Szelídül a kép

Andy Deneys: Mudar – Cie Galothar

Új flamand tánc - ha ezt halljuk, hajlamosak vagyunk a Rosas-ra (Anna-Teresa de Keersmaker), az Ultima Vez-re (Wim Vandekeybus) vagy netán Jan Fabre-ra gondolni, s arra a virtuóz, gyakran provokáló stílusra, mely ezt - az immár jó negyvenes - generációt jellemzi.

Mintha szelídülne a kép. A brüsszeli P.A.R.T.S. (a Béjart-féle Mudra stúdió nyomain keletkezett és mára az egyik legkorszerűbb képzést nyújtó) oktatási intézmény már útjára bocsátotta a következő koreográfus generációt, köztük Andy Deneys-t, a Galothar Társulat vezető alkotóját. Pasztell színek, mértani építkezés, átgondolt zenei szerkesztés - extremitásoktól mentesen: ez jelzi tehát az új flamand/belga trendet?

Lőrinc Katalin

Andy Deneys 2000-ben alapított társulatot, miután egy évet táncolt a felénk is méltán ismert Emio Grecónál. Deneys nem „ontja" a műveket, eddigi néhány darabja közül a 2005-ben készült Mudar az első nagyobb lélegzetű, egy estét kitöltő alkotás. Valójában szünet nélkül játszott két felvonásról van szó: két teljesen eltérő dinamikájú fejezet került szorosan egymás mellé. Csaknem olyan hatás, mint amikor egy fotográfia mellett ott fekszik a negatívja.

S hogy miről szól ez a két fejezet, s miért kellett így egymás mellé kerülniük?

Andy Deneys-t nem kevesebb izgatja, mint a tér, az idő és a táncmozdulat dinamikája... Persze, hogy minden és mindenki, ami és aki mozog, e három tényező függvényében teszi azt. Persze, hogy minden táncmű elemezhető e hármas egység mentén. Ám Andy Deneys-t éppen ez érdekli: az elemzés: „mit kezd" egy adott dinamika egy adott hanganyaggal egy adott térben?

Az első rész lendületes, erős sodrású mozgássort rendel egy ugyancsak jelentékeny dinamikájú, élő zenei anyaghoz, egy határozott rajzú (hintőporban kirajzolódó lábnyomok által hangsúlyozott) térben. A második rész a legato mozdulatoké, visszafogott hanganyaggal, a térben szórtabban, egymástól elszakadva. Zaj kontra csend. Kemény fény kontra lágy. Vadság kontra meditáció. Sorolhatnánk még az ellentétpárokat, hisz ezért is került egymás mellé a két tabló.

Eredetileg négy táncos tartja a teret végig az esten át (ezt utólag tudom meg, s így okafogyottá válik az est alatt kialakított teóriám arról, miért táncolt három az első részben, s négy a másodikban). A csapat becsületére legyen mondva: az előadás jellege, ereje nem változott a szükség (sérülés miatti kiállás) adta létszámváltozással, bár vitathatatlan: egy trió a színpadon egészen mást jelent, mint egy négyes...

Az első rész így még bravúrosabbnak könyvelhető el, hiszen a mozdulatok végeláthatatlan, bonyolult sora, tele ismétléssel, hasonlósággal, oda-vissza-lendüléssel; mérhetetlen odafigyelést igényel előadóitól. Különösen, mikor az egyre erősödő zene által - melyre még vissza kell térnünk - az addig unisono áramlás fel-felbomlik, egyre több variációban jelenik meg az a néhány forgás és ugrás, mely egy meghatározott rajzot készít a térben. A tenger mozgását - ár és apály sosem egészen azonos, ám alapjában mégiscsak ismétlődő áramlását - idéző, szecessziós folyondárokra emlékeztető mozgásvihar néhány őrületes csúcspontot követően fáradni kezd, maszatolódik, végül elcsitul, s leáll.

Az első rész abszolút főszereplőjévé azonban Sammy ben Yakoub lép elő, kb. az első 10 perc után, addig nem is nagyon vettük észre, hogy a színpadon van. A három táncosra leszűkített világítás ugyanis még azt se nagyon engedte láttatni, hogy a színpad hátsó traktusában egy zongora áll. Azt meg végképp nem hittük volna, hogy valaki a sötétben játszik is rajta. Ahogy azonban a fény lassan emelkedik, s a fokozatosan előre hömpölygő lépéssorra beteríti a színpadot, úgy emeli ki egyre jobban a hangszert és megszólaltatóját - annak is az arcát, amely egészen bámulatra méltóan kel életre. A zongorista játszik, él, instruál, beszél, biztat, mozog maga is - miközben lenyűgöző muzsikát játszik, egyre sodróbb crescendókkal, agresszív lábdobogással, teljes testének bevetésével. Táncszínpadon példa nélküli látvány.

A felkorbácsolt, majd „lefárasztott" első rész végén fel is kel hangszerétől, s kiül a nézőtérre, ezzel is segítve a cezúrát, mely a két darabrészt elválasztja egymástól. A sötét is az: hirtelen úgy borul a színpadra, hogy egyértelműnek vélhetjük: itt a vége - de nem. Feldereng a szín, ahol nagy kövek gyanánt, szanaszét kuporog négy alak. (A sérült visszaállt: a feladat itt jóval kíméletesebb.) Hang minimális, (inkább ciripelésféle), s ami ezután jön, az mozgásban (is) ellentéte az első résznek. Apró, lassú mozgások (inkább pottyanások: a gravitáció és a kőszerű testek kölcsönhatásaként), míg fél lábon görnyedő szobrokká nem emelkednek (ez a kép került a plakátjukra is). Csupa bizarr testhelyzet, végig arctalanság (fejek lehajtva, szemek a földre fókuszálva), vissza-visszatérő formák - úgy általában állandóság.

Szépen felépített, asszociációkra csábító darab, hősiesen dolgozó (bár nem egyforma adottságú) előadókkal, átgondolt képi, zenei koncepcióval. A mozgásnyelv behatárolt ugyan, de ebben a kontextusban ez rendjén is van.

Azt nem értettem csupán, miért kell az első részben a férfiaknak (is) kombinészerű - ráadásul rosszul szabott - tunikát viselni, mely furcsa, androgün jellegű megjelenést kölcsönzött nekik? Mennyire kívánt ez hozzájárulni az összképhez? Gyaníthatóan semennyire. Egy olyan alkotás esetében, ahol semmi sincs a véletlenre bízva, ilyen apró zavar nagyobbnak tűnhet.

 

 

Andy Deneys: Mudar

Cie Galothar

 

Koreográfus: Andy Deneys

Előadók: Mariana Garzon Garçia, Vittoria de Ferrari Sapetto, Vincenzo Carta, Andy Deneys

Zeneszerző, zongorista: Sammy ben Yakoub

 

Helyszín: Trafó

08. 04. 13. | Nyomtatás |