Ellenfény Offline - Archívum - 2008 - 2008/2. - Reflektorfényben - A Szegedi Kortárs Balett - Fröcsögő Agyvelő

Fröcsögő agyvelő

Duda Éva: A zöld szalon, Juronics Tamás: Semmi és soha – Szegedi Kortárs Balett

A Szegedi Kortárs Balett jubileumi évadának második bemutatójaként két darab került színre. Duda Éva (A zöld szalon) és Juronics Tamás (Semmi és soha) eltérő formanyelvű koreográfiáját az est főcímén kívül (A tudattalan) kevés dolog kapcsolja össze. A szegedi előadásról Králl Csaba készített kritikát.

 

Králl Csaba

 

Művészetpolitikai értelemben a kompromisszumról szól a huszadik születésnapját ünneplő Szegedi Kortárs Balett két egyfelvonásosból álló új táncestje. Arról a kompromisszumról, amely a közönség szeretetéért cserébe, úgy tűnik, háttérbe szorít sok más - egyébként alapvető és fontos - alkotói szempontot: megújulásba vetett hitet, kortársi elkötelezettséget, kockázatvállalást. Pedig a szegedi társulat szemre jó formát mutat, tehetséges táncosokból áll, akik művészi szempontból merészebb kihívásoknak is meg tudnának felelni. A mostani bemutató két darabját leginkább a bátorság hiánya és az értékvesztés veszélye hozza egy kalap alá.

Duda Éva, aki számomra a múlt évad egyik legkellemesebb meglepetését okozta a nemesen elvont és buján varázslatos Arénával, most a közel ötvenperces, tíz szegedi táncost foglalkoztató új művében mintha visszalépett volna több lépcsőfokot azon az úton, amelyen korábban elindult. A zöld szalon közelebb áll Duda alkalmazott koreográfusi tevékenységéhez, mint az Inverz, az Aréna vagy Az ismeretlen által fémjelzett alternatív szemléletű alkotásokhoz - miközben nem táncbetét, hanem önálló mű.

Színvonalas esztrádműsor a szerelem és a vágy ürügyén, megállás nélkül pörgő-forgó szerelmi légyott öt férfi és öt női testre.

Az előadás látványvilága a komplementer színek nyugtalan játékára épül: a színpadot hátul ívesen lezáró sűrűn redőzött zöld függöny előtt tíz vörös forgófotel terpeszkedik. Utóbbi nonstop veti ki magából az átmenetileg magányos, ám vadul szereleméhes zsánerfigurákat egymás karjaiba. Vég nélküli sodródásuk felületes érintésekben, alkalmi kapcsolatokban és fülledt felfedezőtúrákban lel múló izgalmat. A női és férfi karakterek tulajdonságnélküli, életlen, a valóság és képzelet határán lebegő, lankadatlan vágy vezérelte bábok. Így nem maguk a figurák, hanem a figurák által megélt kapcsolatok vágy- és szenvedélyfokozatai kerülnek előtérbe. Duda az árnyalt témakezelés és artisztikus átírás helyett kockázatmentességre törekszik. Igen gyakran leegyszerűsíti a koreográfiát az érzékiség sablonos, unalomig ismert megoldásaira. Szép, elvont, merengő képsorok keverednek az öl felé kúszó kezek, kihívóan riszáló csípők, a kiüresedetten érzéki vagy túlontúl szentimentális mozdulatok látványával. Az egyik pillanatban megszületik valami, a másikban elillan. Amikor a párok bekötött szemmel, egymásra utalva, bódult harmóniában kígyóznak a ringó fotelokon, az kecses, szemrevaló játék, de közvetlenül utána ott egy mélypont: a táncosok hiteltelen ábrázattal adják-veszik egymástól a finomkodó érintést, a lágy csókokat. Az előadók (Czár Gergely, Fehér Laura, Finta Gábor, Haller János, Jónás Zsuzsa, Kalmár Attila, Palman Kitti, Szarvas Krisztina, Tarnavölgyi Zoltán és Tóth Andrea) a darab végére megszabadulnak Földi Andrea választékosan modern ruháitól az alsóneműk kivételével. A zöld szalon a költőiségnek int búcsút.

Juronics Tamás alighanem túl sok horrorfilmet néz. Különben hogyan került régi-új koreográfiájába, a Semmi és sohába (a darabot 2003-ban néhányszor már játszották Budapesten) ennyi horrorisztikus elem. A formalinban úszó szívek és a kocsonyaként remegő agyvelő látványa még csak a kezdet. A darab zárlatában feltűnik egy folyadékkal töltött hatalmas átlátszó plexihengerben lebegve a korábban misztikus fúriaként testet öltő nő is - mint új preparátum. (A Goda Gábor rendezte Sztélében mint profán „áldozati bárány" Dombi Kati fuldokolt egy tekintélyes, vízzel telt akvárium mélyén, mégsem szabadna összemosni a kettőt: ami itt színfalhasogatás, az ott tartalmilag és képileg is koherens jelenet.) Juronics és Molnár Zsuzsa látványtervező a teatralitás mosolyogtatóan erőltetett végletéhez nyúl, hogy bevezessen bennünket a tudattalan világába. Mert bár e pszichoanalitikai tényszerűségre feltehetőleg sokféle művészi vízió ráhúzható, azt azért Freud, Jung és Ferenczi Sándor sem gondolták volna, hogy a tudattalan ilyen mesterkélten és didaktikusan működik.

Ahogy Juronics koreográfiáiban megfigyelhettük, a vizuális inger, a szónokias előadásmód erősen preferált a többi összetevőhöz képest - mindez a Semmi és sohában már visszaüt. Az összművészeti játszmában a tánc csak „másodhegedűs": egyfajta hangulati, aláfestő eleme a koreográfus árnyalatlan, leegyszerűsítő lélekbúvárkodásának, a jó és rossz erők szimbolikus küzdelmének.

Mert hogy itt vérre menő háború fog dúlni a test, a lélek és a szellem megszerzéséért, az az első perctől nyilvánvaló, amikor is a Juronics alakította célszemély körül töredékpillanatra felvillannak a személyiségét ziláló tünetcsoportok: a nylonfüggöny mögött elmosódva látszó „fehérek" (ápolók?), az éles súrlófényben előtűnő „sötétek" (zavarkeltők?), és a bal sarokban egy elkülönülő kis szigeten, a többiektől fémnádassal elválasztva, buggyos ujjú hófehér ruhában a már említett rizsporos hajú nődémon-istennő, aki később karját széttárva, mélyen hátra hajolva időnként megrázza magát hatalmas fehér porfelhőt kavarva. A vizsgálati alany belsejében zajló, színpadra „kivetített" küzdelem nehézkesen értelmezhető. A szív és az elme körüli heves, ám színlelt dulakodás, amely mozgásában az emblematikus Juronics-fogásokból táplálkozik - a „fehérek" megakadályozzák, hogy a „sötétek" birtokolják a formalinban úszó döglöttrózsaszín szíveket, ugyanakkor kérlelhetetlenül belepréselik a „sötétek" kezét a remegő aszpikos agyvelőkbe - igazából nem vezet sehová. És az sem csoda, hogy a rövidke színpadi életét formalinban végző nő naturális látványától maga az érintett, a „víziógazda" is megretten. Úgy vonaglik hátra a zsöllyék felé, mint akit tudatában halálosan megsebeztek.

A szórólap nem említ zenei szerkesztőt, pedig elévülhetetlen érdeme van a lidérces hangulat fokozásában, viszont említ fénytervezőt - Stadler Ferenc személyében -, aki fémesen hideg, baljóslatú fénypászmákkal szurkálja tele a darabot. Ugyanakkor ne feledkezzünk meg a táncosokról: minden együttérzésem és nagyrabecsülésem az övék, mert fegyelmezetten, zokszó nélkül teljesítik a rájuk háruló feladatot.

Igazán nem akarnék ünneprontó lenni, de Juronics koreográfiája több nézőpontból is határán van a jóízlésnek.

 

A zöld szalon

 

Díszlet: Duda Éva

Jelmez: Földi Andrea

Fény: Stadler Ferenc

Zene: Kunert Péter, Nina Simone

Koreográfus: Duda Éva

Előadók: Czár Gergely, Fehér Laura, Finta Gábor, Haller János, Jónás Zsuzsa, Kalmár Attila, Palman Kitti, Szarvas Krisztina, Tarnavölgyi Zoltán, Tóth Andrea




Semmi és soha

Szegedi Kortárs Balett

 

Látvány: Molnár Zsuzsa

Világítás: Stadler Ferenc

Koreográfus: Juronics Tamás

Előadók: Czár Gergely, Fehér Laura, Finta Gábor, Haller János, Jónás Zsuzsa, Juronics Tamás, Palman Kitti, Szarvas Krisztina, Tarnavölgyi Zoltán, Tóth Andrea

08. 04. 13. | Nyomtatás |