Áldozatok

Uray Péter: Vadak – Csiky Gergely Színház, Kaposvár

A kaposvári színház csupán egy évre megbízott új vezetése nemcsak azt tűzte ki célul, hogy megőrizzék-megújítsák az ország egyik legjobb társulatának eddigi értékeit, hanem azt is, hogy jelezzék azokat az új kezdeményezéseket, amelyeket a későbbiekben - ha további bizalmat kapnának a város vezetésétől - hangsúlyosabbá szeretnének tenni. Ezek közé az új törekvések közé tartozik az is, hogy legutóbb mozgásszínházi előadást mutattak be. Kevés színház vállalkozik ilyesmire. Vannak teátrumok, amelyekben külön táncszínházi tagozat működik (vagy a szervezetileg önálló táncegyüttes játszik az adott színházban), de az igazi unikumnak számít, hogy prózai színészek mutatnak be szavak nélküli, csak a mozgásra alapozó produkciót. A Vadak azonban nem „ahhoz képest" jó előadás, hogy egytagozatos, jobbára csak drámai előadásokkal jelentkező színházban került bemutatásra, hanem önmagában is az.

Vazsó Vera

Uray Péter nem először dolgozik prózai színészekkel. Emlékezetes előadással jelentkezett például 2003-ban a Kamrában. A Véred ízét a Katona néhány vállalkozó kedvű színészével (Szirtes Ági, Pelsőczy Réka, Kiss Eszter, Nagy Ervin, Rajkai Zoltán, Varga Zoltán) hozta létre. A játszók egészen új oldalukról mutatkoztak meg: miközben meggyőzően használták a számukra mindaddig ismeretlen mozgásszínházi nyelvet (elsősorban a kontakt technikát), a maguk színészi eszközeivel hiteles jelenlétet is teremtettek. Hasonló erények jellemezték a kolozsvári egyetem (elsősorban szintén drámai képzést kapó) színművész hallgatóival létrehozott Uray-előadásokat is. Ennek a munkakapcsolatnak az egyik legfontosabb eredménye a Szép fehérség című Három nővér-adaptáció volt, de a Woyzeck mozgásszínházi változata (DOKK címmel játszották) szintén emlékezetes előadás. (Ez már a spesiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes mozgásszínházi tagozata és Panboro közös produkciója volt, a kolozsvári főiskolások magja ugyanis itt folytatta pályáját.)

Érthető hát, hogy épp Uray Pétert kérték fel a kaposvári színház vezetői mozgásszínházi produkció létrehozására. Már csak azért is, mert a koreográfus-rendező a kaposvári főiskola színész szakának mozgástanára. Részben ennek a munkakapcsolatnak az eredménye a Vadak, hisz az előadás szereplői között két jelenlegi főiskolás mellett két korábbi Uray-tanítvány is található (és a hírek szerint többen is lettek volna, ha nem támadnak egyeztetési gondok).

A közös munka, úgy érzem, mind az előadásban részt vevő színészek, mind a koreográfus-pedagógus számára fontos eredményekkel járt. Nem egyszerűen azt történt, hogy Uray megtanított valamilyen technikát, elsajátítatott egyfajta mozgásnyelvet, amelyet a színészek a saját kifejezésmódjukhoz igazítottak (és ebből született egy látványos produkció). Ehelyett a résztvevők a nehezebb utat választották: közösen kerestek valamilyen szavakon túli kifejezésmódot, amelyben a gesztusoknak, a mozdulatoknak, már-már tánccá terebélyesedő mozgássoroknak éppolyan fontos szerepük van, mint a drámai helyzeteknek és a saját sorsukat élő önálló karaktereknek, illetve a köztük kialakuló ellentmondásos viszonyoknak.  A Vadak tehát - a legjobb értelemben vett - kísérleti előadás. És a „kísérleti" szó itt nem az eredmények bizonytalanságát elfedő eufémisztikus kifejezés, inkább az eredeti értelmét jelöli: közös felfedező útnak vagyunk a tanúi, amelynek résztvevői együtt keresik annak a lehetőségét, hogy miképp lehet eltérő felkészültségüket és szemléletüket (a drámai színház és a táncszínház különböző kifejezésmódját) valamiféle közös nyelvben egyesíteni.

Olyan előadás született, amely alapvetően a mozdulatokra, mozgásokra épít, ezeket a helyzetekből, reakciókból születő gesztusokkal egészíti ki, így a szavak előtti - vagy túli - tartományt jeleníti meg. De a helyzetek, figurák, viszonyok ábrázolása továbbra is fontos összetevője, anélkül azonban, hogy bármiféle pontosan elmesélhető történetet akarna megjeleníteni. A plasztikusan megrajzolt szituációk inkább általánosabb emberi állapotokhoz visznek közelebb. Így ebben az előadásban a technikáról egyértelműen a tartalomra helyeződik át a hangsúly.

A Vadak egy szikár, örömtelen, szigorú világ képét rajzolja fel. Fokozatosan, pontosan követhetően vezeti be a nézőket ebbe a tartományba. Helyszínül (díszlet, jelmez: Fodor Viola, Szalai József) egy fából készült emeletes építmény szolgál, amely - nyilvánvalóan a szereplők otthonára utalva - föntre és lentre tagolja a teret. A középen húzódó hosszú, széles palló a külső, háztól távolodó helyszíneket jelzi. Az első képben egy fiú (Takács Géza) mozdulatait látjuk (később megértjük: a három testvér közül ő a legkisebb). Tekergő, kígyózó mozdulatai érzékeltetik, hogy mennyi lefojtott energia feszül benne. Majd egy kettős következik: az anyát (Varga Zsuzsa) látjuk a kedvenc fiával (Pásztor Pál). De itt sincsenek áradó mozdulatok, örömteli gesztusok. Az egymáshoz tartozás gesztusaiban is ott a létezés terhe, amelyet alig-alig old az intimitás.

És ezen még az sem változtat, hogy váratlanul új szereplők: fiatal lányok érkeznek (Nyári Szilvia, Sipos Eszter, Dobra Mária). Mintha senki nem várná őket: mozdulataik tétovák és mulatságosak. A magasba nyúlnak, a semmit érintik. Integetnének, de nincs kinek, ernyedten hullnak vissza kecses, tétova gesztusaik. Aztán megérkeznek a fiúk, mintha messziről érkező mennyasszonyaikhoz jönnének. És mintha most látnák őket először. A lányok is zavarban vannak. Groteszk „tánc" kezdődik köztük, megismerni, kiválasztani szeretnék egymást. Tétovák, reménykedőek az érintések, bizonytalanok az egymásra tekintések. De ott csillan mindegyikben a vágy. Aztán egy újabb hívó mozdulat másféle érintéshez vezet. Újabb és újabb változatokban „találnak egymásra" a fiúk és a lányok, majd szétválnak, másképp „párosodnak" ismét. (Ez az egyik legmulatságosabb és ugyanakkor a legszorongatóbb részlete az előadásnak.)

Aztán elindulnak együtt hazafelé. A fiúk teherként cipelik a lányokat. De egyszer csak mintha látomások törnének rájuk, és a lányok furcsa, groteszk figurákká változnak. Azoknak a zsigeri késztetéseknek a megjelenése ez, amely ott lüktet majd minden kapcsolatban, akárhány mosoly is takarja? Vagy annak az emberi lét alá fojtott ősvilági mocsárnak a megidézése ez, amelyen át kell küzdenie magát az embernek, hogy megérkezhessen a túlsó partra?

Aztán eljutnak az anya házához. De nem valódi megérkezés ez, hisz hűvösség, bizalmatlanság, távolságtartás fogadja őket. Bele kell szokniuk egy rendbe, amelynek nincs öröme, csak szigora. Végül az egyik lány (Nyári Szilvia) mégiscsak elnyeri az anya bizalmát, felkerül mellé az emelt szintre.

De az új szereplők érkezése mindenképpen felforgatja az addig rendet. A pároknak meg kell ismerniük, el kell fogadniuk egymást. A lányoknak valahogy el kell fogadniuk azt a világot, amelybe csöppentek, és azon belül kell megtalálniuk a saját helyüket. Az eddigi komor világ újabb lefojtott feszültségekkel terhes. És a párok belső élete sem biztat túl sok jóval.

A legidősebb fiú (Ollé Erik) és párja (Nyári Szilvia) nem nagyon bírnak egymással. A nő elutasítja a férfit, az egyre erőszakosabb vele, de nem tud fölébe kerekedni. Fentről az anya (Varga Zsuzsa) figyeli a képtelen küzdelmet. A nő őrzi szuverenitását, bezárkózik fölényébe. A férfi - ahol eddig is élet - szikár magányába vonul.

A legkisebb fiú (Takács Géza) és párja (Dobra Mária) mintha játékká alakítaná egy kapcsolat eldöntetlenségeit: összeölelkeznek, átbújnak a kezeik alatt, egymás ölében ülve összegabalyodnak. De a testközelségből nem feloldódás következik, hanem groteszk, feszélyező bizonytalanság.

A középső fiú (Pásztor Pál) és párja (Sipos Eszter) egymásnak feszülnek, ők talán áttörhetnék a köztük húzódó a falakon, de ők sem jutnak el egymáshoz, végeredményben megbillen ez a kapcsolat is. Mindenesetre a lányok érkezése azt is eredményezte, hogy a fiúk számára is fontossá válnak a magánélet szintjei (bár a menetgyakorlatok, a harcra készülődés motívumai időről időre megismétlődnek). A státuszharcok kiterjednek erre a területre is.

A legidősebb fiú kudarcát az anyán kéri számon. Indulattal fordul felé, kíméletlenül a földre teríti, megforgatja, mintha megtaposná. Az anya tehetetlenül vergődik. Talán most omlott össze a rend, amelyet szigora oly soká fenntartott. Ennek jeleként a viszonyok is összekuszálódnak. Mintha a középső fiú (Pásztor Pál) és a legkisebb fiú kedvese (Dobra Mária) között egy másfajta kapcsolat születhetne. De a lehetőségnél erősebb lesz ennek számonkérése: a két érintett lány között veszekedés tör ki, a fiúk közötti rivalizálás verekedésbe fordul.

Az összekuszálódott viszonyokat bemutató jeleneteknek az vet véget, hogy a fiúk megkapják a behívóikat. Váratlanul éri őket? Vagy erre készültek egész életükben? Bárhogy is van, nem könnyű a búcsúzás. Különösen azért nem, mert oly kevés remény van a visszatérésre. A lányok mosolytalanul öltöztetik párjaikat, komor, sötét katonazubbonyokat húznak rájuk. A fiúk a semmibe révedve érzékelik, hogy testükre záródnak a gombok.

Így születik meg az előadás atmoszférájából addigi is sejthető beteljesedés az előadás záróképében: szorosan egymáshoz érve vonul a fronton három fiú. Lövés dörren a távolban, megrándul az egyik fiú teste. Majd újabb lövések hangoznak fel, és a levegőre feszül a másik két fiú teste is. Görcsbe rándulnak, elernyednek. Egy kegyetlen világ áldozataiként holtan hullanak a földre.

Pontos, szép előadás született Kaposváron a Vadakból. Olyan, ami a vállalkozás értelmét igazolja. A színészek koncentrált jelenléttel adnak súlyt a mozdulatoknak, és a szavak nélküli helyzetekben is jól felismerhető karaktereket formálnak. Az anya Varga Zsuzsa megformálásában mint a világ rendjét őrzi a vélhetően ráhagyományozódott szigort, amit eredendő lágyságával sem tud átformálni. Ollé Erik idősebb fiúalakja örök kívülállásával az idegenség gyötrelmét hordozza. A középső fiú Pásztor Pál alakításában férfierőt kapcsol az anyjától átérzett szigorhoz. Takács Géza mutatja a legtöbb érzelmet, játékosságot a legkisebb fiú alakjában. Nyári Szilvia a legidősebb lányt nemcsak erősnek, hanem kérlelhetetlennek is mutatja. Sipos Eszter a középső lány alakjával azt érzékelteti, hogy neki adatott a legtöbb lehetőség, hogy egyensúlyt teremtsen egy végzete felé billenő világban. A legkisebb lány szertelensége Dobra Mária játékában egy belakhatatlan világ elleni önkéntelen lázadásnak hat.

 

Uray Péter: Vadak

 

Forgatókönyv: Uray Péter, Vékes Csaba

Díszlet, jelmez: Fodor Viola, Szalai József

Fény: Memlaur Imre

Zene: Kovács Márton, Sebesi Tamás

Dramaturg: Vékes Csaba

Rendező-koreográfus: Uray Péter

Szereplők: Varga Zsuzsa, Nyári Szilvia, Sipos Eszter, Dobra Mária, Ollé Erik, Pásztor Pál, Takács Géza

08. 04. 13. | Nyomtatás |