Az úton lévő

Várszegi Tibor: A bot

Csuromvizesre játssza magát Várszegi Tibor minden előadásán, miközben a nézőt is kiteszi a legszélsőségesebb érzelmeknek, gondolatoknak. Az előadás rendkívülisége egyrészt a produkció sajátos műfajiságából fakad, ugyanis semmilyen kategóriába nem lehet egyértelműen beilleszteni, s már maga a megnevezés is (tánc) megtévesztő, hiszen a hagyományos értelemben vett tánc több más jel értékű mozgásos forma között (a kommunikáció sajátos eszközeként) van jelen. Szokatlan, ahogyan Várszegi Tibor megbontja a klasszikus dramaturgiai eszközöket; ahogyan aránytalanságot idéz elő a díszlet, a színek, a dikció, a zene redukált eltolódásaival, s ahogyan szinte a kizárólagos dominanciát élvező mozgás érvényesülésére fekteti a hangsúlyt.

Bátorligeti Mária

A jászberényi főiskolai tanár témáinak kedvelt merítési területe elsősorban az erdélyi ballada- és népdalvilág. Darabjaira jellemző, hogy bennük modern dramaturgiai invenciók integrálódnak a népi hagyományokkal. Így a bot című játéka a népi tánckultúra átmentésének különleges kísérleteként is felfogható, hiszen a darab alapja a juhásztánc, a botoló. Várszegi ötvözi a szimbolikus, a hangulatfestő, imitatív, illusztratív, pantomimes, harcművészeti stb. mozgásokat a fokozatosan feledésbe merülő népi botoló örökségével. A modernitás korában a tömegkultúrával szemben hátrányos helyzetbe került népművészet már évtizedek óta az értelmiségi réteg gyámkodására szorul, ugyanis az úgynevezett popkultúra éppen azt a közönségigényt foglalja le, mely a népművészetet éltette. Ennek egyik következménye, hogy egyre sorvad a nép hagyományos értelemben vett kultúrateremtő képessége, másrészt pedig maga a nép fokozatosan távolodik el önmaga kulturális identitását meghatározó művészi bázisától, s halad a felszínes kikapcsolódást jelentő, uniformizált szórakozási forma felé, mely olykor-olykor mélyen alámegy a természet által eleve predesztinált esztétikai igénynek, s a legfontosabbat, az ember számára önmaga és a világ elmélyültebb értelmezéséhez szükséges beavatást, ha úgy tetszik kultikus, kulturális beavatást hagyja figyelmen kívül. Azt a beavatást, mely magában foglalja a világ teljességének legegyszerűbb módon történő felfogását.

A beavatkozás a népi kultúra megőrzésébe egyben a népművészet modern felfogású adaptációját (mutációját) is eredményezi, s félő, hogy e divat gyengülésével még ilyen módszerekkel sem képes a népművészet felvenni a versenyt a mai popkultúrával, a gépiesített, posztmodern kultúrával szemben. És ide értendő kurrens félként a popkultúrával szemben szintén hátrányos helyzetben lévő elitművészet is.

Várszegi Tibor táncjátékában éppen az elitművészet és a népművészet kapcsolatának, fuzionálásának lehetünk tanúi. (Meg kell jegyezni, hogy szerencsére nem egyedülálló kísérletről van szó, hasonló indíttatású törekvések hosszú sorát lehetne még példaként említeni.) A Várszegi alkotta botolós táncjáték olyan régi időket hív elő, amikor még a juhásztánc történelmi eseményszámba menő ünnepségeken is igencsak nagy tetszést volt képes előidézni. Gondoljunk Habsburg Rudolf pozsonyi koronázási ceremóniája, mely 1572-ben volt. Mára kultúrtörténeti érdekességnek számít, hogy az akkor tizennyolc éves Balassi Bálintunk a koronázási szertartást követő vacsorán (először és egyben utolsó alkalommal az udvar fényében sütkérezve) bemutatta duhaj juhásztáncát, mellyel Istvánffy Miklós krónikájába kívánkozó frenetikus sikert ért el. Balassi természetét ismerve bátran feltételezhetjük, hogy szabadon bánt a népi tánc lehetőségeivel, nem kis meglepetést okozva az egybegyűlt urak számára.

A juhásztánc hasonló rangot kapott Várszegi szabad tolmácsolásában is. Gondoljunk el egy sűrűvérű, zömök alakot, amint táncot jár egy női alkar vastagságú, Erdélyből származó somfa bottal, mely szívének magasságáig ér. A három fertályórás, tehát zeneileg 45 percbe rendezett egyszemélyes színházi produkcióban különböző mozgásos variációk mozaikszerűen visszatérő ritmusaira lehet ismerni, melyekben a beszédes mozdulatok, gesztusok megkívánják a néző aktív művészi bekapcsolódását a játék jelentéshordozó üzeneteinek értelmezésébe.

A Néprajzi lexikon szerint a fegyvertáncokból származtatható botoló motívumai eleve laza szerkezetűek voltak, időtartamuk és ritmusuk sem volt kötött, tehát nem keltették a szó szoros értelmében vett táncmotívumok benyomását. Ilyen felfogásban jelennek meg ezek a formák Várszegi táncában is. A támadó, védekező, megtorpanó mozzanatok kiszámíthatatlanságának imitációja ugyan drámai feszültséget kölcsönöz a játékának, de ezek a mozgásformák egyéb vonatkozásban sem öncélúan jelennek meg a produkcióban, s ugyanez a megállapítás érvényes a metrikus szólótánc-betétre is: a verbunkos applikáció helyszínt jelöl ki, a magyar földet.

A darab harmadik (egyben legeredetibb) rétegét a bot kultúrtörténeti tárgyként megjelenő metanyelvi témája szolgáltatja. Várszegi Tibor az előadás mottójául egy ismeretlen szerző inspiratív gondolatait választotta: „Ha a mezőn két kezeddel rátámaszkodsz a bot felső végére, eggyé válhatsz a mezővel. A karjaid a bot által a földet érik, lelked-szellemed találkozhat a földével: segít, hogy őseid-utódaid, múlt és jövő jussanak eszedbe [...]".

Az előadást általában több mint egyórás mentális és fizikai felkészülés előzi meg. Ezt követően a díszlet nélküli színen egy vándor jelenik meg, rajta világos öltözék. Kezében bot, vállán hatalmas tarisznya (egy szeredás). A mozgások által előidézett cselekmény erre a vándor-toposzra épül; ennek kelléke a tarisznyából valamivel később előkerülő nyűtt, ballábas cipő is. Enigmaszerű, hogy a vándor honnan jött, merre tart; valahonnan a létből bukkant elő, s a záróképben valamerre a végtelen felé tart. A kezdő és végpont közötti mitikussá növelt időben játssza el Várszegi az emberiség, azon belül az egyes ember létbevetettségének azon mozzanatait, melyek asszociatív jelzésekkel valamilyen módon a bothoz köthetők. Az első mozdulatsorok (a köldök tájékából lendülő bot, a bizonytalan, ritmikus lépések, a bot segítségével történő tapogatózás, a felfokozott levegővétel) a földi lét megkezdését jelzik. Az ősi rácsodálkozás „az égre" a játéktér magasságának végtelenné válását idézi meg.

A pantomimes némajáték után a meglepetés erejével hat a beszéd, mely az öntudatra ébredés érzetét indukálja a nézőben: „Ahová ezt a botot leszúrom, ott a világ közepe." Kereső mozgások következnek, s majd egy határozott mozdulattal a kiválasztott helyre szúródik a bot egyik vége. (A másik a végtelent jelzi.) Az egyes ember szemszögéből megteremtődött a végtelen egyetlen viszonyítási pontja. Innen, ebből a mitikusnak érezhető helyből és időből (nevezhetjük tér-időnek) indulnak el a mozgások vissza, a létezés gyökeréig. A szimulált helyszín jelzi az allegorikus (vándor)út egy szakaszának lezárását is.

Az allegorikus térben történő botorkálást, a botlásokat, egyáltalán magát a járást, az időélményt mozgások fejezik ki. A tér ezen pontja átváltozik senki földjévé, az ember számára adatott élet és halál közötti területté. Az egyetlen társat ezen az úton a bot jelenti, mely a mozgások tolmácsolásával hihetetlenül összetett szerepet tölt be az ember életében. Támaszt és védelmet jelent az úton lévőnek, s ennek az útnak bizonytalan mind az eleje, mind a vége. „Én vagyok az út", jelenik meg Várszegi mozgásaiban, az ő lelkének élő útját kell éreznie, megértenie a nézőnek, melyen keresztül el lehet jutni a lét igazabb megismeréséhez, megsejtéséhez. Bizonytalan dimenziókba vezetnek a mozgások, előhívják a „gyilkos testvér botja zuhanását", Mózest, az ótestamentumi Dávidot, amint pásztorfiúként, bottal a kezében, tarisznyával a vállán közelít a harci fegyverzetet viselő Góliáthoz, akinek idézzük a szavait: „Hát kutya vagyok én, hogy bottal jössz ellenem?"(1Sámuel 17:43) A bot innentől válik az egyszerű ember harci eszközévé, védelmezőjévé, társává, szolgájává. A mozgások felidézik a sötétben tapogatózó ember botorkáló mozdulatait, a vak ember és a bot kontaktusát, a „béna harcfit", a nyomorék elesettségét, botra szorulását, és mozgások jelzik az életkorokat, a létállapotokat is. A szimulált térben a táncos úgy viselkedik, mintha reális térben mozogna, s a nézővel is képes ennek illúzióját elfogadtatni.

A zenei effektusok, (hangkitörések, váratlan, meghökkentő hangváltások, a zene hiánya, a recitatívnek ható beszédfoszlányok) érzelmileg és értelmileg követik vagy jelzik a mozgásról mozgásra változó helyzeteket. Az univerzum szempontjából hiábavalónak tűnő beszéd is csak a nézőnek szól, általa a megközelítés szenzuális zónába terelődik. Egy magyar népdalrészlet a bottal jelképesen választott haza iránti szeretet fejezi ki: „[...] Nincs is több ily áldott haza [...]" Akkor hangzik el, amikor a földön fekvő táncos a boton - akár egy határon - átlép, felidézve Ady „határ-szélen"(vándor)botot vágó, hazájából elbujdosó kurucának lélekrajzát. A beszédes népdalrészlet, mely az előadás alig egy százalékát teheti ki, montázsszerűen visszatér, de ekkor bizonyos mértékig átköltve, a lét értelmének filozofikus válaszát keresve: „Azért ilyen ez a világ, / mert a szíve Magyarország?"

A drámai előadás tetőpontjának performance jellege van, melyet a felfokozott én zihálása is jelez. Aztán a színtéren a „szóló" szerepet a cipőbe állított bot kapja meg önnön történetével. (A szószínházban ez a monológnak felelne meg.) A néző már beavatottá vált. Már érti a tárgyak beszédét is. Az üres téren magányosan ácsorgó bot jelzi a természetet, ahonnan származik, egyben annak hiányát is. Erős tárgyként fenségesen uralja a terepet, akár egy királyi jogar, háttérbe szorít mindent. Azt az erőt árasztja, mint a fa, melynek tövéről levágták. Evokálja a valamikori életfát vagy akár a mesebeli-mondai világfát, mely a három világszintet (a föld alattit a gyökerével, az emberi világot a törzsével, a fenti világot a koronájával) összeköti. Felfogható az Éden fájaként, mely napjainkra gyökértelenné, lombtalanná válva még Beckett kopasz fájánál is abszurdabbnak, reménytelenebbnek tűnik.

Ezt a „felvonást" követi a cipő epizódja. A sokat próbált cipő a bot végére feltűzve zászlószerűen úszik a levegőben. Groteszk, nehezen értelmezhető képek ezek, túl egyszerű lenne a felhőkben járó magatartás jelzésének tulajdonítani. Estragon, a becketti csavargó elhagyott, ránk hagyott cipőjének is vélhetjük; magyarázható idegen szférák felé hívó abszurd zászlóként is. Gyaníthatóan sokféle olvasattal rendelkező kép ez, akárcsak a következő jelenetben az álló botra akasztott tarisznyáé, melynek a hátoldalán lévő száj és a hatalmas szemek váratlanul láthatóvá válnak. A megjelenített alak mozdulatlanul, mereven, meghatározhatatlan ideig figyeli a nézőt, hatalmában tartja, hatalmas, busószerű arcával jelzi a folyton jelenlévő halált, a rémületet, az ember létének veszélyeztetettségét, a megidézett sámán maszkját, a révület eszközét, a lét bevégeztetettségét, a maszkkal eljárható haláltánc (egy 21. századi danse macabre) eshetőségét.

Várszegi Tibor több helyen már bemutatta A bot című darabját. Ahogy vallja, olyan feladatot akar magára vállalni, mint a vándorszínész Petőfi. Mit lehet hozzátenni: megvan hozzá a vándorbot, a tarisznya...

 

 

Várszegi Tibor: A bot

Író, rendező, előadó: Várszegi Tibor.

Zene: Mezei Szilárd

Helyszín: MU Színház

08. 04. 13. | Nyomtatás |