„Hatalmas szenvedélyek összpontosulnak bennem…

Rálik Szilviával beszélget Pap Gábor és Kelemen Orsolya

Rálik Szilvia pályafutását az operett-színpadon kezdte, majd berobbant az opera világába. Az elmúlt hét évben a legnagyobb drámai szerepeket énekelte, Abigélt (Nabucco), Lady Macbeth-et, Normát, Salomét. Most Toscát énekli az Operaházban, Szegeden Desdemona (Otello) szerepére készül. 2007 novemberében Strauss Elektrájának címszerepét énekelte a Kovalik Balász rendezte előadásban. Az énekesnővel pályájáról, szerepeiről, eddigi művészi útjáról Pap Gábor és Kelemen Orsolya beszélgetett.

Pap Gábor , Kelemen Orsolya

- Hogyan lett belőled énekesnő?

- Ilyen talán csak a mesében van, ugyanis ez véletlenek sorozatának köszönhető. Gyerekkoromban hegedülni tanultam. Hosszú ujjaim vannak, elég jól ment, a tanáraim tehetségesnek tartottak, de öt év után abbahagytam. Az iskolában viszont rendszeresen szólót énekeltem az énekkarban, és nyolcadikban noszogatott az énektanárom, hogy menjek ének szakra. Hallani sem akartam róla, szerettem énekelni, de a szükséges zeneelméleti tudás - mivel zeneiskolába már nem jártam - hiányzott. Végül bekerültem a békéscsabai zenei szakközépbe, és ezt követően kacifántos úton kerültem a szegedi főiskolára.

- Az operaszínpadra is igen kacifántos út vezetett...

- Az igazság az, elsősorban családanya akartam lenni, aki otthont teremt a gyerekeinek. Aztán persze már harmadikban tanítottam magánéneket Békéscsabán és Gyulán, illetve hangképzést a békéscsabai Jókai Színház stúdiójában. Szép időszak volt, sokakkal foglalkoztam, akiket aztán később színpadon láthattam. Tanítottam például Nagy Zsoltot is, aki azóta a Krétakör társulattal szerzett hírnevet. A főiskola befejezése után is tanításból éltem, és kisebb fellépéseket vállaltam tanári hangversenyeken, zeneiskolai rendezvényeken. Egyszer egy ilyen koncertre készülvén az egyik teremben skáláztam, a szomszéd teremben pedig a Cirkuszhercegnőt próbálta Oszvald Marika és Kalocsai Zsuzsa, akik hallották a skálázást. Nem sokkal később Hídvégi Miklós, a társulat vezetője szólt, hogy szeretne meghallgatni. Így kezdődött az éneklés, évekig jártam az operett-társulattal a világot. A műfaj a mai napig meghatározó az életemben, opera és operett között nem érzek különbséget, mindkettőt ugyanazzal a technikával éneklem. És ezekben az években színészileg is nagyon sokat tanultam. Az operettes időszak után kerültem vissza Szegedre, az akadémiai tagozatra, Temesi Máriához. Ha valaki tíz évvel ezelőtt azt mondja, hogy én a Magyar Állami Operaházban fogok énekelni, jót nevettem volna.

- 2000-ben megnyerted a szegedi Simándy József-énekversenyt, és ugyanebben az évben a Budapesti Opera Alapítvány ösztöndíját is. Ezek az eredmények fordulópontot jelentettek a pályádon?

- Azt gondolom, több versenyre kellett volna elmennem. Temesi Mária ösztönzött is erre, rendszeresen tanultam olyan áriákat, melyeket vihettem volna. A Vérnász Menyasszonya  szerintem a szegedi versenygyőzelemnek köszönhető, és ez volt az első operai szerepem. Helyesebben a Siegfried Erdei madara volt a legelső, de az csak a színfalak mögül, takarásban szól, és nem kell intenzíven részt venni az előadásban. A Vérnász felejthetetlen számomra, ez az egyik legszebb időszak az életemben. Belecsöppentem egy ismeretlen társaságba, de gyorsan befogadtak, és nagyon jó volt velük együtt dolgozni. A premier után személyre szóló ajándékokat vettünk egymásnak. Kovalik Balázs őrült nagy szeretettel és türelemmel dolgozott velünk, figyelt a darabra, a szerepre, a lelkünkre. Bármit kérdeztem, kaptam rá választ, és tudtam belőle építkezni. Heteken keresztül reggeltől estig dolgoztunk, és észre sem vettem. Nagyszerű műhelymunka volt.

- Sokféle szerepet játszottál, a legkülönfélébb szerzőktől. A kritika pozitívan fogadott, de volt olyan észrevétel is, miszerint ennek a fiatal énekesnőnek jobban kéne vigyázni a hangjára, mert a sok nehéz drámai szerep káros is lehet.

- Az énekelt szerepek közül a drámai hősnőket közel érzem magamhoz, legyen az a Nabucco, a Norma, a Salome vagy a Macbeth. Számomra a Csárdáskirálynő Szilviája is drámai szerep, hiszen ezt a nőt nagy csalódás éri. Minél szélesebb lelki skálán mozog egy figura, minél bonyolultabb érzelmileg, annál érdekesebb számomra. Ezek belőlem fakadnak, és nem érzek köztük nagyon nagy különbségeket, bármelyik zenetörténeti korszakban keletkeztek is. Sok szerep kapcsán riogattak, hogy nem kéne még elénekelni, de én a nehézségüket nem érzem, és szerintem mindenkinek más a nehéz. Bár utólag több szerepről is azt gondolom, hogy merészség volt elvállalni.

- Minden felkérést elvállalsz?

- Az Operában dolgozom legtöbbet, ha jön egy felkérés, végiggondolom, való-e nekem ez a szerep vagy sem, korai-e vagy nem. Általában belevágok, nincs Magyarországon annyi operaház, hogy nagyon válogatni lehessen. De tény, hogy egyetlen szerepemet sem vállaltam el anélkül, hogy Misura Zsuzsától - aki az én külső fülem, pótanyám - ne kértem volna tanácsot. Ő ezen szerepek közül sokat elénekelt, nagyon adok a véleményére. Misura Zsuzsa szerint Lady Macbeth a drámai szoprán pályafutásának egyik csúcspontja. Talán nem biztos, hogy ezzel kellett volna kezdenem az Operában.

- Előfordul-e az Operában, hogy a szakmai vezetők az énekes fejlődését szem előtt tartva ajánlanak fel szerepeket?

- Kellene, hogy legyen ilyen gondolkodás, de nincs. Az Operában a mában gondolkozunk csak, hogy holnap mi lesz, az sokkal kevésbé érdekes. Szereposztásnál figyelni kellene arra is, hogy a szerepek úgy legyenek kiosztva, hogy ha valaki lebetegszik, legyen, aki megfelelő színvonalon be tud ugrani helyette. Szükség lenne arra, hogy az Opera műhelyként működjön. Hogy jobban figyeljünk egymásra, és jobban figyeljenek arra, hogy egy adott szerep milyen szakmai fejlődést jelenthet egy énekes számára.

- Játszol repeortoár-előadásokban, ahol régebbi rendezésekbe lépsz be beállóként, és vannak előadások, ahol a próbafolyamat kezdetétől jelen vagy. Melyik inspirálóbb számodra?

- Mindkettőnek megvan a nehézsége. Egy hosszú próbafolyamatban az a nehéz, hogy nap mint nap ott kell lenni, lépésről lépésre haladunk, és rengeteg türelemre van szükség. Változtatunk, variálunk, s aztán kiforrja magát a darab. Beállásnál viszont az a nehéz, hogy ott minden megvan: odamész, és pontosan tudod, mit kell csinálni. A szerepet egy kicsit lehet magunkra alakítani, és ez a rendezést még nem borítja fel, de a partnerek ugyanazt csinálják, mint addig. Én beállásra és új rendezésre is ugyanúgy készülök, ilyenkor nagyon szeretek egyedül dolgozni. Ha kapok egy lehetőséget, előveszem a kottát, felzongorázom az énekszólamomat, felveszem diktafonnal, többször visszahallgatom. Utána különböző felvételeket hallgatok, hogy minél jobban érezzem az interpretációk közötti különbségeket. Amikor a próbák elkezdődnek, tudom a szerepem. Tanulás és próbák közben mindent jegyzetelek, szeretem pontosan tudni, mikor kell felállni és leülni, vagy hogyan képzeli el az adott részt a karmester. Nem vagyok improvizáló típus.

- Sok rendezővel dolgoztál együtt, akik különböző generációkhoz tartoznak, különböző iskolákat képviselnek. Milyen típusú rendezővel tudsz legjobban együttműködni?

- A felkészülésem addig tart, amíg megtanulom az anyagot, tudom, miről szól a szerep, mit fejez ki. Innentől az egész képlékeny, minden rugalmasan működik. Átadom magam a rendezőnek, és igyekszem átvinni a gondolatait magamon, a személyiségemen. Olyan rendezővel szeretek dolgozni, aki úgy ül le próbálni, mint én: sok hétig tanulom, minden nap előveszem az anyagot, és ez a rendező oldaláról is kívánatos. Akkor a legjobb, ha a rendező fejében van előzetes koncepció, amit otthon összerakott, vagyis pontosan tudja, mit szeretne látni, mire fog koncentrálni, és mi az, ami leginkább fontos számára. Általában nagy várakozással tekintek egy kezdődő próbafolyamatra. Persze előfordult már, hogy a rendező az én egyedi ötletemet is elfogadta és beépítette a darabba. Ám, ha keresztülmegy rajtam, magamévá teszem és megérik bennem, amit a rendező szeretne, ha tudom, hogy mit miért kell csinálnom, akkor nem jelenthet akadályt az sem, ha éneklés közben ráncigálnom kell a földön a lepedőbe burkolt Vajda Júliát, vagy egy virágföldbe ültetett fát kell húzgálnom magammal. Az éneklés olyan, mint egy labdajáték: odadobom a labdát a kollegáknak, karmesternek vagy a rendezőnek, és nekik vissza kell dobniuk. Ha nem dobják vissza, újra próbálkozom. De végül mindenképp egymásnak kell dobnunk. Viszonyba kell lépnünk, hatni kell egymásra, és összhangot kell teremteni.

- Az operában a színészi alakítás szabadságát, idejét erőteljesen behatárolja a zene. Az Elektrában sikerült megteremtened azt, hogy a néző végig érezhetett egy alapfeszültséget, mely bizonyos pontokon szinte robbant. Hogyan kivitelezhető, hogy egy zenei csúcspont színészileg is megfelelően működjön?

- A zene segít. A rendező épp azért akarja, hogy egy robbanás az adott ponton következzen be, mert ott van csúcspont a zenében, és ezt belőlem is ki kell váltania. Én a zenét lefordítom színészetre. Az Elektra egy nagyon alaposan felépített próbafolyamat volt, szeptemberben kezdtünk dolgozni, igaz, közben ki kellett hagynom egy kis időt egy részleges bokaszalag-szakadás miatt. Sok mindent sokféleképpen kipróbáltunk. Ugye az előadásban nagyon fontos az említett fa, mely Agamemnon sírját jelképezi. A fával történő mozgás kialakításával nagyon sokat dogoztunk. A próbákon húzogatni kellett a zsákot: kipróbáltuk úgy, hogy gyorsan megyek és úgy is, hogy lassan. Az volt a cél, hogy a mozgás minél inkább összhangban legyen a figura lelkében zajló történésekkel. Én csináltam a próbákon, amit megbeszéltünk, és egyre jobban éreztem az összhangot. Úgy érzem, a zenéből, a színészi játékból és az éneklésből sikerült megteremteni egyfajta egységet. Aztán megérkezett Nadine Secunde, kinn ült a nézőtéren, és láttam, hogy aktívan jegyzetel: készült a próbáira. Aztán azt mondta, hogy ő nem tud ennyit jönni-menni. Nekem ez a mozgás segített, de lehet, hogy őt viszont gátolta volna a kifejezésben. Nüansznyi különbségek ezek, gyakran észre sem lehet venni.

- Részt vettél a másik szereposztás próbáin?

- Nem túl sok sokszor, de megnéztem, mert kíváncsi voltam, hogy old meg bizonyos dolgokat Nadine Secunde. Én ezt most énekeltem először, ő már nyolc másik rendezésben énekelte, Budapesten volt a kilencedik bemutatója, és ezt persze lehetett érezni. Nálam előfordult a próbákon, hogy azt éreztem, elcsúszom, de fogalmam sem volt, hogy a kottához képest előrébb vagyok-e vagy hátrébb. Nehéz zene ez: énekelek, alattam megy valami, ami semmit nem segít, voltaképp azt rajzolja át, amit én énekelek. Secunde nagyon otthon volt benne. Az is érdekes volt, mit csinált másképp. Ugye valamivel kevesebbet mozgott, és teljesen más lett Elektra és Orestes találkozása. Nyomban kérdeztem is Balázst, mondja meg, hogy akkor ez hogy van, melyik az „igazi", hiszen ez egy teljesen más koncepció. Balázs itt Secundéből építkezett. Secunde nem érezte magáénak, amit Kovalik kitalált, ezért egy kicsit átalakították a jelenetet. Én nagyon magamévá tettem a szituációkat, és a saját verziómat követtem.

- Van benned valami Elektrából?

- Ha van, azt az mutatja, hogy szeretek egzaltált, őrült nőket alakítani. A Macbethben is az a kedvenc jelenetem, amikor a Lady megőrül. Ritkán nézek tévét, de a pszicho-thrillereket nagyon szeretem, és szerintem az Elektra is egyfajta pszicho-thriller. Az Elektrában azért nehéz a jelenlét, mert nem lehet kimenni, nem lehet kikapcsolni, végig a színpadon vagyok. Mintha ez a szerep nekem íródott volna, élvezem, imádom, a véremmé vált. Amikor vége az előadásnak, azt érzem, hogy kezdhetnénk elölről. Szeretek egy előadásban nagy amplitúdót eljátszani, hatalmas szenvedélyek és energiák összpontosulnak bennem. De maga a szerep nem jön át a magánéletembe. Ha hazamegyek Békéscsabára, pihenek, kimegyek a kertbe, játszom a kutyával. Imádok biciklizni. Nemrég voltam síelni, rájöttem, hogy a síelés az egyik legjobb dolog a világon. Ha kikapcsolok, akkor nem foglalkozom mással. Teljesen kiszállni mégsem lehet, mert mindig van tanulni való anyag.

- Mikor érzed, hogy jó vagy? Mikor vagy magaddal elégedett?

- Soha. Bevallom, kritikákat nem nagyon olvasok, de én vagyok a legszigorúbb kritikusa önmagamnak. Nehezen fogadom el, ha hibázom. Még tanulnom kell, számomra fejlődési pont, hogy ne várjam el magamtól mindig a tökéletes, maximális előadást. Hogy tanuljam meg elfogadni, ha hibázom. Mert nem attól tökéletes egy előadás, hogy minden hangot eléneklek, vagy pontosan ott veszek levegőt, ahol az zeneileg adja magát. A lényeg, hogy a közönség aznap este úgy menjen haza, hogy az előadás még napokig benne éljen. Amíg tudok adni az embereknek, amíg tudok jó estét vagy jó napokat szerezni másoknak, addig nem lehetek elégedetlen. Szerintem egy énekes sosincs kész, és ezért szép ez a szakma. Minden új munka attól izgalmas, hogy sok tanulnivalóm van, sok új akadály vár rám. Az elmúlt években sokszor dobtak mélyvízbe, de lehet, hogy ez hasznos volt. Nagy fejeseket ugrottam, de azt hiszem, megérte.

 

A beszélgetés 2008. február 5-én hangzott el a Tilos Rádióban, a Madártávlat és békaperspektíva című színházi magazinban. A szerkesztett változatot Kelemen Orsolya készítette.

08. 04. 13. | Nyomtatás |