Kérem, tartsa a vonalat

Duplex est – MU Színház

Februárban ismét Duplex estre invitálta közönségét a MU Színház. Ezúttal Juhász Kata és Rózsavölgyi Zsuzsa táncos-koreográfusok darabjait láthattuk. (A két koreográfia a SÍN Kulturális Műhely keretei közt készült.) Ugyan az előadások közt szabályos büfés szünetet tartottak, a néző óhatatlanul is összefüggést keres a két darab közt, feltételezve, hogy nem véletlenül kerültek egymás mellé.

A vendégé az elsőbbség: az estet a Belgiumból meghívott Rózsavölgyi Zsuzsa koreográfiája nyitotta, amit a spanyol származású, Brüsszelben élő Laia Puig táncosnővel közösen készített. Ahogy a tánc maga is, úgy életünk minden fontos aktusa a kommunikációhoz, az emberi kapcsolatokhoz kötődik. A két táncosnő erre az alapra koncentrál. Nem a szövevényes-bonyodalmas emberi kapcsolatokat igyekszik felgöngyölíteni, hanem a lényegre figyel: egyszerű és tiszta találkozásokra. Nem férfi és nő érintkezik, nem szerelmesek, nem anya-gyermek, nem is barátok. Talán idegenek ők ketten. Ahogy kezdetben lehetett. Az alkotó-előadók meglátni, megfigyelni, utánozni akarják, ami köztük történik. Letisztultan megmutatni.

Ádám Kata

A darab címe Hold on. Jelentése: helytáll, kitart, ragaszkodik, kapaszkodik. Vagy telefonbeszélgetések során: Kérem, tartsa a vonalat!

A darab első pillanataiban, miután a táncosok néhány másodpercig mustrálgatják a közönséget, módszeresen nekiveselkednek a nyitókép geometriai alakzatának, és egyszerűen feltépik a színes lasztex csíkokat. De hiába semmisítik meg a kommunikációs hagyomány jól meghatározott kereteit, a határokat áthágni nehezebb és félelmetesebb, mint ahogy az elsőre látszik. A vonalak ugyan eltűnnek, de a négyzet árnya ott marad a földön, és a vetített forma „kint"-re és „bent"-re osztja a teret. A táncosok bátortalanul, a terepviszonyokhoz szoktatgatva magukat veszik be a négyzetet. Beugranak, visszalépnek. Bekukkantanak, hátrálnak. Óvatosan, szeleburdian, félénken mosolyogva. Először csak egy kéz, majd váll kerül be. A zene játékos gitárpengetése francia matiné képzetét kelti: vasárnap délelőtt tinédzserek bolondoznak a játszótéren.

Egy kapcsolat megteremtése magányos vállalkozás. Valakinek el kell kezdenie. Az egyik megteszi a gesztust, a másik figyel. Mikor az egyik belép a fénybe, a másik ezáltal hirtelen kívül reked. Kívülállóvá válik. Amíg ez a döntés nem születik meg, nincs tér. Tér, ami elválaszt. A mozgás, a kint és bent váltakozása darabos és esetleges. A kommunikáció kezdete ismerkedés, öntudatlan, ösztönös próbálkozás. Majd ahogy tudatossá kezd válni, mindkét táncos egyre többet tartózkodik a négyzetben, utánozzák egymást, tükörképet játszanak, összemosolyognak. De a mozdulatok még mindig töredékesek, mint egy próbán. Ha valami rosszul sikerül, újrakezdik. De már készül az előadás.

Ahogy a mozgás lendületesebbé és folyamatosabbá válik, úgy alakul át a zene diszharmonikusabbá. A két test közötti kommunikáció egyre gördülékenyebb, kezdik bekebelezni és felülírni a szabályozott teret. Körbefutják a négyzetet lenyesve a sarkokat, átugorva, satírozva a kereteket. Ezzel elkezdődik a játék a síkokkal. Először a négyzetből kettő lesz, a két táncos egy-egy négyzetbe zárva „beszélget", így kerülnek a formák is kommunikációba egymással. Majd hirtelen belép egy másik sík, a vízszintes mellett megjelenik a függőleges a háttérben vetített négyzet képében. Közben a zene a Csillagok háborúja betétdalára vált.

Megjelenik a kapcsolatok egy újabb pszichológiai szintje: az árnyékok egymáshoz való viszonya. Fény és árnyék, Luke Skywalker mellett ott kísért Darth Vader, az örök árnyékszemélyiség. Ahogy a test egymástól teljesen függetlenül mozog a térben, úgy találkoznak az árnykezek és körvonalak a falon. Szinte az árnyak is ismerkednek: ahogy először átfedik egymást, felszikrázik a félénk idegesség, majd átmászva, átfedve, átgördülve egymáson az árnyak egymásba olvadnak. Külön életet élnek. A falon megelevenedik a gondolatok tánca, a kommunikáción túli kommunikáció.

Miközben a két táncos közti kapcsolat más síkra terelődik, a zenét beszédfoszlányok váltják fel, angol szavakat hallunk a nevetések, csörömpölések, hétköznapi neszek közt. I love this tea - nevetések, ásítás, - this, you know what this is... for the, yes, okay - zipzár-húzás, kulcsforgás. Mondatokból, beszélgetésekből kiragadott szófoszlányok, melyek a saját közegüből kiragadva értelmetlenek. A kis kommunikáció-történet a végéhez ért: töltelék szavak halmozódnak egymásra, de a felek elveszítették a közös csatornát. Vagy összekeverték, és az egyik nem arra válaszol, amit a másik kérdezett. Elcsúszott egymás mellett a két hangsáv, így az egymásra való tudatos reflexió homogén értelmetlenségbe olvad. Full duplex.

(A wikipédia szerint kétféle duplex rendszer létezik, a half-duplex és a full-duplex. Mindkét kommunikációs kifejezés interaktív csatornára vonatkozik, de míg a half-duplex során egyszerre csak egyik irányban használható a csatorna, a full-duplex kommunikáció során a kommunikáló felek akár egyszerre is beszélhetnek. Akár egymás szavába is vághatnak, mint a telefonban.)

A néző az előadás közben betekinthet a két alkotó őszinte, már-már intimitásig lecsupaszított kommunikációjába, de a kukkoló szégyenérzete nélkül. Nevet, mikor mókáznak, figyel, mikor egymást figyelik. Észrevétlenül lép be a kapcsolatukba, mint egy láthatatlan harmadik.

A kommunikációs kiskapukat kereső Hold on-t Juhász Kata Nem bejárat -No entry című munkája követi, a XX. századból átmentett elidegenedési tapasztalatokra fordítva a szót, a kapcsolatok létrejöttének lehetetlenségére irányítja a figyelmet.

A darab az előzőhöz hasonlóan a kijelölt vonalak egymáshoz való viszonyára épül. Egymást keresztező, vetített fénycsíkok láthatók a padlón, de ezek nem a színes vonalak kuszaságát, hanem a kereszteződések súlyosságát hordozzák. A vonalak olykor nyitott szájú olló képét alkotják, melynek szárai a vágás mozdulatába feszültek, s ha el is tűnnek, a sötétben otthagyják fenyegető képzetüket. Az „olló" egyik ágán nő halad, a másikon a férfi. Egyetlen helyen találkozhatnak, de a metszéspontot különböző pillanatokban érik el. A kommunikáló felek már nem csak a térrel küzdenek, az idő dimenziója is megjelenik mint az elidegenítés eszköze. A „jó időben, jó helyen" jegyében duplázódik az esély a kapcsolatok ellehetetlenülésére, a találkozás lehetőségének csökkenésére. Rossz időben, rossz helyen...

Juhász Kata darabjában már nem szerepel négyzet, amely kettéosztja a teret kintre és bentre. Itt már csak Kint van: csak ajtók és ablakok, melyeken kiszűrődik a Bent fénye. De Be nem lehet jutni, csak a Bent képzete létezik, az átjáró visszfénye a két sík között. Az ajtóba beállhatunk, de be nem juthatunk.

A háttérben vetítve jelenik meg a színpadon mozgó táncosok képe. Valahol másutt, máskor, de hasonló rendben mozognak, a vetített alakok árnya megjelenik a vetített tér falain. A színpad tere így még egy síkkal bővül: a falon árnyak árnyai suhannak.  A táncosok néha közösségekbe rendeződnek, nők és férfiak, párok, hármasok, külön-vegyesen, de nincs működőképes egyesülés. Véletlen találkozások és végzetes szétválások vannak, olykor eltalált ritmus, de inkább fáziskésés. Domokos Csilla éneke éteren túli hangokkal teszi teljessé az elidegenített közeg érzetét.

Majd a háttér egyszer csak tükörré változik, önálló életet élő tükörré. A falon megelevenedik Béres Dániel filmje, mely a SÍN Kulturális Központ gyár-szerű közegében készült. A díszlettelen színpadi térhez képest szinte egzotikus benyomást kelt. A falon megelevenedő koreográfia elemeiben hasonló, mint a színpadon zajló, a mozgás-fázisok olykor összetalálkoznak és szinkronba kerülnek, de épp ez a leheletnyi eltérés választja el egymástól élesen a két alkotást. A művek dialógusba bonyolódnak egymással, kérdeznek és megfelelnek egymásnak, utánozzák, javítgatják egymást. Az alkotók versenyt táncolnak önmagukkal, s ennek a táncnak érezhetően tétje van. Ebben a súlyos doppelganger-szituációban nem más mérkőzik egymással, mint valóság és tükör, realitás és képzelet. A tükör-árnyék önálló életre kel és a többi tükör-árnnyal önálló kommunikációba kezd. A helyzet iróniája, hogy a falra vetített immár versenyképes valóság olykor hitelesebbnek és izgalmasabbnak tűnik, mint a jelenlévő színpadi valóság.

Az előadás talán legdrámaibb és legkifejezőbb képe a függőleges falra vetített vízszintes rúd árnya, melyre a táncosok egyenként fűzik fel magukat - mint csocsójátékosok a tengelyre. A leosztásba belemeredve egyszerre mozognak, egy irányban, egy célért, de a kimerevített távolságnál sosem kerülhetnek közelebb egymáshoz. Sem érintés, sem kézfogás nincs a meccs végén. De még egy oldalpillantás se.

Ugyanez a vetített tengely, tűfok képe többször visszatér az előadásban függőlegesen és vízszintesen. A táncosok olykor körültáncolva felfűzik-felnyársalják önmagukat rajta, majd a vonalak mint kardok keresztezik egymást, végükön egy-egy kardforgató, aki elszánta magát a küzdelemre. A küzdelem hol állati és ösztönös, hol hideg és steril. De egyik révén sem jutnak közelebb egymáshoz a szereplők.

Végül a padlóra vetített fénycsíkra az egyik táncos ráhajtja a fejét. Úgy fekszik ott, mint akit fejbelőttek, halántékából fény csurog. Az egymással való kapcsolatteremtés próbálkozásai halálra vannak ítélve. Az érintkezés öngyilkosság. A kommunikáció visszfénye egyre halványul.

 

 

Hold on

 

Zene: Gilles Duvivier
Fény: Juhos István Puttó

 

Alkotó-előadók: Laia Puig, Rózsavölgyi Zsuzsa

 

Nem bejárat - No entry

 

Zene: Claude Debussy (1. Pour le piano: Sarabande, 2. Bergamasque Suite: Prélude, 3. I. Arabesque), Gergely Attila

Zenei átiratokat készítette és hárfán játszik: Polónyi Ágnes
Fény: Payer Ferenc, Juhász Kata
Videófilm: Béres Dániel
Hangmérnök: Válik László

Koreográfia: Juhász Kata

 

Előadók: Dobi András, Grecsó Zoltán, Illés Zsuzsa, Juhász Kata, Sebestyén Tímea
Ének: Domonkos Csilla

08. 04. 13. | Nyomtatás |