Ellenfény Offline - Archívum - 2008 - 2008/2. - Reflektorfényben - A Szegedi Kortárs Balett - Balanszok

Balanszok

Juronics Tamással beszélget Demcsák Katalin

A Szegedi Kortárs Balett elmúlt húsz évéből tizennégyben egyértelműen Juronics Tamás határozta meg az együttes arculatát, hiszen - Imre Zoltán 1993-as távozás után - a táncos-koreográfus lett a művészeti vezető Szegeden, és többségében azóta is az ő alkotásait mutatja be az együttes. Juronics Tamással Demcsák Katalin beszélgetett.

 

Napi huszonnégy órában

 

- Ebben az évadban ünnepli 20. évfordulóját a Szegedi Kortárs Balett. Mit jelent ez a szám egy társulat életében?

- Ez majdnem egy emberöltő. Felnő egy új generáció ennyi idő alatt. Fontos és tartalmas időszak ez a húsz év. Valóban nagyon sok minden történt velünk, rengeteg izgalmas fordulattal. Egyébként érdekes, hogy a változások pont úgy történtek, ahogy a közhiedelem tartja: hét évente. A történetünk három korszakra osztható. Az első hat évet ölelt fel, a második kettő hét-hét évet. 1987-tól 93-ig tartott a Szegedi Balett időszaka Imre Zoltán vezetésével. Utána következett a Szegedi Kortárs Balett korszaka, amikor Pataki András és én vettük át az együttes irányítását. Ez az időszak két hét éves szakaszra bontható: 93-tól 2000-ig a szegedi színházon belül működtünk, 2000-től pedig független együttessé váltunk. Bár ez a második „fordulat" csak strukturális szempontból jelentett váltást, a művészi irányvonal nagyjából ugyanaz maradt, hisz továbbra is én voltam a művészeti vezető.

- Sok minden változott ez alatt a két évtized alatt?

- Amikor az ember éli az életét, akkor a mindennapokban nem igazán veszi észre, hogy mi minden változik. A tükörbe is hiába néz, mindig ugyanazt az arcot látja, holott ez napról napra alakul. Így vagyok ezzel én is. Igazából alig veszem észre, hogy elmúlt húsz év. Már csak azért sem, mert nem vagyok visszaemlékező típus. Annyira csak a mára koncentrálok, csak a jelenben élek, hogy elfelejtek mindent, ami korábban történt. Nem tudok apró részleteket felidézni, nem emlékszem a napi ügyekre. Így nincs meg az a képességem, hogy anekdotázzak a múltról. Pedig mindig csodáltam az ilyen embereket.

- Alkotóként sem tudsz visszatekinteni erre az időszakra?

- Ha a darabokról beszélünk, akkor el tudom mondani, hogy melyik milyen pillanathoz, miféle gondolatkörhöz köthető. Egyébként valószínűleg a túlélés biztosítéka nálam, hogy igazán csak a jelenben élek. Ezért vagyok a mai napig Szegeden. Mert különben aligha tudnám elviselni, hogy húsz évet ugyanabban a városban, ugyanazon a munkahelyen töltöttem. De így minden egyes pillanat az újdonság varázsával hat rám: új feladatot, új izgalmat, új perspektívát jelentenek. Az alkotási folyamatban is egyik darabtól a másikig létezem.

- Munkahelyet említettél. Valóban így fogod fel a Szegedi Kortárs Balettnél való működésedet?

- Minden nap reggel 9-kor itt vagyok, tehát „jövök be dolgozni". De természetesen nem így élem meg. És amikor hazamegyek, akkor se „teszem le a munkát". Alkotónak lenni borzalmas ügy. Soha nem áll le az ember agya. Amíg a darab el nem készül, napi huszonnégy órában csak ezzel foglalkozom, ébredéstől lefekvésig ez tölti ki minden percem, sőt még az álmaimban is ez forog. Szörnyű érzés. A magánéletemről is azt mondhatom, hogy nem élek a mindennapokban. Egy művésztársamtól hallottam ezt a mondatot, de rám is teljesen igaz.

 

Lehetett volna

 

- A saját pályád szempontjából mit jelentett a lehetőség, hogy Szegeden lettél táncos, és hogy itt különféle hatások értek? Mert Imre Zoltán nemcsak a saját munkáit mutatta be, hanem nagyon sok külföldi koreográfust is hívott az együtteshez.

- Most utólag úgy tűnhet, mintha ez a szegedi történet nagyon sorsszerű lenne. Hogy azért kerültem Szegedre, hogy itt kibontakozhassam, és később Imre Zoltán biztatására koreografálni is elkezdjek. Nem hiszek az efféle elrendelésekben. Meggyőződésem ugyanis, hogy ha nem így lett volna, akkor máshogy lett volna, és az is jó lett volna. Lehetne sorsszerűnek nevezi, hogy 14 évesen elkezdtem táncolni, és hogy egy véletlenül észrevett újsághirdetés miatt bekerültem a balettintézetbe. Nagyjából ennyin múlott, hogy táncos lettem. Ha nem így lett volna, akkor valószínűleg villamosmérnök lennék, mert a matematika és a fizika érdekelt. Biztos vagyok benne, hogy azon a területen is nagyon kreatív munkát végeznék. És nem lenne rosszabb. Most pedig azokat a történeteket mesélném, hogy mennyire sorszerű, hogy villamosmérnök lettem.

- Ugyanez a helyzet Szegeddel is?

- Igen. Lejövök ide, ahol Imre Zoltán a vezető, egy rendkívül nyitott és kreatív személyiség, aki nagyon nagy hatással van rám. Ráadásul a nyitottsága teret enged nekem is, szorgalmazza, hogy koreografáljak. Ez nagyon nagy szerencse. De ha nincs Imre Zoltán, akkor is biztosan koreografálnék, mert mindig éreztem magamban azt a megállíthatatlan vágyat, hogy alkossak, és hogy tegyek is valamit azért, hogy erre lehetőségem legyen. És jöttek persze Szegedre különféle vendégkoreográfusok, akiktől sokat tanultam. De hogyha nem ők jönnek, akkor másoktól tanultam volna, mert húsz évesen úgy működtem, mint egy szivacs. Bármit megláttam, azonnal magamba szívtam. Táncosként is nagyon gyorsan tanuló gyerek voltam. Nekem nem kellett megmutatni egy-egy lépést. Elég volt, ha megnéztem, és már tudtam is őket.

 

Az egy más világ volt

 

- Imre Zoltán mennyire határozta meg a Szegedi Balettet mint társulatot?

- Húsz évesen, amellett, hogy nyitott voltam, nem voltam túl tudatos. Igazából inkább csak sejtettem, hogy mi történik a Szegedi Balettal, mert engem jobban érdekeltek a bulik meg a csajok. És azt se felejtsük el, hogy az egy másik világ volt. 87-ben még a szocializmusnak nevezett rendszerben éltünk. A kulturális életben is az előző rendszer merev szisztémái működtek, a tánc terültén pedig még teljes volt a zártság. Akkor még nem volt szabad piac, nem létezett a kortárs tánc sem. Az Opera mellett nagy vidéki együttesek voltak, nevezetesen kettő, a Győri és a Pécsi Balett. A szocializmus viszonyai között egy új együttest létrehozni, az egyértelműen állami döntésen múlott. Főleg úgy, hogy nagy volumenű előadással nyitott a Szegedi Balett. Úgy tűnik, hogy néhány ember kezdeményezésére megnyíltak a központi források, és a keretek sem bizonyultak túlságosan szűkösnek, mert eleinte körülbelül harminc táncos dolgozott az együttesben, sőt még arra is futotta, hogy akkori táncos sztárokat hívjanak le szólistának: Metzger Mártát, Szakály Györgyöt, Lovas Palit. Így a Szegedi Balett létrejötte nagy eseménynek számított a szakmában. Így indulni szép dolog, főleg úgy, hogy akkoriban irányított figyelem működött, tehát mindez azt jelentette, hogy ide helyeződött a fókusz.

- Tehát nem Imre Zoltánon múlt?

- De rajta is. Hogy Imre Zoltán egyfajta nyugati szemlélettel, egy másfajta mentalitással létezett, az egy különlegesen pozitív dolog. És Zoli a tánc világának egészen széles spektrumát ismerte, amiben ő létezett, amire nyitott volt. Azért is járt annyiféle külföldi vendég nálunk. Ez nyilván egyedivé tett a társulatot. De én már akkor is azt gondoltam, hogy igazából Imre Zoltán határozza meg az arculatunkat, az ő művei, az ő szellemisége. Most is azt tartom, hogy annak az alkotónak a darabjai a legfontosabbak a társulat életében, aki az adott műhely élén áll. Ez pregnánsan érvényesül a mi időszakunkban. A Szegedi Kortárs Balett indulásakor mi is nagyon sok neves külföldi koreográfust hívtunk, de mindig azt éreztem, hogy jó, hogy itt vannak, de a mindennapjainkat magunk alakítjuk.

- Olyan ez, mint egy családnál, a vendégek sosem befolyásolják a lényeget.

- Nem egészen pontos a hasonlat. Már nem olyan a társulat, mint egy nagy család. Mert van ugyan néhány oszlopos tagunk, akik régóta velünk vannak, de a többiek gyakran változnak. A táncosok jönnek, mennek, cserélődnek. Sokan elfáradnak egy idő után Szegeden. Nem bírnak ki hosszabb időt ugyanabban a műhelyben. Nekünk is kellenek új impulzusok. Igazából két ember csinálja a Szegedi Balettet, András meg én.

- A társulat tagjainak cserélődésében nem érvényesül az általad említett hét éves ciklus?

- Imre Zoltán korszakáról elmondható, hogy lényegében ugyanaz a társaság csinálta végig az első hat évet. Még volt egy csapat, akik együtt hoztak létre valamit, de hat év után belefáradtak a közös munkába, és ment mindenki, amerre akart. De az után következő időszakban már nem lehet ilyen hosszú periódusokról beszélni. Egy-egy táncos esetében lerövidült az együttesben eltöltött időszak. Nyilván ez a világ változásával függ össze: egyre jobbak a lehetőségek, egyre nagyobb a nyitottság a szakmában, egyre gyorsabban szeretnek váltani a táncosok. Így a Szegedi Kortárs Balettnél hét év után, 2000-ben nem belső folyamatok eredményeként, hanem külső behatásra történt a váltás, ami alapvetően strukturális változást jelentett. Annak az időszaknak a meghatározó eseményei mind a szegedi színházzal vagy épp a fennálló renddel való harcainkkal függtek össze.

 

Mindenki főz mindenkinek

 

- Említetted, hogy alapvetően a te darabjaid határozzák meg a Szegedi Kortárs Balett arculatát. De te koreográfusként egy vidéki városban működsz - nevezzük Szegednek. Ez mennyire befolyásolja a munkádat?

- A vidékiségünk nagyon fontos kérdés, hiszen itt alapvetően más a közönség, mint Budapesten. Más az összetétele, mások a színházba járási szokások. Egy vidéki városban egyetlen színház van, egyetlen balett-társulat (ha van), oda járnak az emberek, ha járnak. Szeged egy kisváros, ezt azért lássuk be. Itt 200 000 ember él, közülük nagyon kevesen járnak színházba, tehát egy igencsak szűk réteget kell valahogy megszólítanunk. Budapest viszont igazi nagyváros, sok potenciális nézővel, sokféle színházzal, nagy választékkal. Ott nem menü van, mint nálunk, hanem étlap: mindenki azt választ, amit akar. A színházba járók kultúrája is rétegződik, aszerint, hogy milyen színházat akarnak nézni. Ennek megfelelően döntik el, hogy mire váltanak jegyet. Így az alkotók is választhatnak, hogy kiket és milyen hangon akarnak megszólítani. Ott mindenki dönt. Vidéken nem dönt senki, sem az alkotó, sem a néző. Vidéken mindenki főz mindenkinek, mindenki eszik mindent. Ha a bérletrendszerben gondolkodunk, akkor azt mondhatjuk, hogy ugyanaz a néző, aki tegnap Székhelyit nézett, ma Zsótért néz, holnap pedig Juronicsot. Azért ez nagyjából három nagyon különböző ízhatás. Ezt egyszerre megemészteni, lássuk be, nem könnyű falat.

- Viszont az alkotók számára nagyon nagy feladat.

- Igen, mert egy vidéki színház nézőterén mindig nagyon sokféle ember ül. Lényegében fogalmunk sincs arról, hogy Szegeden kik ülnek egy-egy előadáson a nézőtéren, és mit várnak tőlünk. Van, aki modernet akar nézni, van, aki ókonzervatívat. Így aztán az alkotó feladata és felelőssége is teljesen más. Főleg ha egy ilyen periférián lévő nyomorult szakmát képvisel, mint a tánc. Aminek ugye nincs is állandó közönsége, tehát toborozni kell a nézőket. És ha bejönnek, vigyáznunk kell arra, hogy legközelebb is visszajöjjenek.

- Ez a helyzet befolyásolta a pályádat?

- Tagadhatatlanul. Mindig van bennem egy megfelelési vágy, amit nem akarok letagadni. Szeretem szórakoztatni a közönséget, de szeretem elgondolkodtatni is őket. Szeretem látni, hogy reagálnak a munkáimra, kapcsolódnak ahhoz, amit csinálok. Nem szeretem, ha nem értik, vagy ha teljesen elutasítják, amit létrehoztam. Valamiért nem szeretek polgárt pukkasztani. Azt szeretem, ha széles rétegeket tudok megszólítani, és megpróbálom megkeresni azt a balanszot, aminek sok irányban van igazsága. Baromi nehéz, hogy egyszerre legyek populáris és újító, kortárs és mégsem kortárs, modern és klasszikus. Így jönnek létre olyan darabok, mint a Carmina Burana, ami nagyon széles rétegekhez szól, és tényleg azt tapasztalom, hogy nem válogat a nézők közt. Ez az előadás egyszerre populáris és szívhez szóló, patetikus ugyan, de mégiscsak fontos emberi igazságról beszél. Aztán van egy másik irány, például a XX. század, ahol szeretnék valamit kifejezni, elgondolkodtatni az embereket. Ott kevésbé érdekel, hogy mennyire fog mindenkire hatni az előadás. Már azzal is, hogy Bartók, Ligeti és Eötvös zenéit választottam, nagy terhet veszek a hátamra, hiszen ki fogja ezeket a zenéket meghallgatni. Csak a vájtfülűek, egy nagyon szűk réteg. De én mindezt megpróbálom úgy becsomagolni, olyan látványt, olyan mozgásanyagot, olyan sztorit építeni köré, amitől - zene és előadás együttes hatására - megint csak szélesedik az a réteg, akihez szólhatok. Tudom, hogy a közönség egy részénél háttérbe szorul Ligeti vagy Eötvös, elfelejtik, hogy mit hallgatnak, mert a látvány és a tánc keltette élményre figyelnek. Ezzel szerintem csak nyerhetünk. Ilyen furcsa balanszok működnek bennem.

- Nagyon sokféle előadást csinálsz.

- Ez valóban a pályám egyik legfőbb jellemzője. Lehet, hogy a gondolati liberalizmusomnak is köszönhető (nem politikai értelemben használom a szót). Miközben alkotóként sokszor száz embert kell irányítanom, egyáltalán ki kell találnom egy rendszert és működtetni, mégsem gondolom azt, hogy ez vagy az a forma, ez vagy az a megoldás érvényesebb lenne, mint egy másik. Mindegyiket egyformán igaznak tartom. Őrület, hogy mekkora eldöntetlenség van bennem állandóan. A létem 90 %-a efféle bizonytalanság. Nem tudom, hogy merre menjek: jobbra-e vagy balra, esetleg középre? És igazából nem is érzem, hogy választanom kellene köztük. Bizonyára ezért csinálok ennyiféle előadást. De attól még én vagyok mindegyik. Olyan színes a repertoár, amit felépítettem, hogy nagyon nehéz benne megtalálni az én igazai filozófiámat. Hála Istennek!

Demcsák Katalin

„Operettszériák"

 

- Az, hogy vidékiek vagytok, azt is jelenti, hogy a szakmai közönség kevésbé figyel rátok, mint azokra, akik Budapesten működnek, például a Trafóban lépnek fel...

- Ez így nem igaz. A táncos szakma nagyon széles társadalom. Amire te utalsz, a Trafó és köre, az a táncos szakmának is egy nagyon szűk köre, még a kortárs tánc területének is egy szűk köre.

- Igazából a szakmai sajtóra gondolok, akik meghatározzák, hogy ki számít vagy ki nem. Ebből a szempontból azok, akik Budapesten működnek, előnyben vannak.

- Nem teljesen így van. Ez abból is kiderül, hogy a díjaink nagy része - vegyük csak az én korszakomat! - szakmai elismerés és nem közönségdíj. Bár az előbb arról beszéltem, hogy szeretnék megfelelni a közönségnek, de ez nem jelenti azt, hogy a szakma nem szeret minket. (Ha egyáltalán lehet ilyet mondani, mert a szakma nem szeret senkit. A szakmán belül mindenki utál mindenkit, aki potenciális vetélytársat jelent. Ez így normális.) Sok fesztiválon, szakmai fórumon kapott első díj, elismerés azt bizonyítja, hogy a szakma értékeli a munkánkat. Tehát, azt a feszültséget, amiről beszélsz, én nem érzékelem. Egyszerűen csak arról van szó, hogy aki Budapesten alkot, mondjuk a Trafóban dolgozik (de hagyjuk a Trafót, mert semmi baj nincs vele), az tudja, hogy kinek alkot. Ő ismeri a közönségét. Ő tudott dönteni, hogy neki hol kell dolgoznia.

- Visszatértünk a közönséghez...

- A mi működésünkben - de azt hiszem, minden társulat életében - a forgalmazás iszonyúan fontos feladat. Azaz nagyon sok előadást kell - ha lehet - teltházakkal eladni. Ez több szempontból is fontos. Egyrészt az előadás attól előadás, ha a közönség megnézi. Magadnak csinálhatsz bármit, az nem színház. De a struktúra szempontjából is fontos a forgalmazás: bevétel kell termelnünk, hogy működjön a társulat. Bevétel pedig akkor lesz, ha el lehet adni az előadást. Tehát az a feladatom, hogy olyan darabokat készítsek, amelyeket legalább 30-szor tudunk játszani. Ebben a Szegedi Kortárs Balett az élen jár. Olyan előadásszámokat produkálunk, amik máshol szinte ismeretlenek. Például a Carmina buránát 2001 óta (akkor mutattuk be) már 140-szer játszottuk. Ez a táncban operettszériának számít. Erről beszélek, amikor azt mondom, hogy az én alkotói vágyiamban és az alkotói filozófia és az önkifejezés mellett a közönség megszólításának feladata is szerepel.

- Elégedett vagy a kritikai fogadtatással?

- Az külön téma lehetne, hogy a magyar táncszakmai kritika milyen szinten van. Hogy szakmailag értékelhető-e vagy sem? Ha valaki megnéz egy festményt, mondhatja róla, hogy jó vagy nem jó, pedig lehet, hogy nem is ért hozzá, mert nem tudja megítélni, hogy matériájában, ecsetkezelésében, festéstechnikájában mit jelent az adott alkotás. Hogy azt nagy tudással festették-e meg vagy jó szellemiséggel, de pocsék festéstechnikával. Ezek nagyon komoly szakmai kérdések. Ezekről beszélni kellene.

08. 04. 13. | Nyomtatás |