Helyi érdekű

Keleti pu. – Új Színház

Kis magyar valóságunk kétségtelen emblematikus darabja a Keleti pályaudvar. Idelátogató külföldi turisták első magyar szavai között szerepel ekként: keletipu. A vasúti pályaudvar mint szociokulturális állapotaink hű tükrözője igazi hungaricum. Kisugárzása iránt az előadóművészet sem maradhat érzéketlen: volt már rockkoncert és Hamlet a Nyugatiban, táncjáték Kelenföldön. Kevésbé radikális, de nem kevésbé termékeny kiindulópont lehet, ha fordítva járunk el, és a pályaudvart költöztetjük be a színpadra - ahogy ez most az Új Színházban történik Zeke Edit hathatós díszlettervezői közreműködésével. Nagyjából hiánytalan az illúzió: a peron, a kocsik, a resti; tényleg, mintha ott lennénk. A valóságérzethez nagyban hozzájárulnak Balla Ildikónak a színészeket szolgálni tudó, egy-két paróka kivételével visszafogottan pontos jelmezei.

Golden Dániel

Az alkotók hozzák a kötelezőt: alighanem az összes elképzelhető figurát és szituációt felsorakoztatják. A közönség leginkább a parodisztikus megoldásokért hálás, ám szerencsére nem úszhatja meg az estét anélkül, hogy néhány tragikus és/vagy összetettebb sorssal, illetve személyiséggel is szembesülne. (Ilyen Bánsági Ildikó mint a lánya érdekében, egyszersmind őt tönkretéve az aljasságtól sem visszariadó „balettanyuka" vagy Takács Katalin mint az általános lepusztultságban józanul talpon maradni akaró és tudó Restisnő). A típusok feltalálásában mindazonáltal kevés eredetiség tapasztalható: kurvák, hajléktalanok, korrupt rendőrök és butácska tinilányok; ez mind-mind túlságosan is ismerős. Ami nem jelenti azt, hogy ne jelennének meg a színen fura szereplők is, ezeknek viszont épp furcsaságaik (a pilótajáték-szervező neurózisa vagy az orosz özvegy férje hamvait tartalmazó termosza) közhelyesek kissé. Látnivaló ugyanakkor, hogy komoly erőfeszítések történtek a legelrajzoltabb, legüresebb alakok saját igazságokkal történő feltöltésére is. Nem kabaré van, hanem színház. A fecsegő felszín alatt pedig itt-ott a színészi alázat „néma" vagy „egymondatos" mélységei is megnyílnak: például Huszár Zsolt a kuka tartalmát akkurátus lassúsággal analizáló hajléktalanjában, Hirtling István jelenethosszan háttal ülő és hátával játszó Szemüveges férfijában vagy Pokorny Lia a biztos visszautasítás tudatában újra meg újra enerváltan próbálkozó Virágáruslányában.

A 17 játszó - Almási Sándor, Bánsági Ildikó, Botos Éva, Derzsi János, Fodor Annamária, Hirtling István, Huszár Zsolt, Kovács Krisztián, Nagy-Kálózy Eszter, Nagy Mari, Nagy Zoltán, Pálfi Kata, Pokorny Lia, Széll Attila, Takács Katalin, Vass György, valamint Berzy Tamás színpadmester - a bő két óra alatt összesen 121 szerepet alakít. (Plusz egy díszítő, aki ugyan a színlapon nem szerepel, de a resti berendezésekor a színpadon végzett plusz munkájáért még egy üveg sört is kap a nyílt színen Takács Katalintól.) Ez a tempó és szerkezet jócskán követel gyorsöltözéses bravúrokat és villanásnyi jelenléteket (mint például a focidrukkerek kétszer tizenöt másodperce), és általában, a produkció valamennyi jegyét magán hordja annak, amit „társulatépítőnek" szokás mondani, s ezidáig más színházak védjegyének számított. Összességében kiválóan alkalmas arra, hogy láthatóvá tegye: kiváló színészek dolgoznak itt. Rudolf Péter rendezőként jelesre vizsgázik forgalomirányításból; biztosan tartja kézben az akár tíz-tizenkét darabra való karaktert, helyzetet és hátteret, beleértve utóbbiak színpadtechnikailag is pontosan működtetett váltogatásait.

A Búss Gábor Olivér, Hársing Hilda és a rendező által összekovácsolt jelenetmozaik magasművészeti magaslatokba azért nem repít: a magyar ugarba ágyazott Keleti pu. masszív tetőszerkezetét nem könnyű áttörni. Ez talán csak Derzsi János igazáért kolhászmihályos önpusztításba rohanó Féklakatosának sikerül - tartalomban és látványban egyaránt. Ebben a tekintetben említésre méltó pillanat az is, ahogyan Nagy-Kálózy Eszter Tanárnője élete első és utolsó, kudarcba fulladó „kalandja" után visszatalál Hirtling István antikvárius Férjének szürkeségéhez.

Mi kellene ahhoz, hogy az utcán heverő téma a levegőbe emelkedjék, hogy az embléma szimbólummá válhasson? Valami, ami a konkrétumok egyszerisége mögül előrántaná az örökérvényű általánost. Ennek eszköze lehetne például a zene, ez azonban a produkció leggyengébb eleme; a bejátszások esetlegessége arra enged következtetni, hogy az előadás ezen síkjára már nem igazán jutott figyelem.

Általánosabb üzenet megfogalmazásával mintha a Keleti pu. végén kacérkodnának az alkotók, amikor az utoljára vasutasokká vedlő társulathoz megérkezik a minisztérium képviselője, hogy egy korszerű frázispuffogtatást követően közölje velük a pályaudvar bezárását. Alighanem az előadás és a néző is akkor jár jobban, ha ezen nem kevésbé frázisszerű gondolat helyett a záróképet őrzi meg emlékezetében: a csomagmegőrző számozott celláinak ablakaiban felbukkanó, majd eltűnő arcok tablóját.

 

Búss Gábor Olivér - Hársing Hilda - Rudolf Péter: Keleti pu.

Új Színház

 

Díszlet: Zeke Edit
Jelmez: Balla Ildikó
Dramaturg: Hársing Hilda
Rendező: Rudolf Péter

Szereplők: Almási Sándor, Bánsági Ildikó, Botos Éva, Derzsi János, Fodor Annamária, Hirtling István, Huszár Zsolt, Kovács Krisztián, Nagy-Kálózy Eszter, Nagy Mari, Nagy Zoltán, Pálfi Kata, Pokorny Lia, Széll Attila, Takács Katalin, Vass György

08. 04. 13. | Nyomtatás |