Messze van ide Kuba?

Boldog ország, avagy azok az ötvenes ÉNEK – Jászai Mari Színház, Tatabánya

„Csak a szépre emlékszem én..." ­­­- éneklik a szereplők a tatabányai Jászai Mari Színház Boldog ország, avagy ó, azok az ötvenek ÉNEK című előadásának végén. Az ötvenes évek hallatán az ember valószínűleg nem a boldog békeidőkre asszociál, tartozzon bár az idősebb vagy a fiatalabb generációhoz, legyenek akár tapasztalati úton szerzett élményei vagy közvetett forrásból származó benyomásai az időszakról. Az előadás alkotói kellemes időutazásra invitálnak bennünket ezen korba, és a szórólap szerint azt szeretnék nekünk megmutatni, hogy a boldogságvágy alapvető, kortól és közegtől függetlenül működő emberi motívum. Az is kiderül, hogy a mélyen megvetett imperialista birodalmak marketing- és reklámfogásait bizony az épülő szocializmus tervgazdasága sem tudta nélkülözni. Mindezt sok humorral fűszerezett zenés nosztalgiázás keretében igyekeznek alátámasztani.

Amikor belépünk a Thália Színház Régi Stúdiójába, egy dobozból régi egyforintosokat és filléreket kell felmarkolnunk. Néhányan zsebre vágják, mások kínosan szorongatják, de a pénz nem sokáig marad a nézők kezében, gyorsan szükség van rá, mert az előadás négy, szocializmust lelkesen építő szereplője békekölcsön felvételére buzdít bennünket. Kereskedelmi tévék műsorvezetőit megszégyenítő aktivitással agitálnak, már-már elhisszük nekik, hogy békekölcsönt jegyezni jó, akkor is, ha a nyereményként végül kisorsolt Csepel (játék)motorkerékpárt egy „beépített ember", vagyis az egyik színész nyeri meg. Az előadás rövid jelenetek és zenés betétek sorozata, melyből egy pillanatra sem hiányzik a derű és a jókedv, afféle lazán szerkesztett „agitmusicalt" láthatunk. A négy brigádtag (Egyed Attila, Tóth Zoltán, Niklai Judit, Gecse Noémi) különböző, a rendszernek megfelelő szerepeket ölt magára: gyári munkások, elvtársak, boldog úttörők, cserfes diákok. A jól kihasználható tér régi, ütött-kopott gyárépületre emlékeztet, ahol középen lépcső vezet felfelé és lefelé. A lépcsők segítenek abban is, hogy az egy-egy dalbetéthez készült koreográfiák ötletesebbek, színesebbek legyenek. Jó ötlet, hogy díszletelemként mindössze két háromszög alapra helyezett deszkalapot használnak, melyen lehet fűrészelni és vasalni, lehet iskolai padsor, de segítségével egy bicikli vagy az úttörővasút is megjeleníthető.

A gyárban dolgozók tényeket elemeznek, és vállalásokat tesznek az elkövetkezendő időszakra, mert az igazi sztahanovisták bizony 1434 %-kal is képesek fokozni a termelést. Kiállnak az úttörők mellett, hiszen nem lehet igaz, amit a hamis agitátorok és a rossz nyelvek terjesztenek, hogy az úttörőkből a táborokban kolbászt készítenek. A gyárban munkaversenyt hirdetnek, ahol a verbális ökölvívó meccset az nyeri, aki hangosabban citálja a mozgalmi jelszavakat és érveket. Az iskolában aktualitásokon keresztül tanítják a nebulóknak a matematikát. A tehetségesek igen gyorsan kiszámolják fejben, hogy egy soktagú család mennyit takaríthat meg a tarhonya árcsökkenésének köszönhetően, és ha az árak ugyanolyan ütemben csökkennek, mint az elmúlt időszakban, akkor 2000-ben mínusz mennyi lesz az adott élelmiszer pontos ára. A szereplők apróbb kilengéseiket, hirtelen elengedett, rendszerhez nem méltó megjegyzéseiket követően szorgosan gyakorolják az önkritikát, és ennek szemléltetéséhez csuklójukra bilincset öltenek.

Mindeközben rövid reklámjeleneteket is láthatunk, mint a tévében a sorozatok előtt, közben és után. Rendkívül jól hasznosítható termékeket ajánlanak nekünk, mint például a műanyag fülelzáró, melynek segítségével tökéletesen kizárhatjuk a zajokat, és a bicikligumi-tömítő, mely nélkül nem érdemes útnak indulni. Ajánlanak rágcsálóirtást, grafológiai szolgáltatást és könnygázgránátot, de nem hiányzik a Coca-Cola sem. Nagyon hatásos az életbiztosítás előnyeinek szemléltetése: egy narancssárga papírfigurának levagdossák a testrészeit, és számokkal támasztják alá, hogy az életbiztosítással mindenképp jól járunk, ugyanis ha mindkét fülünket és összes ujjunkat, plusz a végtagjainkat is elveszítjük, a biztosító vonzó összeget fizet. Az iskolai jelenethez nem csak a fejszámolás és a diákok szerelmes évődése tartozik, hanem egy diafilm is. A képek és a közösen felolvasott rímes sorok a Közértbe invitálnak, a magyar ipar kiváló hústermékeinek (pl. kolbász, krinolin, virsli, sonka, szalámi, párizsi, szalonna, hurka, oldalas stb.) fogyasztására buzdítva az éhes állampolgárokat, hiszen a Közért tényleg a közért van.

Zenei betétként zongorával és tangóharmonikával kísért népszerű és kevésbé ismert slágereket, mozgalmi dalokat hallhatunk. A dalok derűs életszemléletet közvetítenek: csodaszép a nyár; aki biciklin jár, az jól jár; úttörővasúton és trolibuszon utazni nagyszerű. A bájosan bugyuta szövegek szerint Ede vállalkozó szellem, a babonás ember nem iszik lúgkövet; kétszer kettő csalás és ámítás nélkül is néha öt; a rumba romba dönt, a szerelem pedig épp azért kell, mert tilos. A legkomolyabb diktatúrában is lehet ábrándozni, a mechanizmus pedig korszaktól függetlenül ugyanaz: éneklés közben elfelejthetjük gondjainkat, bajainkat. Amellett, hogy ezek a dalok kifejezetten szórakoztatóak, jelentős részükből persze nem hiányzik a népnevelő attitűd, az erkölcsi tanulság summázata sem. A vasalás közben elmélázó háziasszony arról énekel, hogy vannak a nő életében olyan pillanatok, amikor szeretne kiszakadni az unalomból, új szerelmet keresni, fiatal férfiakkal csavarogni; de persze ez csak ábránd: történjen bármi, a rendes háziasszony mindig hű marad a férjéhez, és csendben tűri sorsát.

Lehet, hogy a kissé erőltetett poénnal záródó cím a hibás, vagy nem érdekli a fiatalabb generációkat ez a tematika, de az is lehet, hogy csupán a véletlennek köszönhető, hogy a nagyérdemű publikum soraiban szinte kizárólag az ötvenes korosztály tagjai foglalnak helyet. A nézők a poénok mennyiségéhez képest keveset nevetnek, pedig a színészek kiváló összjátékkal, a komikus helyzetek kínálta összes lehetőségeket kihasználva igyekeznek felvidítani a közönséget, és ez az előadás legnagyobb erénye. A rendező szeretné megmutatni, hogy az örömben ott volt az üröm is, hogy a vidámság hamis képet fest, de ehhez kevésbé szerencsés, az előadás világától elütő, didaktikus módot választ: az előadás utolsó jelenetében bedöntik az egyik hátsó falat, és a színpad közepén lévő, kicsiny raktárként használatos zugban az elsötétülő színpadképnél egy világító csontváz alakja rajzolódik ki. Nem biztos, hogy ez a gesztus valóban szükséges, hiszen az előadásban mindenki olyan lelkes és boldog, a hangulat olyan felhőtlen és vidám, hogy ebben eleve van valami rémisztően és viszolyogatóan abszurd. Ám végül mégis hiányérzetünk marad, az a benyomásunk, hogy a nosztalgiázásból kimaradt némi távolságtartás, hogy egy nagy adag irónia hiányzott a receptből.

Az ember mindig boldog akar lenni, és az emlékezet mindent megszépít, a világ pedig nem is változott annyit, mint gondolnánk. A tanulság megvan, de mégis azt érezzük, hogy a rumba-dalban emlegetett Kuba jóval közelebb van hozzánk, mint az ötvenes évek és a Boldog ország.

Boldog ország, avagy ó, azok az ötvenes ÉNEK

Jászai Mari Színház, Tatabánya

Díszlet, jelmez: Kiss Gabriella

Koreográfus: Mándy Ildikó

Dramaturg: Kárpáti Péter

Rendező: Honti György

Szereplők: Egyed Attila, Tóth Zoltán, Niklai Judit, Gecse Noémi

Kelemen Orsolya
08. 06. 1. | Nyomtatás |