Botrány

Nyugat 2008-1908 – Örkény Színház

Botrányos előadás a Nyugat 2008-1908. Botrányosan jó, mondhatnánk hatásvadász módon, pedig inkább csak arról van szó: a produkció által felvetett kérdések közül a legfontosabb, hogy mit kezdtünk akkor, és mit kezdünk most a botrányainkkal? Botrány-e a botrány hiánya? Az Örkény Színház előadását Székely Szabolcs mutatja be.

Székely Szabolcs

Nem színmű, nem pódiumműsor, nem irodalmi est, nem felolvasószínház: versekből, levelekből, emlékezésekből, pamfletekből építkező három órás szövegfolyam, bravúros színészi megoldásokkal, visszafogott és erős rendezői koncepcióval. Üdvös lenne, ha az Örkény Színház arculatának szerves része lenne az irodalmi szövegekre összpontosító, műfaját tekintve bizonytalan, de annál izgalmasabb műsorok létrehozása. Amilyen az Egyperces novellákból készült est, vagy épp a mostani, Nyugat 2008-1908 című előadás is volt.

A százéves folyóiratot bemutató produkcióhoz Réz Pál és Várady Szabolcs válogatott szövegeket. Kettősük szerepvállalása kézenfekvő, és meghatározza a múlt és a jelen közti párhuzam irányát is: a Holmi főszerkesztője és versszerkesztője olyan folyóiratot vezet, amelynek szellemi, hatástörténeti kapcsolata a Nyugattal még csak nem is nagyon áttételes. A rendezői alapanyag, vagyis a válogatás tehát nyilvánvalóan többszörösen átgondolt koncepcióra épül: nem csak, és nem is elsősorban szépirodalmi művek (versek vagy novellák), hanem szépirodalmi igénnyel megírt publicisztikák, naplójegyzetek és gúnyiratok alkotják az előadás gerincét, amelyből kirajzolódik a Nyugat története.

Története, vagyis sztorija, anekdotái, mítosza: a játszók mesélni kezdenek az előadás elején, a mesélés színházi gesztusa pedig mindig alkalmas a Nagy Történet, a legenda létrehozására is. Ez történik a Nyugat 2008-1908 esetében is: éppen az emberi, személyes, röhejes, esetlen, szeretetteljes visszaemlékezések alkotják meg az ünnepélyesség légkörét, miközben a nézőt folyamatos cinkostársként kezeli a dramaturgia: te tudod, hogy mi tudjuk, hogy te tudod, hogy milyen óriás volt Ady, aki matt részegen felmászott az Operaház előtt szfinxre. Hogy milyen zseni volt Karinthy, akit Kosztolányi a tűzoltók riasztásával szívatott. Az apró emlékmozaikokból pedig mégiscsak egy személyesen túli, korszakos szellemi műhely képe áll össze.

Az ünnepélyesség és a bensőségesség kettőségét szolgálják Izsák Lili jelmezei is: Khell Csörsz sötét tónusú, semleges díszletei közt a játszók frakkos eleganciát viselnek, de a sztereotip módon válogatott egyéb kiegészítőik, a fehér sálak vagy épp az elegáns mandzsetták alól kikandikálnak a mai strandpapucsok, cipzáras melegítők és az egyéb tarka viseletek. A ruházat mégsem szedett-vedett, hanem sokféleségében egységes - éppúgy, mint a szövegek hangütése vagy a játszók teljesítménye. Az egyes szerzők írásait a hozzájuk rendelt színészek adják elő, de nincs túldirekt azonosítás. Vagyis egy-két finom jelzésen túl nincsenek klasszikus értelemben vett „szerepek", a színészek nem „játsszák el" az írókat és költőket.

Talán épp ez az okos visszafogottság az, ami végül telitalálatként sül el az egyes szövegek interpretálásánál. Széles László Ady Endréje a zsenialitás terhét viselő fanyar vátesz: A muszáj-Herkulest olyan pózmentesen mondja el, amivel nem is lehetne jobban érzékeltetni Ady pózait; ultraegoizmusát, a tökéletesen megalkotott, itt mégis szerethető próféta-szerepet. Később Karinthyként is hasonlóan kiemelkedik az amúgy is erős mezőnyből: a Nyugatot a nemzetietlenség vádjával megtámadó pamfletre írt válasz-gúnyiratot felturbózott szarkazmussal adja elő. Kerekes Viktória Szomory Dezső-monológja kapja talán az első nyílt színi tapsot, nem véletlenül. Az antiszemita cikkre adott választ adekvát felháborodással pörgeti fel, de oly módon, hogy a szövegből sütő intellektuális fölény válik végül humorforrássá: a kultúrtörténeti hivatkozásokkal teleszőtt írás hosszúsága és a fáradhatatlan kifakadás az ostobaság ellen a lefegyverző műveltség készteti felszabadító nevetésre a nézőt.

De külön recenziót érdemelne több naplórészlet előadása és néhány versmondás is: A Meddő órán interpretálása Máthé Zsolttól, amely a végletekig nagyítja a Tóth Árpád-i fájdalomkultuszt, vagy a Mácsai Pál által elmesélt Hajnali részegség. Utóbbi esetében háttérbe szorulnak a színésztől megszokott versmondós sallangok (arc- és szemtörölgetés, a közvetlenséget hangsúlyozó gesztusok), és egy letisztult, egyszerű, épp ezért emlékezetes alakítást láthat a néző. De a bravúros megoldásokra alkalmat adó szövegeken túl is jellemzően élvezetes és izgalmas fellépések váltják egymást a színpadon. Éppen a hatásvadászat hiánya biztosítja a hatásos, de letisztult értelmezéseket. Kerekes Éva láthatóan élvezettel ízleli Szép Ernő impresszionista mondatait, Bíró Kriszta pedig érzékien és érzékenyen adja vissza Szabó Lőrinc Babits-imádatát.

A mintegy három órás előadás ugyanakkor néha már feszengésre késztet, ahogy közeledünk a kronologikus mesélés 1941-es záró évszáma felé. Hiába profi és emlékezetes a produkció egésze, a lezárás hangneme nyugtalanító. A Nyugat-templom készen áll, az áhítat koronáját egy Füst Milán-szöveg adja. Végvári Tamás előadásmódja azonban zavaróan patetikus, a nézőben pedig felvetődik a kérdés: lehet-e, kell-e a tiszteletet és a felmagasztosítást ilyen közvetlenül artikulálni, hogy a színész maga is meghatottságával, sírásával küszködjön? A zárókép azért is veszélyes, mert a néző a megilletődött nosztalgián kaphatja magát. A hőskorszak, a legendás idők utáni múltba révedésen. Vegyük hát komolyan az előadás címét: Nyugat 2008-1908. Milyen párhuzam adódhat a jelenkor és az évszázaddal ezelőtti lapindítás éve közt? A Nyugat első nemzedékének meghatározó szerzői huszonöt-harminc évesek volt a folyóirat indulásakor. Milyen érzésekkel jöhetne ki az Örkény előadásáról ma egy hasonló korú fiatal szerző?

A produkció persze felkínálja az evidens párhuzamot: a Nyugat, mint a magyar irodalom progresszív műhelye, az európai értékek és az új formák hazai importőre az úgynevezett hazafias kurzus örökös támadásainak kitéve folytatta működését. Quintus, Hüttl Hümér és a Nyugatot támadó ezernyi névtelen szerző évrendszere persze napjainkból is ismerős lehet, ahogy a Pogány Judit által elmondott Karinthy-féle hazaszeretet-értelmezés is szembetűnően aktuális. Csakhogy az akkor és a most botrányai között lényegi különbség fedezhető fel; ez pedig a botrány maga: akkori lehetősége és mai lehetetlensége.

Az úgynevezett irodalmi élet, akárhogy is nézzük, száz évvel ezelőtt ugyanúgy szekértáborok játszótere volt, ahogy ma is. Épp csak a környezet változott, a társadalmi kontextus és a többi közhely, amelyek egy valamire való irodalmi asztaltársaságban rendre előkerülnek: rosszabb helyzetben van-e az irodalom, mint száz évvel ezelőtt? Az pedig kétségkívül cáfolhatatlan, hogy a Nyugatnak akkor is revelatív hatása volt, amikor néhányszáz példányban jelent meg; ha a széles közvélemény nem is, az értelmiség nagy része pontosan tisztában volt vele: a Nyugattal irodalmi rendszerváltás megy végbe. Az Örkény előadásának nézője ma pedig már azt is tudja: az utolsó igazi irodalmi rendszerváltás.

Mácsai Pál rendezése erre az izzó, nyüzsgő, eleven, sistergő közegre világít rá, és ez válik szembetűnően kontrasztossá napjainkkal összevetve. Hogy száz évvel ezelőtt egyáltalán létezhetett nemzedék, a nemzedéknek eszménye, célja, láza lehetett. Létezett forradalma, vagy ahogy a második irodalomelmélet vizsgáját is sikerrel abszolváló bölcsészhallgató mondaná okosan: igazi paradigmaváltása. Irodalmi botrányai valóságos botrányok voltak: képesek voltak meglepést okozni. A meglepetések kora pedig elmúlt, a magyar nyelv többször lebontotta és felépítette önmagát. Az anything goes homokos, vizes partjain az ember katarzist ugyan átélhet, de meglepődni, istenigazából megbotránkozni képtelen. A jelenkor huszonéves pályakezdője épp ezért nézheti leginkább együttérző szánalommal vagy még inkább unalommal napjaink kulturális életének wannabe botrányait, történjenek azok politikai vagy esztétikai törésvonalak mentén. Az Örkény előadása éppen ezért sokkal inkább kontrasztot, mintsem párhuzamot mutat. A Nyugat ellenfényében mai irodalmi perpatvaraink leginkább valami regionális kábeltévé bőrfoteles vitaműsorára emlékeztetnek az éjszakai műsorsávban, ahol, ha elhangzik egy politikailag inkorrekt félmondat, az bekerülhet a másnapi megyei lap mínuszos hírei közé.

Végezetül a kérdés persze mégiscsak az: szükség van-e egyáltalán megbotránkoztatásra. A mai pályakezdő generáció csendes botránya valószínűleg abban áll: lehetőségeiből fakadóan semmi mást nem akar létrehozni, mint jó irodalmat. Hüttl Hümérek, szekértáboroktól függetlenül mindig lesznek, az irodalomnak pedig szüksége is van rájuk. Ahogy mecénás Hatvany Lajosokra és kíméletlen Osvát Ernőkre is.

Még ha romantikus párbajra már nem is hívják ki egymást.

Nyugat 2008-1908

Örkény Színház

Válogatta: Réz Pál, Várady Szabolcs
Szerkesztette: Mácsai Pál
Díszlet: Khell Csörsz
Jelmez: Izsák Lili
Zenei munkatárs: Mácsai János
Dramaturg: Boskovics Szandra e.h.
Rendező: Mácsai Pál Szereplők: Bíró Kriszta, Csuja Imre, Debreczeny Csaba, Dömötör András, Für Anikó, Gálffi László, Hámori Gabriella, Kerekes Éva, Kerekes Viktória, Mácsai Pál, Máthé Zsolt, Pogány Judit, Polgár Csaba, Széles László, Takács Nóra Diána, Végvári Tamás

08. 06. 1. | Nyomtatás |