alkotóelemeket, amelyek az előadást működtetik. Ez tehetség dolga. És ismernie kell az alapanyagot, a közeget, amiben létrejött a produkció, ismernie kell a létrehozókat... ez meg szorgalom dolga. Nagyon kevesen vannak, akik otthonosan mozognak mindebben.

- A megfelelő terjedelmet is említetted.

- Igen, mert a napilapok színikritikáinak terjedelme értelmetlen. Az nagyjából a felsorolást és a néhány összefoglaló mondatot engedi meg. Egyébként nem is tudom, hogy mitől függ, megjelenik-e valamiről még napilap-kritika. Súlyosan estleges, hogy miről írnak, miről nem, mitől fér be a lapba, mitől nem.

- Az Apátlanulról nem jelent meg ilyen cikk? A napilap-kritika szerepét lassan átveszik az internetes oldalak, amelyek hasonló terjedelemben írnak.

- Ott talán nincsenek ilyen szigorú terjedelmi korlátok.

- Ahogy növekszik egy kritika terjedelme, úgy csökken az olvasóinak a száma.

- Ez így van. Az, amiről most beszélünk, állandó probléma, amióta folyóiratok léteznek. Most foglalkoztunk a Nyugattal, amelynek az indulásakor azonnal fölvetődött, hogy csak kicsi, válogatott közönsége van, és nem is kell, hogy több legyen, vagy törekedjenek több olvasóra. Eleinte egymásnak írtak, ahogy maguk között mondták: kávéházi szaklapot. Majd mindebből ügy lett. De újra és újra előjött az a kérdés (Hatvany és Osváth vitájában, Babits és Móricz között is), hogy népszerűnek kell-e lenni (ami majdnem háromezerig felvitte a példányszámot - tanulságos mint „magas szám") vagy maradjanak a belügyeknél (ami levitte nyolcszázra a példányszámot).

- Te is említetted a megfelelő érdeklődés problémáját a színházi kritikával kapcsolatban. A nagyobb és alaposabb szakmai elemzés feltételezne szakmai olvasókat. Van, akit a szakmán belül ez érdekel?

- Lenne, ha bíznánk a kritikában. De most keveseket érdekel. Sokféle attitűd van így is: van, aki nem olvas kritikát. Meglepően sokan. Aztán van színész, akit az érdekel, hogy őt magát megdicsérték vagy sem. Hogy az egész előadásról mi a kritika véleménye, az hidegen hagyja. És van, aki alaposan olvas, töpreng. A letolás persze mindenkit felizgat. Mi például a kritikákat kitesszük a próbatáblára. Mindet. Nálunk azt látom, hogy mindenkit érdekel, mit írnak rólunk, várjuk, olvassuk és beszélünk róla. Ha megdicsérnek, akkor keveset, ha szidnak, akkor többet.

- És indulatosabban is?

- Igazság szerint nem. Az Apátlanul körüli értetlenségtől csalódottak voltunk. Azt ugyanis valójában mindig érzi egy színház, tehát a színészek, a műszak, a szűkebb környezet, barátok, hogy valami jelentékeny vagy érdektelen holmi-e. Szóval nincs indulat, kiabálás vagy ajtócsapkodás, mert mi hozzá vagyunk szokva, hogy megmondjuk egymásnak, mi van. A negatív kritikát is átbeszéljük, hátha van benne valami. Tudom, hogy túl szépen hangzik, de ez van. Nem asztal körül, értekezletként, de megbeszéljük. Néha három hülyeség között is lehet egy okos mondat. És természetesen szelektálunk, szerző szerint, a színész centire tudja, kire érdemes figyelnie, kire nem.  Szerencsére mi azok közé tartozunk, akiket komolyabban vesz a kritika, figyelnek ránk, foglalkoznak velünk.

Nem lehet tehetségesnek lenni

- Te színészként vagy igazgatóként olvasol kritikákat?

- Az Örkény Színház előadásainál engem kevéssé érdekel, hogy rólam mit írnak. Az érdekel, hogy a társulatról mit mondanak, meg az, hogy észreveszik-e, hogy az adott előadás mit akar. Mert például a Kordonszkij rendezte Apátlanul valamit nagyon akart, de ezt nem mindenki vette észre. Lehet, hogy az előadás nem tudja ezt egyértelműen elmondani.

- Mit akar ez az előadás?

- Ez egy rendkívül alaposan elemzett előadás, minden szándékosan van úgy, ahogy van. Ez az előadás azt gondolja (mert a rendezője azt gondolja, és erről minket meggyőzött), hogy a szereplő személyek világra szóló kvalitása illúzió. Amit önmagukról hisznek, vagy amit másokkal szemben táplálnak, illúzió. Mindenkinél. Azaz köznapiak a formátumok. Ám az indulatok, a belső történések mélysége ettől még abszolút. Ez az előadás ezt akarja mondani.

- A megszokottól eltérő címet is választottatok.

- Az Apátlanul címet maga Csehov adta, a Platonov később ragadt a darabra. Mi azért tértünk vissza az eredeti címhez - a rendező ebben is eltökélt volt, hogy Platonov „szuperhősi" státuszából visszavegyünk. Kordonszkij abból indul ki, hogy amit Platonovról mondanak, azt csak mondják róla. Szeretnék, ha úgy lenne, ahogy mondják róla, de nincs úgy. Szerinte sehol, sem az ős-Platonovban, sem a rövidített Platonovban nincsenek benne azok a gesztusok, amelyekből kiderülne, hogy valójában mi Platonovnak az a rendkívüli kvalitása, amit mindenki belelát. Egyszerűen nem lehet rámutatni ezekre a pontokra. Platonov valóban intelligens. Valóban éles az optikája. De többen is intelligensek annyira, mint ő. Trileckij is, a tábornokné is. Valóban széles látókörű. De ezzel sincs egyedül. A konfliktuskeresés Kordonszkij szemében nem pozitív, hanem tehetetlen vonás. Vagyis ő azt rendezte meg, hogy Platonov formátuma illúzió. Elemzése szerint nem Platonov formátumának titkairól szól a Csehov-szöveg, hanem arról, hogy mindannyian, akiket Csehov színpadra ír, egyformán tehetetlenek és árvák egy olyan országban és egy olyan élethelyzetben, ahol nem lehet tehetségesnek lenni, ahol nem futhatja ki az ember a saját életesélyeit. Mert olyan a klíma. Mindenféle klíma: a szellemi, az érzelmi klíma, a múlt és a jövő klímája. És hogy ez rettenetes. Kordonszkij erről akart beszélni. Arról, amit az Apátlanul jelent. .

- Kordonszkij mintha ellen dolgozna a magyar színház Csehov-értelmezéseinek. A főszerepet játszó Széles nem született Platonov, írja valaki Balkayt meg Tahi Tóthot hozva ellenpéldaként.

- Szerintem Széles született Platonov. Azért játssza ő.

- De a szerep hagyománya mennyire fontos nektek színészeknek egy-egy alakításra készülve? Vagy ez inkább zárójelbe kerül?

- Igen, ez zárójelbe kerül, a szerepet mindig újraépíti az adott színész.

- Ti végig gondoltátok, hogy milyen fontos Platonov-előadások voltak Magyarországon?

- Beszélgettünk erről, hogyne.

- Neked melyek voltak fontosak?

- Én csak Ascherét láttam az itthoniak közül. Meg természetesen Mihalkov filmjét. És Dogyin előadását. Meg Persevalét videón. Meg a Máté osztály vizsgáját Slussz címen. Meg a kaposvári előadást Keszéggel.

- Visszatérve az előadásotok kritikai befogadására, te mivel magyarázod az ellentmondásos fogadtatást?

- Fogalmazzunk egyértelműbben: sosem volt még olyan előadásunk, amely ennyire megosztotta volna a kritikát. Valójában nem tudom, mi az oka. Vannak pontozó kritikák is (ez afféle bulvár holmi), itt ketten is egy pontot adtak neki. Azért az egy pont a nagyon nagy ciki kategóriája. Talán egy haknié, ahol a színész ittas, és nem tudja a szöveget. Az egy pontos előadás kártékony és bűnös. Egy komolyan vett, nagy ambíciókkal létrehozott Csehov, ahol jelentékeny alakítások születtek szívós szakmunkával, az nem lehet egy pont. Ez morális kérdés, hogy nem egy pont. A hétből, vagy ötből, mindegy. Az ilyen egy pont nem az előadásról szól. Az ilyenektől megy el az ember kedve a kritikaolvasástól. Kifejtés semmi. Egy pont. Kíváncsi vagyok, az ilyen lesből köpésért jár-e honorárium. De a többiek persze komolyan, elemzően foglalkoztak vele, és volt, aki utálta, mások melegen az előadás mellé álltak. Valójában nem értem, hogy mi ennek a szórásnak az oka.

- Annyira azért nem beszél más nyelven ez az előadás, mint általában az Örkény-előadások.

- Nem beszél más nyelven. És nem beszél más nyelven, mint ami a magyar színházi nyelv fő sodra az elmúlt harmincöt-negyven évben. Ez egy lélektani realista előadás. Talán a díszlete furcsa, mert egy térből fogalmaz. Nem mintha ilyet ne láttunk volna már. Egyébként elemzett szituációkon alapuló, történetmesélő, lélektani elemzésű és közelítésű Csehov-előadásról van szó.

- Talán annyiban más, hogy sokkal több benne a groteszk elem, mint amit általában a Platonovban megszoktunk.

- Nincs több groteszk elem az előadásunkban, mint magában a darabban. Sőt. Kordonszkij, aki onnan jön, aki ismeri a közeget, ennél még groteszkebbnek, kihívóbbnak és malíciózusabbnak látja Csehovot.

- Az előbb a magyar színházi hagyományt említetted. De az egyik kritikus épp a lélektani realizmus részletgazdagságát hozza fel okként, amin félresiklik szerinte az előadás: „Felszínes jellemek felszínes ábrázolása - erre mindig alkalmas a csinosan pilinckéző magyar színészet."

- Ez a mondat nem a magyar színházi hagyományról beszél, hanem minket szid, hogy sok fölösleges mütyürkével van teleaggatva a játékunk. Hogy túl van aprózva, ahelyett, hogy nagy ívekben igaz lenne. Hogy a nagy ívekben és nagy csapásokban és nagy igazságirányokban fogalmazott színészethez képest (ami annyira jellemző a németekre, románokra) milyen piciket játszó, vacakoló, fölöslegesen szépelgő ez a mi magyar színészetünk..

Minden kérdés nyitva maradt

- Az Örkény Színház idei évadjából némileg kilóg az Apátlanul (miközben talán ez a legfontosabb előadás), hiszen a többi bemutató valahogy mind az idő problematikája körül forog. Afféle időhidat épít a 20. század eleje és a jelen között a Búvárszínház és a Nyugat éppúgy, mint A műselyemlány. Ez volt az évad koncepciója?

- Kétségtelenül múltidéző évad. Mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy - akár műfajában, próbaidejében - mégis csak az Apátlanul az évad súlypontja. Amikor egymás mellé raktuk a Búvárszínházat (ami Nagy Endre kabaréjáról szól), a Nyugatot meg A műselyemlányt, azonnal láttuk, hogy ebből kettő egyenesen évfordulós téma, de a harmadik is egy múltból visszakanalazott szöveg. Rögtön felmerült, hogy ez jó-e így, vagy próbáljunk változatosabb programot összeállítani. De én azt mondtam, hogy az élet hozta így, hogy több mindennek van kerek évfordulója, amivel szeretnék foglalkozni a színházban. Ez elől nem érdemes kitérni. Szerintem arról kell színházat csinálni, ami az embert érdekli. Engem a Nagy Endre kabaré is érdekelt meg a Nyugat is érdekelt. A Nagy Endre-előadásunk megbukott, a Nyugatra meg nem lehet jegyet kapni. A műselyemlányra sem, az Apátlanul szintén erős siker.

- Miért bukott meg a Búvárszínház?

- Egyszerűen nem jöttek rá a nézők. Háromszor került premier előtt nézők elé, és mindannyiszor élvezték. Azt gondoltuk, hogy olyan előadás, amit szeretettel fognak követni a nézők, együtt fognak érezni a történettel. De jött a premier, és falba ütköztünk. Zokogó kórus volt utána az öltöző.

- Lehet, hogy a bemutatón dőlt el az előadás sorsa?

- Nem ott dőlt el. Az benne volt, csak a főpróbákon még nem derült ki. A szakmai közönség előtt azonban úgy éreztük magunkat, mintha 180-nal szálltunk volna bele egy jégfalba. Sosem volt még ilyen érzésünk. Semmi nem működött, semmi nem hatott. Sem a mondandónk, sem egy poén. Semmiféle együttrezgés nem volt a darabbal, a szenvedélyekkel. Egy bukott premiert még követhet elfogadás a fizető nézőknél. De itt ez sem volt. Egyszerűen le kellett venni a műsorról. Azt hiszem 15-öt ment.

- A harmadik vagy negyedik előadást láttam, akkor tele volt a nézőtér, jó volt a hangulat, nem mentek el többen a szünetben, mint más örkényes előadásról.

- Már jó ideje nem mennek el tőlünk. Igen, mindig jó volt a hangulat, de utána elkezdődtek a félházak. Azok, aki eljöttek, szívesen követték, mindig szép taps volt a végén, de nem vitték el az előadás hírét. Ha ez egy kisebb apparátusú darab lett volna, akkor el lehetett volna játszani 25-ször vagy 30-szor. Mint Az arab éjszakát. De ez egy sokszereplős előadás, ami azt jelenti, hogy drága játszani, mert nálunk fellépti díjak vannak, és ha félházzal megy egy drága előadás, akkor nem lehet műsoron tartani.

- Más lett volna az előadás sorsa, ha Széles játssza a főszerepet, akire eredetileg Kárpáti Péter a darabot írta?

- Nem rá írta. Ez félreértés. Nekem ezt sose mondta, hogy rá írta. Maga Kárpáti ragaszkodott hozzá, hogy ez egy nagyon fiatal ember, muszáj, hogy a húszas évei elején járjon. Ez neki és Novák Eszternek is hallatlanul fontos volt. Ők itt arról akartak beszélni, hogy jön egy új generáció, aki az öregeket - őket magukat, vagyis a Széles meg az én generációmat, a negyveneseket - leváltja. Ezért kapta Polgár Csaba a szerepet, aki nagyon tehetséges fiatal színész, és bár egy bukásban debütált, szép pályája lesz.

- Téged nagyon régóta foglalkoztat az idő problémája. Ilyen tematikájú volt az átalakuló Madách Kamara nyitóelőadása is, a Mi újság múlt század?

- A Mi újság múlt század? újságcikkekből összeállított előadás volt, ahol engem nem a múlt század izgatott, hanem épp az, hogy mi érvényes belőle ma. És az, hogy hírlapi szövegekből lehet színpadi etűdöket csinálni. 2001-ben mutattuk be, amikor még a levegőben volt az ezredforduló élménye, és azt akartam megnézni, hogy valóban lezárult-e valami. Elmúlt-e tényleg az előző évszázad? A vizsgálat során azt találtuk, hogy minden kérdés nyitva maradt. A Nyugat című előadásunkban is egy izgalmas „kortárs" színdarab látható a száz évvel ezelőtti folyóirat alakulásáról és belső életéről. Ez az előadás sikerének a titka. És ha ezt az ember komolyan veszi, akkor el is szomorodik.

- Miért?

- Ha egészséges társadalomban élnénk, akkor egy 66 éve megszűnt irodalmi folyóiratról szóló estnek nem lenne szabad akkora színházi sikernek lennie. De itt is teljesen világos, hogy minden kérdés, amit feltettek - mert a Nyugat nem tisztán irodalmi, hanem közéleti lap is volt - máig nyitott és megválaszolatlan. Ugyanolyan égető dinamikájú kérdés, mint akkor volt. Mint magyar ember számára eléggé elkedvetlenítő, hogy az elmúlt száz évben egyetlen kényes kérdésünkre sem kaptunk végleges és megnyugtatóan lezáró választ.

- Milyen kérdésekre gondolsz?

- A társadalom megosztottságára, az urbánus-népies ellentétre, a Trianonhoz való viszony tisztázatlanságára, a hatalom és művész viszonyának ellentmondásaira, az esztétikai vitákra, a minőség vagy popularitás, a Magyarország és Európa összefüggésének kérdéseire, a hatalom megragadásának vagy megtartásának árára, a civil világ erőtlenségére, a politika túlfontosságára, a szolidaritáshiányra, soroljam? Tudunk-e mi magyarok együtt tenni valamit, vagy nem tudunk? Beleszól-e a Vármegye Háza a színházigazgatók kinevezésébe, vagy nem szól bele? Ki kivel írjon egy lapba és jelenjen meg közös platformon? Az irodalom minősége-e a legfontosabb, vagy bizonyos elvek, közösségi értékek? Kinek mennyire kell feladnia a meggyőződését annak érdekében, hogy másokkal közös ügyet tudjon szolgálni? Van-e közös ügy? Voltak viták a Nyugaton belül is (az Osváth-Hatvany affért ki is bontottuk, a Babits-Móricz ellentétet épp csak jeleztük), de a Nyugat lényege mégis csak az volt, hogy írói képesek voltak szolidárisak lenni egymással. Hogy világnézeti hovatartozástól függetlenül tudtak egy lapba dolgozni. Ennek a morális példának - miközben foglalkoztunk az anyaggal - társulatépítő képessége volt. Ezt az előadást mindenki félpénzért csinálta, sokan ingyen, de mindenki szívesen részt vett benne, és a színészek kérték, hogy minél több jelenetben lehessenek jelen némán, hogy hallhassák az elhangzó szövegeket.

Struktúraváltást - értékek mentén!

- Miért félpénzért dolgoztak a színészek?

- Mert válságévadunk volt. Úgy volt, hogy végünk. Ha nem kaptunk volna plusz támogatást, akkor be kellett volna zárnunk. Sokkal kevesebb pénzünk van, mint minden más színháznak. Még mindig nagyon kevés van, de most már nem kell bezárnunk.

- Van kiút a nehéz anyagi helyzetetekből?

- Ez akkor fog megoldódni, amikor valaki tényleg megcsinálja a struktúraváltást. Nem tudom, hogy ebben lesz-e konszenzus vagy sem, illetve tudom: nem lesz, de ezt valamelyik fővárosi vezetésnek meg kell lépnie. Akkor ez az abszurd és indokolhatatlan finanszírozási káosz meg fog szűnni, és ha szerencsénk van, létrejön végre egyfajta értékprioritás, egy világos finanszírozási szisztéma.

- Ahogy a szavaidból kiveszem, ez a távoli jövő.

- Nem gondolom, hogy ezt a közeli jövőben bárki meglépi. Mi csak egy példa vagyunk, de szemléletes példa. Korábban a Madách Kamarában szórakoztató színház működött. Kevés szereplős, kicsi apparátusú darabokat nagy szériában játszottak drága helyárakkal. Ennek megfelelő volt a finanszírozása is. De itt létrejött és tartósan működik egy másfajta színház, amely többszereplős darabokat kisebb szériában, jóval nagyobb próbaigénnyel játszik. Ezt a rendszer képtelen kezelni. Hetedik éve nem válunk le. Ez egy tökéletesen rigid szisztéma. Ma kevesebb pénzt kapunk, mint akkor, amikor itt Hofi működött és tartotta el ezt a színházat, sőt részben a nagy Madáchot is. Jóval kevesebbet, mert az elmúlt hét évben összesen 30 milliót elvontak tőlünk. És közben a városi politika elismer minket, fontosnak tartja a színházunkat, mindenki érti, hogy ez nonszensz, senki nem mondja, hogy ez így helyes, se politikus, se művész, csak egyszerűen nem lehet rajta változtatni, mert a rendszer alkalmatlan rá.  Az ilyen rendszer nem jó rendszer. Most, hogy kaptunk pénzt, annyink van, amennyivel hét éve elindultunk, tehát a munkánk feltételei továbbra sem változtak meg.

- Milyen lenne a jó rendszer?

- Nem tudom. De azt igen, hogy mit kellene végiggondolni. Először is meg kellene szüntetni Budapesten azt, hogy vannak minisztériumi és fővárosi fenntartású színházak. Ez értelmetlen. Amíg ez van, csak félmegoldás van. Akkor meg lehetne nézni, hogy összesen mennyi pénz van színházra, majd ezt a pénzt valamilyen elv alapján el kellene osztani. Erre többféle módszer képzelhető el, hibátlan rendszer nincsen. Én azt gondolom, hogy elsősorban a társulatokat és a műhelyeket kellene preferálni, és a finanszírozást bizonyos periódusokra kellene nyújtani. Azt tartanám a legszimpatikusabbnak, ha azt mondanák például nekünk, hogy az elmúlt néhány évadotok alapján ennyi és ennyi időre ennyi és ennyi pénzt kaptok, hogy a munkátok természete szerint tudjatok dolgozni. A periódus végén megnézzük, mi történt, fejlődtetek, stagnáltatok vagy visszafejlődtetek-e.

- Ki mondaná ezt? Politikusok?

- Szakmai grémiumok. Állítsa valaki össze őket, legyen annyi vér a pucájában, hogy kimondja: nekem ez és ez a grémiumom. Itt lenne veszekedés, harc, ellenkezés. Olyan megoldás nincs, ami mindenkinek jó. Alapvető, hogy a színházépületekben bele lehessen kezdeni új dolgokba. Az is jó, ha el lehet bukni a pénzt, ha valaki bizonyos kritériumokat évadokon keresztül nem teljesít.

- Ez világos, amit mondasz. De te most látsz efelé mutató mozgásokat?

- Nem látok. De előbb-utóbb el fog mozdulni a struktúra ebbe az irányba. Ezt nem csak az Örkény optikájából látom így. A fővárosban például hosszú időre megszűnt az alternatívoknak szánt alap. Miért szűnt meg? Hol fejlődjön ki az új Schilling meg a Pintér Béla?  Hova pályázzanak, hogy el tudjanak indulni? A kultúrpolitikának abból kell kiindulni, hogy mi van az országban, hol tart szellemileg, mit tart a kulturális emlékezetében. Ezek a vizsgálódások elmaradnak, nincsenek.

- És mint kultúrpolitikus fontosnak tartanád a színházat?

- Különösen. Kiemelten. Még akkor is, ha az embereket csak választónak tekintem. Tudni kellene, hogy a választóval olyasmi történik a színházban, ami sehol máshol nem történik vele. Tudni kellene, hogy lényegében a néző játszik a színházban. Hogy a néző fejében fut le a mozi. A néző tudja hogy az én nevem Mácsai Pali, de hajlandó és képes engem Trileckijnek látni, sőt ezért még pénzt is fizet, mert fontos neki, hogy  a fantáziája stimulálva legyen. Élvezi. Érzelmileg, érzékeivel és az értelmével egyszerre. Belső történések esnek meg vele. A politikusnak fontos kellene, hogy legyen, hogy a néző fantáziája mozgatva legyen, mert abból fogja majd kitalálni a következő kereket, golyóstollat, notebookot, Rubik-kockát, és ehhez hasonlókat. Fontos kellene, hogy legyen, hogy a globál világban pár millió magyar embernek legyenek szuverén képzetei. Tudnia kellene, hogy ezek fölkeltésben a színház egyedülálló hatékonyságú holmi. Edzi azokat a képességeket, amelyek ebben az országban - ennek a nyelvnek és ennek a kultúrának a megtartásban - bázisszerűen fontosak. Ezt mint kultúrpolitikus szeretném és támogatnám. És gazdaságilag hatékonynak tartanám, mert látnám, hogy mindez tulajdonképpen csak aprópénzbe kerül.

08. 06. 1. | Nyomtatás |