Rubens góllövő bal lába

Esterházy Péter: Rubens és a nemeuklideszi asszonyok – Pesti Színház

A labda Rubenshez kerül, rafinált testcsellel elfekteti a Festősegédet, majd fiával, Alberttel találja szemben magát, ám Rubens egy szemtelen megkerülős csellel tör a tizenhatosig, ahol Gödel egy precíz becsúszással szerelné őt, a holland azonban visszahúzza a labdát, Rubens gólhelyzetben, Rubens lő, gól!

Székely Szabolcs

A Barokk csapat tábora ujjong, a Posztmodern vendégszektor zúgolódik. Kritikánkban fényt derítünk a Rubens és a nemeuklideszi asszonyok és a foci közötti kapcsolatára, de a szeméremháromszög belső szögeinek összegéről is szó esik.

Először vállalkozott magyarországi színpad Esterházy Péter drámai költeményének bemutatására. Ennek oka valószínűleg épp a szöveg műfaja: a Rubens és a nemeuklideszi asszonyok (továbbiakban: Rubens) bizony drámai költemény, még ha a szövegkiadás dramolettként is határozza meg a művet. Költemény az, aminek írásakor gyakrabban nyomunk entert, tartja a közvélekedés; esetünkben azonban nemcsak az olvasott mű verssé tördelt szerkezete ilyen szembetűnő, de a darab sűrítettsége, telítettsége is. Mindig felvetődő kérdés ilyenkor, mennyiben kell egyszerűen játszani engedni a szöveget, illetve autonóm előadást hozni létre. A Pesti Színház előadása végül is érezhetően a kevesebb kockázatot választotta: Radnóti Zsuzsa dramaturg alig nyúlt hozzá az eredeti korpuszhoz, ahogy a szcenika és a színészi játék sem szabja át merészen az anyagot: a szöveget működteti.

A rendezőnek pedig nincs könnyű feladata, már a szerzőre jellemző, nyegle instrukciók miatt sem. Bacchus szerepének Esterházy szerint egy „Bacchus-közhelynek" kell lennie, s Juhász István kupát szorongató, köpcös, szőlőleveles figurája valóban elmenne bármelyik, antik témát feldolgozó Disney-rajzfilm Dionüszoszának. Élveteg hanghordázásához és gesztusaihoz azonban szerepe szerint nem a klasszikus boristen-nézőpont társul, hanem az olyan narratív magyarázatok, mint például a matematikai axiómák összefoglaló jellegű problématörténete vagy a magyar vonatkozásokra való utalás. Mégsem beszélhetünk elidegenítő effektusról, tekintettel arra, hogy az egész előadás egyetlen nagy elidegenítő effektus, a folyamatos önreflexiótól és kikacsintásoktól úgy elidegenedik a néző, hogy az erre való rájátszás néha már fárasztóvá is válik. Példa erre Albert egyik jelenete, amelynek játszója - szerepe szerint - belesül saját szerepébe: ám sem a mindvégig jól teljesítő Gyuriska János, sem a néző nem tud mit kezdeni a drámai pillanatként exponált poénnal.

Hasonló a dramaturgiai funkciója az Esterházy-féle szövegkönyvben az „inkább harminc, mint húsz" éves Festősegédnek is. A Pesti Színházban olyannyira inkább harminc, mint húsz éves játszóra esett a választás, hogy a szerepet Vallai Péter kapta. Vallai Péter pedig olyannyira Vallai Péter a színpadon, hogy akár civilben is alakíthatná a festőzseni árnyékában tevékenykedő alázatos tanoncot. A poénokat jellegzetesen előkészítő és artikuláló színész ugyanakkor adekvát az általa megformált karakterhez. Nem megy bele a kínzó középszer közhelyeibe, sokkal inkább kedves csodálójaként próbálja értelmezni Rubenset. Bacchus dramaturgiai párjaként a Venczel Vera által alakított közömbös-szomorú Angyal éppen saját jellegtelenségében egyedülálló. A Pesti Színház produkciójában minden szerep egy-két markáns személyiségjeggyel bíró, jól leírható karakter: a stukkósan aranybarnára maszkírozott Angyal talán az egyetlen, akinek fő princípiuma az apátia. Elégikus egykedvűséggel konstatálja az isteni és emberi létezés köztességét.

Vagyis azt, amiről voltaképpen az egész Rubens szól: (a) mindenről és (a) semmiről.

A világ megfesthetőségéről, a köszvényről, az apáról, a végtelenben találkozó párhuzamosokról. A tökéletességről és a tökéletes seggről, éljünk a gyenge szóviccel, mely esetünkben egyetlen kettévágott metafora viszont. Esterházy érezhetően ezúttal is tartózkodna a nagyszabástól, dikcióit többnyire kicsire is szabja, értsd: nem hagyja elszállni beszélőit a mindenségesség pátoszával. Még az apa-fiú viszony körbejárt magánmitológiáját is jellegzetesen mentesíti az önsajnálattól, a fiú belebazmegol az apának címzett nagymonológba.

Jólértesültek szerint a teljességet mint témát ma már épp a távolságtartó irónia hitelesítheti a színpadon. És mintha az elmúlt évtizedek esztétikáját sokkal inkább az utóbbi (távolságtartás, irónia) érdekelné, pedig fontos látni azt is, ami Rubenset összeköti napjainkkal: Esterházyt és a Pesti Színház előadását ugyanúgy a tökéletesség érdekli, mint a Festősegédet vagy Gödelt vagy Albertet. Rubens, aki a mindenséget festi vásznaira, Bolyai, aki semmiből teremt új világot, Gödel, aki az emberi csökevényességgel igazolja az isteni tökéletességet. A Pesti Színház színpadán mindenki a mindenre van rákattanva, olyan szenvedéllyel és olyan humorral, amelyet Esterházy nem először alkalmaz. „Puskás a futball utolsó személyisége, személyes személyisége, a modernitás utolsó villanása és összefoglalása, az út az egyetlen metafora felé. (...) Puskás nem osztotta Heisenberg nézetét, ő mindig egyszerre tudván tudta a labda helyét is, sebességét is (igaz, a futball Euklidész világa, ahol a kapufák szögeinek összege 180 fok)" - citálhatjuk fülénél fogva az Utazás a tizenhatos mélyére című prózai futballeposzát a szerzőnek, amelyben Puskás ugyanannak a teljességélménynek a szimbóluma, mint amit Bolyai, Rubens vagy egy érzékenyen elkészített pacalpörkölt jelent. Gödel pedig úgy látszik, nem ismerte Puskást („a huszadik században nincs zseni"), pedig a Rubens színpadi logikája ezt is simán eltűrné. A néző utazása a tizenhatodik-tizenhetedik század mélyére ugyanis erősen esetleges: futball vb eredményéről éppúgy szó esik, mint arról, hogy a festőzseni „kinyithatná" a tévét, hogy lássa végre, a világban szenvedés is létezik.

Mármint Rubens fiának, Albertnek a világában. Gyuriska János erős ritmusérzékkel pörgeti monológjait, amelyben a viszolyogtató tökéletességgel hadakozik. „Élni jó / ezt mondják a maga seggei apám" - vágja Rubens fejéhez a fiú, aki nem is annyira apját, sokkal inkább az „élni jó" banalitását nem tudja elfogadni. Gyuriska alakításával azonban mégsem az intellektuális ellentét, sokkal inkább egy szép (tehát kegyetlen) apa-fiú érzelmi harc bontakozik ki a szemünk előtt.

Szellemi értelemben Rubens ellenpontja sokkal inkább Gödel. Hegedűs D. Géza kopogós ridegsége mégsem kegyetlen (mégis szép) hadjárat a barokk teljességfelfogása ellen. Hegedűs D. Géza Gödele csupán tényeket közöl. És magabiztos kétségeket, a kétségbeesés magabiztosságát, a „nem tudhatom" erős perspektíváját. Ízig-vérig huszadik századi alak - mégsem cinikus, szkepszise mégsem felsőbbrendű: tisztelettudóan visszafogott. Akkor is, mikor Heléne (Petrik Andrea) meztelenül áll a festményt ábrázoló plexifal mögött, ő pedig tudós beleéléssel bizonyít tételt az áttetsző anyagon - milyen véletlen, a Gödel által felrajzolt háromszög éppen a fal túloldalán álló ruhátlan alak szeméremdombjával lesz egybevágó. Teljesség fedi a teljességet, száznyolcvan fokon.

Érzelmi harc, szellemi harc, írtam, pedig hát szó sincs itt háborúról. Még csak konfliktusról sem. A két világkép is csak a nézőben csaphat össze - de nem a színpadon.

Lukács Sándor festőzsenije ugyanis korlátolt ember. E pejoratívnak tűnő megállapítás azonban távolról sem kívánja a színészi alakítást kárhoztatni. Rubens ugyanis egyszerűen egy egyszerű alak. Vitaképtelen. Korlátolt, vagyis korlátai vannak, azt ne mondjuk: intellektuálisan és emocionálisan nehézségekkel küszködik. Lukács Sándor értetlenül néz, gyerekszemekkel csodálkozik mindenre, legyen az Heléne antropomorfizált félelem-figurája vagy nőies idomai, legyen Gödel intellektuális szenvedélye, legyen bármi más. Még a halállal sem harcol, csupán - okos, buta kisfiú - nem fogadja el, hogy elveszik a zsírkrétát. Félreértés ne essék, Rubens nem hülye, Lukács Sándor sem annak állítja be, mégis kiérezni a játékából a zsenialitáshoz szükségszerűen kapcsolódó csökevényességet. Rubens nem ér rá annyi mindent látni, tapasztalni, mint Albert, annyi mindent fogni fel a világból, mint Gödel (pedig a röpke négyszáz évnyi tudás gyorstalpalóján egész jól teljesít). Rubens csupán a festeni infinitivuszát ismeri. Festeni a mindent, vagyis festeni a húst, annyi húst, amennyi már köszvényt, bravúros nagymonológba illő köszvényt okoz. Olyat, amivel focistának talán már nem lehet menni, de festeni még lehet. Igaz, a köszvény beszélni tud, és azt mondja, a köszvényes kézből kieshet az ecset: az embernek határa van.

Csupán a hús / a fenék / a művészet / a Puskásöcsi / a matematika / az Isten / a szerelem az, ami határtalan. (Kiválasztott metafora aláhúzandó.)

 

 

Esterházy Péter: Rubens és a nemeuklideszi asszonyok

Pesti Színház

Díszlet: Horesnyi Balázs
Jelmez: Zoób Kati
Zene: Rácz Márton
Dramaturg: Radnóti Zsuzsa
Irodalmi munkatárs: Morcsányi Géza
Rendező: Szikora János
Szereplők: Lukács Sándor, Vallai Péter, Venczel Vera, Juhász István, Gyuriska János, Petrik Andrea, Hegedűs D. Géza, Vásáry André

08. 06. 1. | Nyomtatás |