Vivere

Eduardo de Filippo: Nápolyi kísértetek - Radnóti Színház

Vivere, énekli Szervét Tibor a Radnóti színpadán. Élet vagy megélhetés? Nem mindegy. Könnyed, vidám olasz dallamocska, szívesen hallgatná még az ember. Egy biztos, az élet alapfeltétele a megélhetés, és épp ez utóbbival gyűlik meg a baja a Szervét alakította Pasquale Lojaconónak.

Kudella Magdolna

Az új címen, Nápolyi kísértetekként játszott Eduardo de Filippo-darab főhőse szegény, középkorú figura, fiatal feleséggel. Hogy megóvja magukat és a nem túl biztos alapokon nyugvó házasságukat, Lojacono kétes vállalkozásba kezd. Egy a közhiedelem szerint kísértet lakta házban bérel hatalmas lakosztályt, a bérleti díj: meggyőzni a babonás nápolyiakat, hogy ők boldogan, gondtalanul élnek a házban, és soha nem láttak kísértetet benne (a ház teraszain időzve dudorászni kell, szőnyeget tisztítani és egyéb mihaszna dolgokat cselekedni).

Csakhogy nehéz úgy a szellemeket figyelmen kívül hagyni, ha azok a bizonyos nápolyiak nemcsak hisznek bennük, hanem mindent meg is tesznek a legenda „életben tartásáért": kényelmesebb így, a szellemekre sok mindent rá lehet fogni. Szombathy Gyula ügyeskedő portása szerint például ők tehetnek arról, hogy a házban néha ez-az, kisebb tárgyak, egy-egy nyakkendő, csirke eltűnik.

Füzér Anni díszlete szinte kitágította a Radnóti színpadát, ami ebben az előadásban egészen nagynak hatott. A színpad határain körbe mediterrán spalettákat idéző, plafonig érő, forgatható, paravánszerű állványok (hátlapjuk tükör), maga a belső tér találóan üres, a színpad jobb oldalán hosszan hátranyúló előszoba, végében szárnyas ajtóval. (Hogy úgy hasson, hatalmas, kongó termek sorakoznak minden irányban, a színészek hangja visszhangossá válik, amint kilépnek az ajtón vagy akár a spaletták bármelyikén: kísérteties hangokat csalva ezzel elő.) A színpad elején jobbra és balra kis balkonrács, mögöttük a színházi függöny vonalában áttetsző, légies ablakfüggöny, mint amilyet forró olasz nyári estéken nyitva hagyott erkélyajtók előtt lengethet a nápolyi szél.

Az első felvonás alatt Szervét Tibor figurája is megtalálja a maga szellemét. Beköltözvén a házba eleinte nem hisz a szellemhistóriában, de minthogy apróbb dolgok tényleg eltűnnek a lakásból (mert a portás elcseni őket), végül nagyobb dolgokat is ezzel magyaráz: szembetalálkozik a saját lakásában egy vadidegen férfivel (Schneider Zoltán), és bár minden józan gondolkodású férfi megkérdezné a feleségét (Szávai Viktória), ugyan ki ez az idegen férfi a lakásban, Pasquale Lojacono szellemnek nézi a szeretőt. És minthogy ez a „szellem" egyáltalán nem félelmetes, sőt, a lehető legbőkezűbb (nagy pénzösszegeket hagy a férj házikabátjában), Lojacono maga is ápolni, táplálni kezdi a kísértethagyományt. Nem is tehet mást, e bőkezű adományokból tartja jól feleségét, alakítja a második felvonásra panzióvá a lakást.

Ha korábbi előadásokat a róluk írt kritikák alapján meg lehet ítélni, akkor a Stefano de Luca rendezte előadás a korábbi magyarországi Questi fantasmi!-előadások (Mészöly Dezső fordításában Ezek a kísértetek!!) közül leginkább az 1982-es Garas-rendezéshez hasonlítható. (Az 50-es években öt előadás is született az olasz színházi zseni, Eduardo de Filippo darabjából különböző fővárosi és vidéki teátrumokban, majd 1972-ben Lengyel György állította színpadra a veszprémi Petőfi Színházban, legutóbb pedig Huszti Péter rendezte meg '89-ben a Madáchban - Lojacono szerepében Sztankay István). A Józsefvárosi Színház De Filippo-előadása Garas Dezső első rendezése volt, benne Kézdy Györgyre osztotta Lojacono szerepét, Székhelyi Józsefre a portást, és Peremartoni Krisztina volt Mária, a feleség. A korabeli kritikák ugyanazt emelték ki abból az előadásból, amit én a Radnóti előadása kapcsán is hangsúlyozni szeretnék: a pontos színészvezetést, a végiggondolt koncepciót, a bravúros alakításokat, és hogy a helyzet- és jellemkomikumokat a rendező nem engedte ripacskodásba fordulni, komolyan játszatja végig a főszereplővel az előadást. És ugyanazt a kétséget olvasom ki a kritikusok soraiból, ami bennem is motoszkál: vajon kellett volna-e jobban törekednie a rendezőnek arra, hogy a darab tragikomédiai és bohózati jellegét jobban egységbe kovácsolja.

Stefano de Luca rendezése végső soron az édes bohózat irányába mozdul el. Néhány kirívó jelenet kivételével ezt hangsúlyozza Szervét Tibor szerethető kispolgár figurája, és ezt a hangulatot keltik a felcsendülő 50-es évekbeli olasz slágerek, vagy éppen az aranykalitkában üldögélő kanári (él, és akkor szólal meg, amikor neki tetszik). Az előadás szándékoltan az 50-es évek olasz filmvígjátékait idézi. (De Filippo egyébként 1968-ban megfilmesítette a darabot Vittorio Gassman, Sophia Loren és Marcello Mastroianni szereplésével.)

Meggyőződésem, hogy az a bizonyos néhány „kirívó jelenet" azonban nem az előadásból, csupán az egységességet firtató elméletekből rí ki. De Filippo komédiája használja a commedia dell' artét, miért ne használhatná ugyanezt Stefano De Luca a Radnótiban is? Hullaszínűre maszkírozott, karikaturisztikus figurákként robbannak be a színre a szerető családtagjai a második felvonás végén, akik azért érkeznek, hogy meggyőzzék Pasqualét, parancsoljon rá hűtlen feleségére, hogy a szeretőjét küldje vissza a családjához. A megcsalt feleséget alakító Kováts Adél rikácsol, és mint egy fehér varjú a karmaival, úgy tartja színre cipelt két gyerekét a hóna alatt, mögötte pedig a két fiatal színész, Adorjáni Bálint és Földi Ádám nagymamává és nagypapává maszkírozva egészítik ki a családi fotográfiát. Külalakjuk alapján méltán nézi őket Lojacono szellemnek.

Szintén kirí, de a helyén van Szervét Tibor monológja a záró felvonásban: Újra találkozik a férj a szerető „kísértetével", s úgy könyörög hozzá, mint a Mindenhatóhoz, adjon még egy nagyobb összeget utoljára, hogy a pénz segítségével visszaszerezhesse a felesége szeretetét (nem is feltételezi róla, hogy hűtlen volna, elhidegülésüket a szegénységgel magyarázza). Míg az előbb vázolt jelenet az édes-bohó alapállásból az eszement felé mozdította az előadást, addig a férj és a „kísértet" találkozása hétköznapi tragédia. Őszinte és szívbe markoló. Lojacono tragédiáját Szervét nagyon is komolyan veszi: megmutatja az embert, aki elfogadta, hogy önerejéből nem tud megfelelő életminőséget biztosítani a feleségének, ezért inkább a kitartott szerepet választja, legyen az bármilyen megalázó és egyben kényelmes is. A csapdába esett szeretőnek nincs más választása, mint pénzt adni, és némán elmenni. Vivere.

Eduardo de Filippo: Nápolyi kísértetek

Radnóti Színház

Díszlet, jelmez: Füzér Anni
Szcenikus: Kövesy Károly
Dramaturg: Kovács Krisztina
Rendező: Stefano De Luca

Szereplők: Szervét Tibor, Szávai Viktória, Schneider Zoltán, Kováts Adél, Erdélyi Tímea e. h., Császár András / Prencsovszky Barna, Szombathy Gyula, Martin Márta, Karalyos Gábor, Adorjáni Bálint e. h., Földi Ádám e. h.

08. 06. 1. | Nyomtatás |